Doktor Strange

"Megtanulta, amit a mi világegyetemünkben lehetett; tovább kell lépjen! Az istenétől márcsak egy válaszra van szüksége a fejlődéshez: 'nem lehetnék több'?"
"Mi lehet 'több' egy egész univerzumnál, *******?!"
"Más dimenziók! Magasabb szintek!"
"Ezek létezését persze logikusan nem bizonyíthatjuk, ezért ******* nem is képes hinni bennük."

(Star Trek - Csillagösvény)

Képzeljük el, hogy Tony Stark és Gregory House kombinációját útnak indítjuk a Vészhelyzetből a Batman Kezdődik ázsiai én-kereső utazására. A célállomáson buzgón kitanulja Az utolsó léghajlító szakmáját, és néhány Sliders-féle dimenzióugrás után Aladdin varázsszőnyege is elszegődik hozzá köpönyegnek. Elsietnek az Inception városdíszletei között, hogy megállítsák a Zöld Lámpás csillagközi ősgonoszát, aki végül bent reked a Mátrix-ban, és visszaszívja magába a Mad Max kipingált huligánjait.

Na ez dióhéjban a Doctor Strange!

Ha egy stúdió nem hajlandó komoly mélységekbe engedni filmjeit, azt én se veszem komolyan. Ugyanez áll arra is, ha éppen csak beleengedik, de gyorsan vissza is húzzák. 

Nagyon nehéz nem az egójuk új szintjét látnom abban, ahogy a Marvel megújította logóját: képregénykockák helyett immár a saját korábbi filmjeikből vágnak be pillanatokat. Nem feltétlenül rossz módszer: Sam Raimi Pókember-nyitányai is mindig a megelőző részből emeltek át mozzanatokat. Csak nem túl eredeti - mint ahogy produkcióik sem azok.

Saját fajtársai között viszonylag új színfolt a Doktor Strange: először tágult a Marvel moziverzuma egy egész univerzumcsokor méretére. Többször láttuk - nemcsak Marvel-képregényfilmnél -, hogy más dimenzióból érkezik az egyik főszereplő. De itt vált a Multiverzum, mint koncepció a Marvel látásmódjának részévé... a maga sekélyes módján.


Félútig örvendeztem, utána gyászoltam. A Doktor Strange nagyon bíztatóan indít, olyan protagonistával, akit valódi egyéniséggel sikerült felruházni, és akinek azonosulni lehet a meghasonlásával és kínlódásával. Aztán fél óra után a történetet felsőbb erők elkezdik belegyömöszölni a kötelező Marvel-sémába, ahol minden okos gondolat vagy látványötlet pusztán mézesmadzag. 


Dr. Stephen Strange magabiztos sztárorvos, New York legkiválóbb idegsebésze. Számos reménytelennek tartott esetet oldott már meg, ambiciózus, szabályosan vadászik a szakmai kihívásokra.

Karrierjét azonban derékba töri egy autóbaleset, amely során kezei alkalmatlanná válnak műtéti elvégzésére. Sokáig megszállottan keresi a teljes regeneráció kulcsát, ám a nyugati orvoslásban nem találja meg, így végül a keleti gyógyászat egy rejtett mentsvárát kutatja fel.

A titkos nepáli rend, a Kamar-Taj befogadja, ám az Ősmágus nevű rendfőnök gyógymód helyett a misztikum, mágia és a tágabb univerzumok világát tárja fel Strange-nek. Miközben maga is mesterré válik, az ún. Sötét Dimenzió ura, Dormammu elküldi szolgáit a Föld mágikus védőhálójának lerombolására. 

A Marvel saját filmkatalógusából ezúttal Scott Derricson-t, a Sinister és az Ördögűzés Emily Rose üdvéért rendezőjét sorsolták ki, aki elvileg maga is rajongója dr. Strange karakterének. Ez le is olvasható a kifejezetten tetszetős látványvilágról, ami tele van érdekességekkel.

