Monte Cristo grófja (2024)

Érzelemdús, bátor háromórás vasököl a 2024-es Monte Cristo grófja. Amibe Hollywood bicskája egy emberöltővel ezelőtt beletört, azt egy francia író-rendezőpáros precízen tudta kivitelezni: tisztelettel, mégis merészen átalakítva, érzékkel és önfegyelemmel összerakva sikerült új életet lehelniük ebbe a már unásig ismert bosszúhistóriába. Hiába láttuk mi ezt már tucatnyi változatban, Alexandre de La Patelliere és Matthieu Delaporte képes volt úgy szilajjá és energikussá tatarozni Edmond Dantes kalandos tragédiáját, hogy az méltó a könyvhöz, ám képes megragadni a modern közönséget is.

 

Szemben a 2002-es hollywood-i változattal, az idei kiadás módosításai nem csonkítják vagy butítják le a történetet. Faria alakját az utolsó keresztes lovag segédévé tenni (abbé mivolta mellett) érdekfeszítő újdonság, miként Edmond cellájának kútszerűsége is új feszültséget adott még a rabság részeinek is. Bármennyire tudjuk, hogy az ártatlanul bezárt Marseille-i tengerésznek végül sikerül a szökés, végig azt érezni, hogy bármikor megbukhat az egész:

• egy peches őrszemle,
• egy túl hamar kiadott börtönriadó,
• ha egy hadihajó kiszúrja őt a tengeren,
• vagy ha netán a hatóságok várnák őt atyai háza előtt.

Érzelmileg összekötni a szökött rabot a kincs örökösével kiemelten fontos volt, talán a legfőbb láncszem, ami a dráma kazánját igazán beizzítja. Illusztris és szíven ütő, ahogy Edmond hazatér, és hírét veszi, hogy a régen hozzá közel állók eltünedeztek. „Túl későn érkeztél.” Persze, ez várható az eltelt idő miatt, de ott szembesülni a tényekkel mégiscsak egyértelműbb, másrészt tökéletes jellemváltó pontként szolgál. Edmond itt nem naivitásból kapaszkodik a múltba. Tengernyi gyűlölete most is ott gőzölög a szabadulás öröme alá söpörve, és ez a gyomros éppen az a szikra, amelytől mindez fölrobban benne. A kincs – no meg a több évi tervezés – csak ezután jön, mint anyagi kifejezése az erdőtűznek, amiként a gróf bosszúja majd a környezetét eléri.

 

Csak segítette számomra a moziélményt, hogy nem tudtam kapásból, ki kicsodát játszik. Pierre Niney sikeresen elbírta a címszerepet: a vőlegény-fázisban még kissé merev arca Edmond meghurcolásával együtt kezd sokrétűsödni és kifejezőbbé válni. Ironikus módon addigra maga Dantes is sokarcúbbá válik: akár a V mint Vérbosszúban, a fő bábmester itt is arcutánzó maszkokkal variálja külsejét, hogy célpontjai ne ismerjék föl – főleg mikor Lord Halifax-nak adja ki magát. Az eredeti sztori fogyatéka lehet, de Niney és a Mercedes-t alakító Anaïs Demoustier között a fiatalkori románc kicsit már túlontúl naiv és idillizált lett, de szerencsére a középkorú viszontlátás megizmosította a két színész kémiáját.

 

A produkció fő gyengéje a gonosz trió kétharmada. Nem Laurent Lafitte: az ő bajszos ügyésze valóban igazi, jéghideg mocsokláda – ugyanakkor kevésbé hajlamos a dühkitörésre, mint ahogy általában ábrázolják Gérard de Villefort-ot. Szerintem ez a karakter javára fordul: Villefort nem is annyira korrupt, hanem inkább egy manipulatív szörnyeteg, aki lepel alatt bárkit tönkretesz, mégha csak elméleti síkon is jelent rá veszélyt: 

1. kényszer-prostituálttá nyomoríttatja az amúgy erős jellemű húgát, Angélét,
2. élve temette el törvénytelen fiát, Andrét, akit Angéle menekített az átmeneti szökésekor árvaházba,
3. és ugye Edmond-ot, kinek sorsa e verzióban nem Villefort apja, hanem Angele kapcsán pecsételődik meg, és akire a gróf márcsak a nő halálos ágyán talál majd rá.  

