Jég veled!

A legtöbb férfi TV-nézővel ellentétben nem szoktam sportműsorokat nézni. Nincsenek elég pontos ismereteim a bob történetéről, hogy megítéljem, mennyire történelemhű alkotás a Jég veled!. Csak abból indulhatok tehát ki, amit a film nekem nyújtott: egy rutinosan levezényelt, jobbára szórakoztató matinét, néhány mélyebb, elgondolkodtató tanulsággal elhintve benne.

Jamaica, 1988.

Két távfutó a harmadiknak a botlásából nem jut ki a nyári olimpiára. Egyikük, Derice így a télit, azon belül is a bob sportágat célozza meg. Ő, a dilis Sanka, a mogorva Yult és a bátortalan Junior lesznek Jamaica első bobcsapata, akiket Irwin Blitzer, az egykor a sportágtól eltiltott olimpikon képez ki. 

Ami a leginkább tetszik ebben a filmben, ahogy a cselekmény kiegyensúlyozza a laza humort az áldozatos munkával. Tempós, a viccek időzítése megfelelő. Rendkívül fontos volt, hogy a humor ne legyen kolonc a komolyan kezelt téma nyakán. Nem kell elidétlenkedni vagy túlerőltetni a poénkodást. A kemény végcél, az olimpia elérése, illetve a küszködés is lehet a könnyed humor forrása. De csak ha a fennakadásokat állítja be humorosan, és nem gúnyolja ki magát az erőfeszítést. Akár egy Jackie Chan-movie-ban.

John Candy karakteréről Blitzer szintén ilyen : komolyan vesszük, amit mond, de ahogy kifejezi magát, abban érezni valami szolid humort (pl. ahogy Sanka fejére ráüti a sisakot). Kövér fehér edzőként ég és föld kinézetre a tanítottjaihoz képest, az emberek azonban ugyanazzal a féljogos előítélettel fogadják őt is, mint a jamaicai quartetet.

A Jég Veled! szinte tárháza azon problémáknak, amik egy zöldfülű sportcsapatot érhetnek az aranyéremig vezető úton. Kezdve azzal, hogy Derice először nem is tudja, mi a bob. Minden csapattagnak egyénileg kell eljutnia a felismerésig, hogy ezt akarja csinálni, majd pedig akarni, hogy sikerrel végig is csinálják. És még a kanadai út után is mindig van valami fennakadás:

• Sanka nem bírja a fagyot;
• első bobuk egy rozoga teknő;
• a többi csapat rajtuk röhög;
• Irw régi csapattársai pikkelnek rájuk.

Blitzer háttértörténete a legrészletesebb, és nemcsak, mert van mögötte 2 arany és 9 világrekord. Az ő múltbéli hibája üt vissza és lesz Derice-ék legrosszabb nehézsége: Irw 16 évvel ezelőtt csalt az olimpián, egyik volt csapattársa pedig most a bizottságon keresztül akarja megtorolni. Ez érthetőbbé teszi Blitzer nyers viselkedését az elején: sportolóként világ szégyene lett, elhízott edzőnek mitől lenne jobb?

Örülök, hogy az írók nem próbálták depresszióba nyomni a történtek hatására. Beront az ülésterembe, és vállalva a kishitű fogadtatás minden kockázatát, kimondja a tényeket. Ahogy a fiúknak mondja egy mulatói csetepatéjuk után: "Nem azért jöttem ide, hogy tönkreverjenek! Hanem, hogy ha már itt vagyok, inkább én verjek tönkre másokat!". Mégha az elején nem is kellett volna győzködni, akkor is nyilvánvaló, hogy hallani se akart trópusokról jött bobosokról. Most itt vannak Kanadában, felkészültek, bizonyítottak. Erre egy szabály kiforgatásával a bizottság betesz nekik! Blitzer nagyon jól rámutat: a srácok nem az ő reklámcikkei, tartozékai. Mindössze az ismereteit adta át nekik, nem a felelősséget egy régi hibájáért. 

"A srácok" igazából nem túl színes egyéniségek, és egynémely pillanatuk sokkal inkább kínos, mint vicces. De többnyire szimpatikusak, és mértékletesen fejezik ki, ha egyikük túl magabiztos. És ami fő: motiváltságuk, a közös céljuk fontossága tényleg leolvasható róluk. Mindegyikük más-más beállítottságú. Egymáshoz való viszonyulásuk nemcsak többféle, de többször módosul is a céljuk elérése felé haladva. Yul először lenézi társait: Sankát, mert túl poénkodó alkat, Juniort pedig mert képtelen apja szemébe mondani, hogy olimpikon akar lenni. A movie sosem próbálja többnek magyarázni őket, mint amik, mégsem lesznek unalmasak vagy épp harsányak.


A produkció maga is olyan, mint 4 főszereplője: nem nézné ki az ember elsőre, hogy befutó lehet. A dialógusok lényegremutatóak, a komikum időzítése többnyire rendben van. A cselekmény feszesen, kevés üresjárattal halad előre, a dramaturgia pedig ügyesen bánik a szereplőkkel, interakcióikkal és hogy milyen fejlemény milyen gondolatokat ébreszt bennük.
Olyasmikre gondolok itt, mint mikor Derice megtudja, hogy Irw régen csalt a versenyen, vagy ahogy a fiúk a svájci bobosokat próbálják utánozni, mert túl zöldfülűnek tartják magukat. Egy másik ilyen eset: Sanka zavarba hozza Yult, hogy álomháza voltaképp a Bukingham-palota. Ettől többi terve is hiú ábrándnak tűnik, de Junior rámutat, miért nem azok. A gyáva önt lelket a muszklisba; cserébe később amaz is lelket önt belé, hogy apjának bevallja olimpikoni ambícióit. Először ugye komikusan csetepatét okoz egy country-klubban, de mikor félelme tárgya, az édesapja utazik hozzá, a helyes módon sikerül megvédenie saját álláspontját.



Örömteli, hogy nem túl átlátszó, szimpla vagy szájba rágott a mű fő üzenete. Miszerint is, hogy az olimpikon milyen mentalitás szerint... nem; nem győzzön, hanem egyáltalán emelt fővel járhasson.

"Egy aranyérem csodálatos dolog. De nem vagy elég nélküle, akkor soha nem leszel elég vele." Irw-nek ez a kijelentése kap tettbéli magyarázatot, mikor a végén Derice-ék kisiklanak, mégis beviszik utólag a bobot a célvonalhoz. Azért vesztettek, mert nem kaptak jobb járművet. A taps talán kissé túldicsőíti a befejezést, de elcsépelt ettől még nem lesz; megfogó és tiszteletet ébresztő.

Vicces és megindító film egyszerre. Nagyszerű kis történet, ügyesen elmesélve.