Én balga viszont bekukucskáltam a látvány mögé is. Stephen a szuperhős-eredetsztorik ezerszer látott dramaturgiáját járja végig: a főhős elbotlik az életben, szupererőt nyer, röpke próbatétel után felölti szuperhős-kosztümét, rosszfiúkkal viaskodik, happy end, stáblista utáni nézőcsali(k). Ismerős kellékként még itt van a bukott tanítvány, valamint az irdatlan bolygófaló entitás (Green Lantern, Fantastic Four and the Rise of the Silver Surfer).

Sokadszor nyafoghatnék olyan fogyatékok miatt, mint a vázlatos forgatókönyv, a jópofizás erőltetése, a dísz mellékszereplők, a bóvli főgonosz a maga egymondatos motivációjával. Stílusa az bőven van a filmnek, és az sem igaz, hogy ne lenne tartalma. Nem egy mély alkotás, de legalább vannak benne dolgok, amiken gondolkodni lehet, és már ezért se tudom gyengének titulálni.
Serkentette pár percre a rajongásomat, ahogy a témában újoncnak számító nézőknek bevezetik a Multiverzum koncepcióját. Az Ősmágus a leggyorsabb módon érteti meg a dühös Stephen-nel, mennyire szűk látókörűen nézte a világot addigi életében:

beletaszítja asztráltestét a párhuzamos dimenziókba, melyek afféle kaleidoszkópszerű összességet alkotnak. Ez a pár perc zseniálisan prezentálja a szűrrealitás világát. Legalábbis én valahogy így képzelném el a parallel dimenziókat, amiknek merőben mások a törvényszerűségei. 



Kicsit lelombozott, hogy a Kamar-Taj rend tagjai közül összesen 4 személyt ismerhetünk meg, holott elvileg ez a csoport az egész bolygó - sőt, időnként az egész mindenség - békefenntartója. Ahogy külön a szánkba is rágják, direkt a nem fizikai fenyegetések ellen oltalmazzák az emberiséget, míg a Bosszúállóknak a fizikai veszély marad.

Sosem fogadom el, hogy a "könnyed, szórakoztató PG-13-as moziknál" nem kaphatnak nyomatékot a tettek és hibák ára, következményei. A mágus Strange-t valóságos kiválasztottként kezeli a történet, aki úgy játszik ilyen-olyan mágiákkal, ahogy és amikor úri kedve tartja. Ami tiltottnak vagy különösen nehéznek tűnik, azt picit később simán meglépi, hátulütő nélkül. És nem azért, mert most már akkora fenegyerek, vagy olyan tisztán kivehető volna a fantasztikus fejlődése.

A legtöbbet talán azzal fizet, hogy mikor tanulóként küszködik a portálnyitással, az Ősmágus kint hagyja őt a Mount Everest-en. "Kedves, de kíméletlen."

Vizuális effektek terén akad itt minden, mi szem-szájnak ingere: asztráltest, tükördimenzió, szikrarajzok a levegőben, térgörbület, portálok, varázsminták, nagy sötét örvények. Tetszett, hogy az Ősmágus a forráskód-analógiát használja, mikor azt ecseteli, miként generálhatók a védelmi- vagy fegyvervarázslatok. 

Egy izgalmas titkos világ sziluettje rajzolódik ki, de sehol egy bátor író-rendező, aki ezt el is mélyítené, hogy valami újat hozzon ki a témából. A más világegyetemek keretéhez képest a mágikus technikák puszta trükkök maradnak, mögöttük elsikkadnak a motivációk.

Egyébként a legmutatósabb varázslatok nekem a pajzsmintázat és az időtekerés voltak. Okosnak tartom még, hogy a mágia, mint más dimenzióból elvett energia nemcsak úgy volt-nincs: a szikraminta eltűnésekor pici gőzt látni a helyén, mint mikor elégetünk egy csillagszórót. 