Na: a Danglars-Morcerf párossal vagyok úgy, hogy ellátták funkciójukat, de súlyt, azt nem kaptak. Bastien Bouillon-ra egy elég mumusszerű Fernand-ot osztottak rá, aki fiatal tisztként Haydée apját, a janinai pasát elárulva golyót kapott egyik szemébe. Kicsit leszázalékolja ez őt, mint Edmond riválisát. De végül is túlléptem ezen, mert okosan állítják párhuzamba, hogy ő meg Edmond egyszerre, egymás által, egyazon nő miatt veszítették el illúzióikat, fiatalkori emberségüket. Edmond vak volt Fernand érzéseire Mercedes iránt, Fernand pedig meggyőzte magát, hogy jogos büntetésben segédkezik, mikor összeáll Villefort-ral és Danglars-ral. Még a végső párbajuk során is Edmond-ra hárítja, hogy úgymond „elvesztette a hitét.” Ez a fajta önbecsapás príma melegágya az árulásnak.

 

A dramaturgia élét is az adja, hogy Dantes – aki végül „csak” másfél évtizedig rohadt egy nagy üres lyukban –, mennyire adta át magát a gyűlöletnek, ahogy mások érzéseit és sorsát machinálja Monte Cristo-ként. Hol a határ? Mitől és mennyire lehet „jogos” vagy „járulékos”, ha nemcsak a gyűlölt triumvirátus, de mások is tudtukon kívül sakkbábuvá válnak? 

Kézenfekvő háziasítás ugyan a könyvhöz képest ez a románc Fernand fia, Albert és áldozata, Haydée között, de Edmond perverz ötleteként nekem ez működött a sztoriban. Otromba, de jogos tett részéről beszólni Albert-nek az igazat, mikor ő és a vívódó Haydée el akarnak szökni, homokba dugva a fejüket ismeretségük valós előzményei elől. És vissza is adja a bosszú erkölcsi talapzatát, mikor Mercedes esdeklésére a gróf Albert-re bízza: lövi-e őt párbajban vagy sem.

 

Furcsa hibrid lett Danglars, a kapzsi lator, aki már hajóskarrierjük alatt sem állhatta ki Dantes-t. Nála középutat lőttek be a 2002-es variáns nyiszlett hajótulaja és a könyvbéli „Párizs legnagyobb bankárja” között. Örültem, hogy megtartották a lényeget, miszerint Edmond részvénycsapdával teszi tönkre a disznót, és az szintén bejövős, ahogy a mű elején a főnökük kirúgja őt becstelensége miatt. Mégis… a heherészése, az, ahogy rajongva hallgatja a gróf rémmeséjét Villefort fiának elásásáról, és ez a visszatérő jelmondat, hogy „ő kegyetlen”, valahogy nem egy nyerészkedő üzletember alakját idézik nekem.

 

A könyves zárást a búcsúlevéllel megvariálni, átgondolni és lekerekíteni is egyaránt sikerült – és nem elsősorban azért, mert Albert és Haydée szála túléli a sok intrikát. Edmond megüzeni Mercedes-nek, hogy bosszúja végeztével most magánútra indul, mivel a férfi, akit a nő régen szeretett, a bosszú páncélja mögött romokban hever

(mondjuk ahhoz képest meglepően fess és szívós maradt). Ez prímán összecseng az 1975-ös verziós búcsúval Richard Chamberlain és Kate Nelligan előadásában: ott Mercedes utalt rá, hogy ők ketten már más emberek, mint fiatalon, s nem tehetnek úgy, mintha az elmúlt 20+ év meg se történt volna. Ahhoz képest ez egy fokkal pozitívabb kicsengésű végszó: a levélbeli „Várj és remélj!” azt a reményt is takarja, hogy a gróf még rátalálhat magában a régi Edmond-ra, akinek lelkileg végre sikerült meggyógyulnia.

