Belül-Kívül 2. (Agymanók 2.)

Az első Agymanók sokakéval együtt az én fejemben is a Pixar éllovas animációs filmjei közé tartozik. Friss volt, bájos és intelligens, tele jótékony energiával; alapötlete, hogy az 5 fő érzelemfajta önálló egyéniségként ténykedik egy Riley nevű gyerek fejében, már jó receptnek tűnt egy érzelmes és szívhez szóló alkotáshoz. Az ember és a jelleme zömét adó figurák tapasztalásai közösen görgették előre a cselekményt, egy mindegyik korosztálynak bejövős drámát adva jól eltalált humormértékkel. Tíz éve a premierkor még nem tudtam, de eredetileg vagy tucatnyi érzelemlény létezett volna, kiket a praktikum kedvéért volt muszáj félretenni vagy összegyúrni.

 

Ezt a sokrétűséget pótolja be részben a 2. rész, megkétszerezve a pubertás korba lépő Riley karbantartó állományát. Nem rossz elgondolás, hogy a két brancs ideológiai ütközését szövi hozzá egy logikus külső problémához: a lány új közegbe kerülését és személyiségválságát. 

Riley-t egy sporttáborba veszik föl, ahol, ha beválogatják a helyi jégkorong-csapatba, az lendítene jövőjén, és egy új, „menő” sulis klikkel lóghatna együtt, ugyanakkor elszakadna két korábbi pajtásától. 13 évesen ez kívül-belül is kihívás neki; a fejében az új tagok egyike lassan kitúrja, sőt le is csukatja Derűéket, Riley régi énkép pedig kihajítja. A hazavezető úton  Bánat, Harag, Majré, Derű és Undoris azt találják, hogy Riley belső világa jobban megváltozott, mint eddig hitték – és nem csupán az ámokfutó új vezetés miatt. 

Először is gyorsan letisztáznék valami mellékeset: fütyülök rá, hogy a stúdió az egyik legnépszerűbb brandjét arra használta, hogy az animálás eddigi formáinak 1-1 külön mellékfigurát kreáljon. Oda nem való fölöslegnek éreztem az olyan kóbor fejlényeket, mint pl. egy kézi-rajzolt firkalényt, aki végül Harag övén végzi, vagy egy videójáték-hapsit, akitől Undor cseppet sem undorodik. Talán a szintén 2024-es Deadpool és Rozsomák utóhatása, de az effajta utalásokból és kacsintásokból mostanra elegem lett. Az 1. részből Bing-Bong is csupán egy régi elmekép volt Riley fejében, mégsem lógott ki Derűék mellől, és az elmúlása valami hihetetlenül szíven tudta ütni a felnőtt- és gyereknézőt egyaránt. 

 

Igazából az érdekelt, hogy Feszkó, Ciki, Uncsi, Irigység és Nosztalgia nagyi, azaz az új gárda van-e olyan okosan kitalálva és cselekményileg mozgatva, mint a korábbi ötös fogat. Hát, emberek… nem igen. A jelek szerint a stúdió beleesett abba a hibába, hogy a jelenleg legnagyobb siker-márkanevüket biztonsági játékkal protezsálják: az Agymanók 2. gyakran vontatott, kiszámítható, és szinte teljesen az előd drámaívét újrázza, csak több figurával, kiknek többsége jobbár csak díszként van jelen. De ha ennyire féltek újítani, mire föl váltották le majdnem az egész régi alkotógárdát? Az eredeti Agymanók külcsínye persze sértetlen, sőt a humor is mintha érettebb hangszínt ütne meg, mint korábban. 

Mégis nekem úgy tűnik, mintha Feszkó nemcsak Riley, de a pixaros vezetés fejeiben is átvette volna a hatalmat. Nyilván a szorongás mint érzés ideális antagonistának, ha már mindenképp "kell" egy, de valamennyire akkor is el kellett volna fogadtatni őt a nézőkkel. Feszkó egy hátba-szúrós, velejéig önző és önámító, félőrült kis vakarék, akit már a puccs előtt is a saját szájával akartam megkötözni és a szakadékba dobni őt! Várható volt, hogy az ő uralma alatt a serdülő lány fejében és életében talán kevesebb lesz a szívhez szóló perc. De a készítők ezzel most átestek a ló túloldalára: kb. a befejezésig sehol egy lényegre tapintó szóváltás az érzelmek között – az embereknél meg pláne – és ezt végig kapásból az alapszitura, Riley új életközegére és életszakaszára fogják rá. "Én... beparáztam!" 

 

Alapból necces nem bosszantóra megírni olyan drámát, ahol az a lényeg, hogy a „fő-rossz” tetteit csak a túlzott naivitás, a baklövései fafejű be nem látása mozgatja. Piszok könnyen körkörössé tud ez válni, és ezzel visszatartja a sztori haladását is. Kelsey Mann rendező és csapata szintén ezen a kötélen táncoltak, bár nagyjából azért boldogulnak vele.