Tényleg annyi kreatív ötlet és felvetés akad, ami több figyelmet kaphatna, de csak rohanunk tovább előre a Marvel-séma kijelölt útszakaszán, még mielőtt szét tudnánk nézni. Mert az egyes témák körüljárásától mégiscsak fontosabb, hogy mielőbb jöjjön az ikonikus szuperhőskosztüm, a névtelen gonosz csatlósok ütlege, a klisé bosszúindíték, a világ megmentetése, meg a többi zsáner-kórtünet, ugye? 

Úgy tűnik, minden nagy színész talál egy képregénykaraktert, amit mintha ráöntöttek volna. Benedict Cumberbatch a színészi játék legjobb pontja: megfelelően adagolja a címszereplő karizmáját és lappangó arroganciáját, mely eleinte humoros csipkelődés, balesete után pedig gőgös szarkazmusként mutatkozik meg.


Valójában a karakterfejlődés fél óra után le is zárul. Strange alakja még a '60-as években született, de a keleti gyógyászat iránti szkepticizmust ügyesen aktualizálták: találkozásukkor Strange úgy véli, felismeri az Ősmágus "bölcseleteiben" a nyugati orvoslás határköveit (őssejtek, sejtprogramozás) + pár elcsépelt miszticista frázist. "A maradék pénzemen utaztam ide...!" Az asztrális csúszda után persze 180°-ot fordul: "Tanítson!" 

Ezután végig azon csámcsoghatunk, mikor milyen extravagáns tudást ránt elő a cilinderből. Pl. az időmachinálás módszerét. Előbb ő volt a sereghajtó, aztán egyszerre ő az ász, a nagy reménység, ő tud mindent a legjobban. Nincs meg az átmenet, és ettől tényleg olyan az egész, mint egy elborult fantasy, ahogy ő fogalmaz.

Stephen jellemérése abban csúcsosodna ki, hogy elég erősnek bizonyult feladnia az egóját, de az egyedisége megmaradt. Még mindig jellemzője a szarkazmus és a kihíváskeresés, de a dölyfe és önzése már a múlté. Ezzel még akár görbe tükröt is állíthatnának Kaecilius, a sztori főgonosza elé: vele ellentétben Strange úgy vált új emberré új céllal, hogy a személy lényege nem veszett ki belőle. Szolgál ő is egy nagyobb jót, mégse lett szó szerinti szolgává. A film ezzel a párhuzammal se kezd semmit, pedig ott van az orrunk előtt. 

Kedvenc poénom, mikor Strange keze röpke portálokon át csór el egy-egy kódexet a könyvtáros, Wong háta mögött. De ahogy később visszagondoltam erre, rájöttem, hogy egy fontos részlet mellett mintha elsiklottunk volna.

Akkor mi is lett Strange kezével? Mert eredetileg erről szólt az utazása. Elhangzik, hogy a lélek bármiből meggyógyíthatja a testünket, ha tudjuk, hogyan használjuk. Ez volt Stephen végcélja, ezért adott fel mindent és mindenkit, egész régi életét. 

A sztori mely részén is kamatoztatta tudását a kézidegeivel? Vagy most, hogy a mágia guruja lett, régi praxisa jelentéktelenné vált? Nem hinném. Még ha Strange életének új értelmet és struktúrát adott is a Kamar-Taj, eredeti munkája szerintem egyszerűbb, de nemesebb értéket hordozott: gyógyítani, a gyógyulás útját elérhetővé tenni. Hová lett a történetnek ez a része, Mr. Dericson?


Strange mellett az Ősmágust kivéve minden karakter csak úszik a sodrással. Mordo, Wong és a többiek csak azért vannak itt, mert ott voltak a képregényben - mégha nem is pontosan úgy néztek ki benne, mint az élőszereplős változatban. 

Rachel McAdamst dettó elpazarolja a forgatókönyv. Christine Palmer, Stephen kollégája és ex-barinője a kötelező "love-interest" (="szerelmi kiszemelt"), de neki meg Strange-nek esélyük sincs itt, hogy egy valódi pár látszatát keltsék. Annyi maradt meg róla bennem, hogy csodálkoztam, miért épp a régi kórházuknál lyukad ki Strange, mikor életveszélyes sérüléssel botorkál New York-ba. És még most is eldobom az agyam a nő reakcióján, mikor Stephen az új életéről kezd csacsogni neki: 
"Szóval szektás lettél?"
"Nem, ez nem szekta...!"
"Minden szektás ezt mondja."