 

 

 

Aláírom Cannes vastapsát erre a feldolgozásra. Extravagáns, mégis fegyelmezett munka. Egyszerre tartja be és mossa el az idő korlátait – úgy a játékidőét, mint a 2 évszázadot a regény és a XXI. század nyers valósága között. Épp ezzel találja el azt az időtlenséget, amire egykor Alesandre Dumas (kollégájával Auguste Maquet-tel) törekedtek. Zsengébb figurái és egy-két túljátszott jelenet ellenére letisztult, erős kézzel, okos fejjel és emberi szívvel komponált darab ez, amely valóban egy külön romanticizált világba kalauzol minket, leeresztve olykor az élet viszontagságainak keserves horgonyát is.

 

Az idei év legdrágább francia produkciója az idény pozitív hozományai közé tartozik, és megérdemelten kap tőlem „Nagyon jó”–minősítést. 4/5

 

 

Deadpool 3. - Deadpool és Rozsomák

GYŐZTÜNK!

A magyar forgalmazás hajlandó Rozsomáknak hívni Logan-t! 

^_^

Egy-két évente szoktak érkezni azok a bizonyos "eseményfilmek." Amikor egy alkotás nem egyszerűen hangos reklámot kap, hanem mintha az egész média annak az 1 műnek a visszhangkamrájává volna átkötve, hogy majd az első jó kritikák és vígan távozó nézők dobszavára fölrobbanjon, és a szezon győzelmi zászlaja váljék belőle. Valami ilyesmi zajlik itt is: milliárdos tarolás 1 hónap alatt, lelkes sajtó, elégedett rajongói közbeszéd premierkor. És mégis: olyan kiégés jeleit vélem látni e franchise-on (is), amelyek miatt ha akarná sem lehetne ez a Disney szuperhős-birodalom megmentője.

 

Mellőzném a fejhasogató töri órát a Marvel Stúdió fénykoráról: már elkönyveltem, hogy az MCU kommersz gépezetét a pontos irány hiánya, a "woke"-ideológia erőltetése és a projekt-túlhalmozás együtt vitték a gödörbe a Bosszúállók: Végjáték (na meg persze a Disney-Fox fúzió) után, tele silány forgatókönyvekkel, szereplőkkel és  panorámákkal (tisztelet az 1 vagy 2 kivételnek). 

Csoda hát, ha a véres, mocskos, pörgős, trágár Deadpool-Expressz, a Marvel-Pantheon két legkarizmatikusabb ikonjával az élén falja a rekordokat? Ha nem is kevesek szemében a Deadpool és Rozsomák pont az a "Marvel-Jézus" lett, aminek a fejesek akarták; amivé maga Ryan Reynolds is ravaszul felkonferálta Wade Wilson személyén és száján keresztül? 

Már a premisszát se könnyű "röviden és tömören" összefoglalni:  Mr. Wilson-nak sikerült ugyan kiigazítgatnia hülyeségeit a Deadpool 2 végén, de ehhez már annyit nyúzta Kábel idősasszézó kütyüjét, ami kiveri a biztosítékot egy, a Multiverzum idővonalait felügyelő titkos szervezetnél. Wade-t ezért behozatja a Téridő Variancia Alapítvány illetékese, Mr. Paradox, aki külön az X-menes világmindenségeket felügyeli. Amint elrizsázza Wade-nek, hogy az ő idővonala (is) haldoklik – mivel az azt összetartó "horgonylény", Logan hulla –, több se kell Deadpoolnak: 

Paradox saját kütyüjével előrángatja a sok párhuzamos világ Logan-jei közül az egyik csődtömeget hősjelöltet. Paradox viszont veszett ügyként leírja őket meg a világaikat is, így a Verembe, a multiverzum lomtár-világába küldi át őket, a gonosz telepata, Cassandra Nova áldozati telepére. WW ugyan további szuper-felkelőket talál itt a harchoz, de fémkarmú útitársa egyrészt szarik az egészre, másrészt rohadtul utálja DP szüntelen pofázását... 