A „Feszkó-rezsim” érdekes negatív tükörképe elődeiknek (kicsit olyan, mint A bolygó kapitánya és A környezetszennyezés kapitánya), és érthető marad, hogy „csapatfőnökük” hogyan próbál dolgozni, mégha nyilvánvalóan helytelenül is – pl. ahogy egy egész részleggel gyártat ötleteket, melyek révén Riley még jobban megfelelhet a környezetének. Azon a téren üdvözlöm a változás hiányát, hogy a lány fejvilága nem módosult egész a felismerhetetlenségig, nincsenek direkt ártó szándékot árasztó fejhelységek, miután a régi „Jó ember vagyok.” énképet a „Nem vagyok elég jó!” váltja fel a műsoridő nagy részében.

 

Azt a két jelenetet mindenképp okosabban kellett volna megírni, ahol az egész Derű-Feszkó ellentétet kiéleződik: Derűék bebörtönzését (ami egyébként már túl morbid puszta poénnak) és a visszacsinálást a tetőponton. Egy fontos meccsnél Riley szívritmuszavarral küszködik a kispadon, míg Feszkó a Fejhadiszálláson túl magas fordulatszámon pörög, hogy kezelje azt. Derű „Nem te döntöd el, kicsoda Riley”, vagy Feszkó „Én csak meg akartam védeni Riley-t” sorai igencsak sovány jutalom annak, akik eddig figyeltek. Az ilyen vázlatos, óvatoskodó írásról virít ki nagyon a rutinszag, a biztonsági játék – pedig a 12 év körüli célközönség fejét és szívét is stimulálja, ha a szereplők szókincse és érvei jobbak ennél.

 

Értem, hogy egy mesétől már az is szép, hogy egyáltalán előveszi a témát (az 1. rész vége utalt is a pubertás kori riadókészültségre). A tinikor elején a régi énkép elégtelensége, az új intézmény követelményei és a beilleszkedés miatti görcsös para valóban megterhelők – főleg, ha mindezt egyszerre, felnőtt útmutatás nélkül kapjuk a nyakunkba, mint itt Riley. De pont ezen rugózom ennyit: a tinijellem nem csupán változik, hanem érik, rétegződik is, ahogy próbálja kiismerni magát mások között és önmagában. Az Inside Out 2. direkt nem veszi tudomásul, hogy egy hosszú, több-buktatós folyamatot választott a saját témájául, és olyan mértékig simítja el és egyszerűsíti le azt, ami már szemet szúr. Ráadásul potom idő alatt, alig pár napon belül fut le és oldódik fel a konfliktus, mintha az egész csak egy múló, hányaveti kitérő lett volna.

Igenis: a téma többrétű körüljárása és valódi kommunikáció kell a figurák között, ha már egy fiatal ember énképe, az életének, közeljövőjének és identitásának a formálása a tét. Ehelyett csak variáltak kicsit a Derű-Bánat ellentéten az első részből, és szinte pont ugyanoda is lyukadunk ki:

• Derű belátja, hogy egyik félnek sincs teljesen igaza,
• az állandó örvendés és annak hiánya se megoldás,
• a gazdalény és érzelemhada csakis oda-vissza működhetnek rendesen. „Derű... Riley téged akar.”

Hiába több a bábu a táblán, a produkciónak szerintem lett volna sansza lényeges szerepet adni mind a 10 figurának egy eszesebb forgatókönyvben. Míg Feszkó és Derű egyértelműen az irányadók, Ciki és Bánat a jámbor kisinasok: kifejezetten aranyosnak találtam köztük a falazás és szimpátia pillanatait. De a többiek puszta keringő tartozékok, mindegy, mennyit beszélnek vagy kalimpálnak. 

Ugyanez a helyzet a Riley körül keringő homo sapiens-ekkel: egyikkel sincs érdemi szóváltás a nagy sablonos bocsánatkérésig, addig meg csak kétféle reakciót váltogatnak a szereplők: 

1. megjátszott modorosság, 
2. csalódott értetlenkedés. 

Igaz, Riley még „bunkó-módba” kapcsolva sem válik kimondottan utálni valóvá, és eddigi tapasztalásútja sem lett visszafordítva. De előre se hagyták messzire jutni szegényt; az egész mű Feszkó 2 órás hivatali visszaéléséről szól, míg végre mind együtt rá nem veszik, hogy álljon már le, nyugi! Sejtem én, mit próbáltak itt összeadni a készítők az irányítópult mellől: kamaszként először is az aggályainkat, az önromboló impulzusokat kell megtanulnunk kezelni, mire elkezdődhet az igazi munka, az önkeresés, a nagyobb léptékű átértékelés/átépítés. Csak hát abból az önkeresésből konkrétan nem látunk semmit, vagy szinte semmit. Lehetséges, hogy azt a majdani Agymanók 3.-ra tartogatják...?

Az Agymanók 2. végül a LEGO-kaland 2. mellett foglalt helyet nálam, mint egy kreatív animált remekmű csalódtató folytatása. Sőt ez inkább csak egy hosszabbítás, az elődöt másoló nyúlvány, mintsem valódi második rész. Természetesnek veszi a sikert; tartalma lakóival szokványosan, házi feladat-szerűen bánik. Rengeteget tanakodtam, vajon a saját korom, az 1. rész miatti magas elvárások, Feszkó eltúlzottsága vagy az évek helyett napok alatt játszódó sztori-e a fő oka, de tény: közel sem fogott meg úgy az új felvonás, mint az eredeti. 

 

Saját érzelembrigádom egy 3/5-öt szavazott meg rá. Szokványos rutinmunka.