Tilda Swinton az egyetlen, aki Cumberbatch mellett jelenlétet tud kölcsönözni figurájának. Tetszett az Ősmágusban, hogy minden kiismerhetetlensége dacára ésszerűen viselkedik, a türelme nem tűnik képmutatásnak, annak ellenére, hogy később kompromittálja saját vallott elveit az életkora kapcsán.  

Már 700 éves, és ennek valódi okát (mert ki tudja, minek tudták be ezt eddig a rendtagok) Strange leplezi le: valójában a tiltott helyről, a Sötét Dimenzióból nyeri életerejét. Pontosan onnét, ahol Dormammu székel, és pontosan azért, amit egyik tanítványa vár Dormammu győzelmétől, ha magába olvasztja a világunkat.

Na ez egy másik téma, amivel a film beetet minket, hogy kifejti, holott esze ágában sincs: a halhatatlanság! A bukott tanítvány, Kaecilius ezért veszett össze mentorukkal, és hagyta el a Kamar-Taj-ot. "Még mindig jó és rossz ellentétében gondolkodnak. Pedig az igazi ellenség: az idő." 

Ez azonnal árnyékot vet az Ősmágusra, mint szellemi vezetőre, hisz maga is bepiszkolta a kezeit a nagyobb "jóért". Mint X-professzor az X-men 3.-ban vagy Obi-van a Star Wars-ban, itt is egy megkérdőjelezhető mentor felelős nagyban érte, hogy a tehetséges növendékből gyilkos lett, aki végül elégtételt is vesz mesterén, mikor megöli. 

Ha ez a mű merne főként dráma és csak azután képregényfilm lenni, akkor volna ebben logika! Az Ősmágus nyilván nem csekély adag bűntudattal élt együtt, amiért így hosszabbította meg földi létezését, alighanem jogosan tartva magát legalkalmasabbnak a tisztségére. Most küszöbön a világvége, de kinevelt egy különösen tehetséges tanítványt, így pedig már vezekelhet, és eltávozhat. 

Papíron jól hangzik, a 2 fő színész közt is megvan a feszültség, ahogy végső búcsút vesznek az asztrális síkon. Nem tudom: úgy érzem, még kellett volna dolgozni ezen a szálon, hogy emberibb és beleélhetőbb legyen. Ne csak egy vázlatpont, hogy Strange-ből hivatalosan is szuperhős, a Föld legfőbb védelmezője válhasson.  

Kaecilius feledhetőségben túltesz Kai-on a Kung Fu Panda 3-ból. A kifestett szempárjával, morci fejével és lapos személyiségével cseppet sem izgatott, mit miért hiszi, hogy tesz. 1 megveszekedett ponton jön létre bárminemű személyesség közte és Strange között: mikor a halhatatlanságról szónokol. Mind ő, mind Dormammu, az aktuális nagy, gonosz CGI-pacaszörny mehetnek a selejtes főgonoszok dimenziójába. 

Elvárás nélkül beülni egy filmhez még nem garantálja, hogy a film közben sem alakulnak ki elvárásaink. Én se szoktam egyből a tartalom vagy szereplők logikus kibontakozási irányát számítgatni. De vagyok olyan arrogáns és nagyképű, hogy egy stúdiónak csődöt kívánjak, ha potenciálisan tartalmas mozikat cinikusan lepuhít a nagyobb profitért. Örülök a "nagylelkűen" bent hagyott ötleteknek és érzelmeknek, de sajnálom a pénzéhségből kirostált ötleteket és érzelmeket, amiket 3. szem nélkül is jól ki lehet venni.

"Dormammu! Alkut kötni jöttem!"

Alkudjunk meg egy 3/5-ben! Oksa?