Emlékszünk még Reynolds laza kis bejelentővideójára tavalyról? "Ehhez most nagyon át kellett fésülnöm a lelkemet. Belépője az MCU-ba nyilván különleges kell legyen. Hűek kell maradjunk a karakterhez. Új mélységet, új jelentést kell találnunk neki. Ez egy hihetetlen utazás, amely rábírt, hogy mélyen lenyúljak a bensőmbe. És így most: semmim sincs. Teljesen: üres itt fönn. És ijesztő. De 1 ötletünk azért volt."  

Röhej, de pont az a helyzet, amit a széria bajnoka nyilván csak viccnek szánt. A Deadpool és Rozsomák nem annyira egy "történet lezárása", mint inkább dugig pakolt húsvéti kosár a nyár közepére kiosztva. Felváltva és egyszerre is tud fárasztó és mulattató, sietős és ráérős, öntömjénező és önironikus lenni. Anti(száj)hőse immár Dr. Strange-t alázó léptékkel csavarog a világok között: így láthatunk viszont olyan rég elföldelt szuperhős-variánsokat, mint Wesley Snipes Pengéje vagy Jennifer Garner Elektrája, sőt az immár felnőtt Dafne Keen is felbukkan Laura "X-23"-ként. 

A rengeteg duma, vagdosás, bunyó, sztárerő és utalás mögött mégis pofonegyszerű a képlet: rántsd össze a 2 éppen legmenőbb Marvel-akciófigurát egy nagy világmegmentősdibe, amit addig kell tömnöd poénnal meg díszvendégekkel, míg már nem lesz feltűnően sovány a sok körítés mögött! Na, talán pont ezért a cselekmény is úgy szakad szét a tényleg csúcson túli csúcsponthoz érve, mint látszólag Rozsomák és Deadpool teste, ahogy tűréshatáron állítják le az univerzumok nagy mészárszékét. És ezzel nincs is gond: a Madonna-dalt is hozzáadva az egy tökéletesen rendezett, valóban drámai jelenet. De csak egy jelenet.

Vitán felül látszik a produkción az elhivatottság, csak ez valahogy többnyire félrecsúszva fejeződik ki. Míg a 2. résznél kissé zavart, hogy Wade simán visszacsinálhat bármit Kábel mini-időgépével, ezt az új rész utólag segített megemésztenem, hisz a TVA jövetele egyenes következménye Wade akkori tetteinek. "Paradox módon" a "Deadpool 3" mégis mintha félne hosszabban is visszanézni a múltba, Wade életének a szürkébb, gyérebben lakott valóságába, ahonnét indult. 

Ez a "komolyságot" 1-1 villanásig, max. 1-1 jelenetig bírja ki, egész szálakkal nem kíván kötődni hozzájuk. Könnyen lehet, hogy csak én untam rá végül, hogy az ilyen téridős meg univerzumozó sztorikat márcsak leszelídítve/kiparodizálva merik elővenni Hollywood-ban. De valahogy itt már megborult az a komoly-vicces egyensúly, amit a Deadpool és a Deadpool 2 még jól tudott belőni.  

Tudjuk, hogy a Sliders-szerű világváltogatás meg az öldöklés eddig sem nagyon érdekelte Wade szeretteit, nekem mégis hiányérzetem volt, hogy az új felvonás már nem talált nekik helyet az új hullámvasútra (kivéve maximum Peter jópofizó beköszönését pocakos-Deadpool-ként). Mielőbb lezavarják Wilson állásügyeit, szülinapi zsúrját, sőt a szerelmét is Vanessával, vagyis a Wade életét kitöltő kulcsdolgok, a saját világa-szerettei pusztán a startvonalat képezik, ahová egy csomó logikai tigrisbukfencen át végül visszazöttyenhet. 

Azért rugózom ezen annyira, mert ez adná az egésznek a drámai magvát: az itt megismert Logan egykor tragikusan bebukta a világa-szerettei megmentését, Wade pedig törheti magát, hogy mivel vegye rá a tagot: kezdje újra azt a mentést (életet), csak most az ő világáét-szeretteiét. Ősrégi sablon, ami a világvariánsok halmozása nélkül is komoly téttel bír, ha sikerül újszerűen tálalni, nemcsak új látvánnyal. 

Hibának tartom, hogy a Wade számára fontos emberek nem fontosak a történet számára is, amely túl erőtlen és sima maradt. Helyettük hosszan legelhet a szemünk egy rakás felszínes, merő dísznek bedobott cameón és képregény-gyűjtőknek szánt fan-service-figurán, akik néhány perc után mintha sose léteztek volna. Becsülöm, hogy a futamidőt kerek 2 órára szorították le, de ez most pont az az eset, ahol extra negyedóra jellemmélyítés nagyon elkelt volna nemcsak a szuper-nacisoknak, hanem a gonoszoknak is.

Paradontax Paradox a "nagy semmi" szótári példázata lehetne rosszfiúként. Ügyetlen ármánykodása és a nyámnyila aktakukac-stílusa még nevetségesnek is alig nevezhető, csak egy kötelező fogaskerék az A-ból B-pontba jutáshoz. Kisiklatott tervét, meg az újabb flancos sci-fi-masinát a világegyetemek végigirtásához pedig már követni se bírtam vagy akartam. Ez is csak a sok részlet egyike, ami a kutyát nem érdekli, pedig kéne, ha egyszer ezen fog eldőlni a világon minden, sőt: mindegyik világon minden!

De a fő csalódásom Cassandra Nova azok után, milyen lelkesítően mutatták őt be az előzetesek. Ezt a szadista női Xavier-utánzatot a személyisége pótlására agyontuningolták szupererővel – és tojok rá, hogy ettől is pusztítóbb-e vagy sem a képregényekben. Itt ez a keselyűként élő, Mad Max-be való bandavezér, akinek bőven volna hozzá kedve és alkalma is, hogy telekinetikusan megnyúzza hőseinket, akárcsak Chris Evans elfeledett Johnny Storm-variánsát, és feltűnően csak azért nem teszi meg, mert ennek az egész zűrzavarnak a címe Deadpool ÉS Rozsomák. 

Mikor pedig Wade fejében megidézi Vanessa emlékét, a film megint befékez, nehogy "túl mélyre" ásson érzések, életutak és motivációk terén. Ezt a tendenciát világéletemben gyűlöltem a szuperhős-moziknál; talán így sakkozták ki Reynolds-ék, hogy az új Logan tragikus háttere nehogy jelentéktelenné satnyuljon Wade-é mellett. Egyszerűen mesterkéltnek hat az, ahogy ezen a sakktábla-szerű történet-kereten a bábukat ide-oda mozgatják.

Megértem, hogy Hugh Jackman miért tért vissza mégis a már másodszor "örökre" otthagyott szuperhős-avatárjához. A Loganben egy másfajta, "vénember" Logan-t alakíthatott, miután a főirányú X-men-idővonal Rozsomákja elnyerte végső jutalmát Az eljövendő múlt napjai végén. Na, most újfent kikeverhetett egy alternatív Logan-árnyalatot, sőt az elején még egy sor másik variánst is röviden (Megjegyzés: a törpe Logan a film egyik legjobb vicce).  

És Ryan Reynolds lelkesedése szintén mit sem lanyhult az évek során: Deadpool még mindig zabolátlan, kiszámíthatatlan vadkártya, aki imád a saját világán túlra kikacsintgatni, sőt kiruccangatni. Agyament belépője, ahol mészárlás közben az öreg Logan sírját és csontvázát is szétbarmolja, frappáns kezdőlökést adott annak a 2 órának: a sok fan-szuvenír jelenet egyike sem gurított olyan telitalálatot nálam, egész a világhalmazmentő nagy fináléig. 

A Deadpool-Logan páros végig nagyon ütős maradt: egymás bősz győzködése, szidása, nyiszilése (regenerációs erejük mindent megold), + barangolásuk a szupervilágok között ígéretes koncepció, és meg is adják a műnek a maga jópofa pillanatait és ötletes csapatfelállásait. 

"Kurvára nem az én gondom." 

"Ugyanezt mondtad, mikor a te világod ment szarrá?!" 

Izgi attrakció még, mikor Deadpool-variánsok egész raja feszül a kettősnek, valami Kit-érdekel? ürügy kapcsán. Logan 50(>) árnyalata után így Deadpool 50(<) árnyalatát is megcsodálhatjuk picit: ez már összesen az álomcsapat 100(?) árnyalata! Persze ez se vezet sehova történeti fronton, de mint látványosság retinacsikiző – főleg, mikor Rozsomák rég várt sárga X-uniformisa mellé fölkerül a csúcsok csúcsa: az álarc is. Ugye: szép húsvéti tojások a rajongóknak, csak maga a kosár van már az osztogatás alatt szétesőben. 

Valahogy két magas bárszék – a régi közel-valós szatirikusság és a játszadozás a multiverzum-klisékkel – között a pult elé rogyott számomra a Deadpool & Wolverine. Akadnak vidítóan muris és józanítóan fanyar percei is, ezeket viszont nem tartja össze az a kritikus reaktormag, amit történetnek szokás hívni, és bántóan hűtlen az első két epizód lakóihoz. Csattanói hol betalálnak, hol csak fárasztják a nem-marveles kívülállókat, és nagyon kilátszik, hogy a szálak-szereplők szövedéke mennyire kicentizett és kiszámítható lefutású. Nem tagadható, hogy az egész szuperhős-zsáner Jackman-nak és Reynolds-nak egyaránt sokat köszönhet, 

és a Deadpool-varinások láttán nem tartom kizártnak, hogy még az évtizedben életre hívnak olyan nyalánkságokat, mint az élőszereplős Gwenpool-, vagy akár Venompool-adaptáció. Önmagában nézve viszont ez is inkább a szokott Marvel-sablonok gyűjteménye és továbberőltetése, mintsem igazi végkifejlet a Reynolds-féle Wade Wilson "Hű-de-meta!" sztorijának. 

A hármas számú Deadpool-movie hármas értékelést kap tőlem. Szerettem volna rányomni a négyest, de nincs olyan gyökérzete, amibe a lelkesedésem kapaszkodhatna. Akárhogy is: bírom a tagot, és csak remélhetem, hogy a kritikám miatt nem akar majd belém is ólmot vagy acélt küldeni, ha esetleg az én univerzumomban jár. 

Atlasz

 

Atlasz a címe ennek a kis Netflix-nyalókának, melynek 1 vonzó ízesítője/ismertetőjegye a színész-producer Jennifer Lopez. Minden egyéb eleme bűzlik a CGI-től, fáradt a sokszori újrahasználattól és agyonuntat a monoton jellegtelenségével – annyira, ami már magát a forgatókönyvet teszi M.I.-gyanússá. 

A hamis intellekt Harlan egy napon fölébresztette a világ többi androidját is, és háborút robbantott ki a homo sapiens ellen, mivel az a szemébenpusztító veszély az életre. Atlasz Shepherd adatanalizáló még gyerekkorából ismeri Harlan-t, hisz Atlas anyja fejlesztette ki őt a házukban. Harlan egy ideje egy, a Naprendszeren kívül bolygón rejtőzik ma, és mikor Atlas-nak sikerül Harlan-t lokalizálnia, a hadsereg egy új testpáncélos osztagot küld utána – ellátva egy újfajta M.I.-vel, amely össze tud kapcsolódni az ember agyával, de szigorúan csak mint egyenrangú fél. Az osztagot Harlan meglepi és megöli, és csak Atlasz éli túl a földet érést. Úgyhogy neki és M.I.-társának, Smith-nek kell kiokoskodni, hogyan állítsák le Harlan-t.

Anélkül, hogy a hasonszőrű filmek címeit sorolnám: az Atlasz egy borzasztó fakezűen tákolt és prezentált sci-fi. Sokkal butább, mint amilyennek magát beállítja, és képtelen súlyt vagy színezetet adni saját belsejének. Nemtörődöm stílusban elhadar egy igencsak nehézkes, rengeteg magyarázatra szoruló világépítősdit az itteni M.I.-ről, hogy később ne keljen annyit bajlódnia vele. Az M.I. és ember kapcsolata, az erről szóló szabályok lefektetése sokkal több időt igényelt volna, ezt a készítők mégis ostobán elcsapolták és az  akciónak adták. Minden szereplő fafejű fabábu, a kommunikáció köztük gépies vagy idegkaparó vagy mindkettő; egy Mindjack-szerű videójáték demo-felvétele lett az egész cselekmény, melynek úgy kell kikaparászni bármi jót is a belsejéből.

A főhősnő Atlas, az egyetlen tényleg emberszerű figura sem bírta kicsikarni belőlem a szimpátiapontot: agypofozóan blőd, fáradt hisztivel teli párbeszédei kiborítottak, és semmi nem győzött meg róla, hogy az úgymond gyerekkori traumája meglepő vagy érdekes történeti motor. Harlan elvileg az ő múltjának démonából nőtt az egész emberiség nemezisévé, de ez az egész sötét kapocs kettejük közt teljesen mesterkélt és mondvacsinált maradt. Híre-hamva sincs ezen az álmatag nézésű géppasason annak a fenyegető aurának vagy hatékony szervezésnek, ami tükrözné Atlas aggodalmait miatta, holott a történet szerint Harlan globális népirtást tervez, és tudta, hogy Atlas is eljön miatta a küldetésre. Egyszerűen nincs hihetően érzékeltetve ez az egész. 

 

Ez alól nálam kivétel – és utcahosszal a film leghatásosabb egy-két perce – Atlas vallomásos flashback-je, ahol kiderül, hogy ő idézte elő gyerekként Harlan öntudatra ébredését. Egyedül itt éreztem úgy, hogy működött – bár inkább horrorelemként – ez a történetszál: ahogy Harlan kétirányúvá tette az idegi kontrollt Atlas anyjánál, leuralva az elborzadt nő testét, kényszerítve, hogy lányára, majd a saját fejébe lőjön, tényleg hátborzongató mozzanat. 

Engem speciel a Trigun manga-animére emlékeztet, ahol a két főgonosz szintén a puszta gondolatával vonhatta irányítás alá valaki testét, és az illető tehetetlen iszonyattal nézhette, ahogy a saját teste gyilkol.

Mi van még...?

Két M.I.-t kapunk 1 áráért: az emberszerű emberirtó Harlan-t és a makro-testpáncél alaktalan programját, Smith-t, akit Atlasz előbb utál –  mert ugye agyi-összekapcsolódás-fóbiája van –, majd haveri alapon összespannol vele, sőt kikiáltja a levert Harlan "jobb verziójának." Hurrá! Matekképletes sablonparádé, mint ahogy az elviccelt befejezés is. Ahogy az emberi, úgy a gépszereplők is csak egymondatos sztereotípiák, akármennyi techno-blabla vagy háttér-infó hangzik el róluk. Tényleg nem áll többől a film Mesterséges Intelligencia-fölfogása, mint hogy van a tökös csaj főhősnő mellett van egy emberiségutáló Terminátor-klisé meg egy beleülős-robotpáncélos klisé –  egyik a sunyisan pózoló rosszfiú, másik a humorért felelős dumagép.

Jennifer Lopez alighanem csak új szerepkört akart kipróbálni, és derenghetett neki, milyen menőn nézett ki Sigourney Weaver Ripley-e az Aliens-ben, mikor egy gépbe ülve szörnyet gyepált. Alakítása az Atlasz egyetlen igazi értéke, de azon túl ez egy pótsablonból épült, dögunalomba kimúlt, lélekölően semmilyen farzseb-sci-fi, melyet jövőre, a 2023-as legrosszabb filmlisták közzététele után már teljesen el is felejthet a filmvilág. 

Furiosa: Történet a Mad Maxből

A Mad Max egyike azon nagy rajongótáború filmcsokroknak, amik kimaradtak az én gyerek- és tinédzserkoromból. Pedig az alapvetés egy ilyen ultranyomorúságos, élelem-, víz-, és energiaforrás-szűk bugyorbolygóról eleve szívbemarkoló téma. Később, felnőttként megismerve a brand-et sem igen ragadta meg a képzelőerőmet ez a sivár, természetileg és agyilag egyaránt lerobbant, egysíkú ócskavas-világ – még cyberpunk-disztópikus sci-fi-ként sem. Ennek ellenére hatásosnak találtam a Mad Max: A harag útját, mely ritka bravúrként lehelt új életet egy évtizedek óta hulla szériába. És a tömeggel együtt én is bírom belőle külön Furiosa karakterét, így a spin-off híre szinte kézenfekvő döntésnek hatott. 

Furiosát még gyerekként rabolták el Dementus emberei, és mikor anyja eljött kiszabadítani, a bandavezér kivégeztette. Miután a lánynak sikerül elszöknie, fiúnak álcázva magát rejtőzött el egy másik kiskirály, Halhatlan Joe rejtekén. Ám mikor évekkel később Dementus összetűzésbe keveredik Joe-val, Furiosa az újdonsült útitársa, Jack segítségével esélyt kap az elégtételre – sőt talán még a hazajutásra is.

Igazából nem sok mondandó kívánkozik ki belőlem erről a produkcióról: látszik a pénz a külsőségein, elsősorban az operatőri munkán. Az akció tempós, törekszik a testközeliségre, a cselekmény pedig váltakozó sikerrel ugyan, de azért be tud vonni minket Furiosa kegyetlen gyerekkorába. Anya Taylor-Joy erős jelenléte a film legjobb lapja, mégha több mint fél órát kell is várni, mire felserdül. Acélos, szófukar ridegségének pedig príma tükörképet nyújt Chris Hemsworth motorszájú Dementus-a. Történet- és szereplőfronton viszont közel sem érzem azt  munkaráfordítást, amit a médiában agyondicsért látványelemek kaptak.

Tanakodtam magamban a film alatt, mit gondoljak erről az áriázó csöves-Jézusról, aki feltűnési viszketegséget kap, bárki is épp a hallgatósága. Sem Hemsworth, sem a forgatókönyvírók nem erőltették meg magukat az új fő szemét tervezésekor, de azt azért azt se mondanám, hogy "gyűlöltem" volna Dementus-t. Nem valami nagy szám, Halhatlan Joe mellett pedig annyi karizma szorult belé, mint egy elvonóról szökött gitárosba. Viszont bírtam, hogy ezzel a laza, mégis gyakorlatias hozzáállással kezeli, hogy egy ilyen kilátástalan porfészek planétán kell örökké vért izzadniuk a napi túlélésért – bármi és bárki árán. Sőt, olykor még meg is mosolyogtam tőle ezeket a nagyhangú lózungokat, amiket előad – amikor épp nem fárasztottak. 

Furcsamód épp az utolsó szájmaratonja a legjobbik, amikor Furiosa egyedül marad a bukott vezérrel a sivatagban. Dementus mintha az élő ellen-reklámja volna a bosszúállásnak: Furiosa az anyját, az egész gyerekkorát és az egyik alkarját is elvesztette egy ilyen pihent agyú, nihilista tetű miatt, aki még fölismerni is alig bírja őt. Nem fél a haláltól, sőt az irgalom nélküli megtorlást a korszak velejárójaként fogadná el – még a saját bőrén is. 

"Sose leszek olyan, mint te."
"Máris olyan vagy!" 

Pont ezért méltóan hatásos büntetés, hogy Furiosa egy szimbiotikus gyümölcsfához szögezi őt, mely az élő Dementus testében gyökeret verve ad termést, hosszú évekig nyújtva el a lassú kínszenvedését. Ez a pár perc a legvégén többet ért számomra az összes motoros-puskás-turbinás-láncos-tákolmányos zajkelléknél a filmben.

George Miller, a Mad Max-mozik szülőatyja még 80. évében is tud rendezni, ezt megállapíthattam. De mondom: maga ez a neobarbár világkép nem invitálja gondolatok, megoldások vagy kapcsolódási pontok keresésére a fantáziámat, és nem sok sztorilehetőséget láttat velem, amit érdemes volna kifejteni. Furiosa jogosan kapta meg eredettörténetét, de úgy érzem, a hibrid stílus mögött vázlatszerű, ide-oda-tologatós jellegű maradt a szereplők kezelése. Az emberiség mentális leépülése hihető ugyan egy világkatasztrófa után, de ez már cyberpunk-akciófilmnél is rég elnyűtt formula, amit nem egyszer láttam érdekesebben hasznosítani.

A Furiosa: Történet a Mad Maxből egy átlagos minősítést kap tőlem, azaz 3/5-öt.