A vad robot

 

Nem csekély gyanakvással veselkedtem neki A Vad Robotnak, a Dreamworks 30. évét megkoronázó 3D-mesefilmnek, melyet az őszi szezon óta már internet-szerte úgy magasztaltak, mint a Bambi és WALL–E könnyfakasztó ötvözetét, az év mozis jövevényeinek egyik legjobbját.

Annyit azért mindenképp elvártam, hogy a látványtervezés és a mozgás-animáció profi munka legyen, és előbbi valóban gyönyörűre, utóbbi pedig összeszedettre és követhetőre sikeredett. Nem nagyon bíztam viszont abban, hogy 2024-ben még elő bírta valaki adni átélhető, nem elcsépelt módon ezt a már kifulladóban lévő sztorisémát, ahol a magányos gondolkodó gép fölfedezi az emberi érzéseket, s így emberibb indíttatású célokat is tűz ki maga elé. Nos, Chris Sanders (Így neveld a sárkányodat, A vadon hívó szava), mesefilmek veteránja, ezúttal mivel örvendeztettél meg minket?

 

A 7134-es számú Rozzum intelligens háztartási robot egy (ember által) lakatlan szigeten reked, és véletlenül aktiválódik. A magát Roznak hívó gép feladatok megoldására, segítségnyújtásra van programozva, ám a helyi fauna szörnyetegként tekint rá, és kiközösítik. A sors mégis kiró rá egy feladatot: gondoskodnia kell Derűcsőrről, az újszülött lúdcsibéről, akinek fészkét Roz egy medve elől futva véletlenül leverte. Ugyanakkor adatbankja az anyaságról enyhén szólva foghíjas, fő segédereje pedig egy kissé sunyi vörös róka, Stikli. Ám miután Derűcsőr felnő és fajtársaival elrepül, a magányos Rozra végül rátalálnak "az övéi"… de főleg egy gonosz begyűjtő-robot, Vontra, hogy visszaintegrálni őt eredeti gyártósorába.

Két témabeli célterülete van Roznak és a cselekménynek: gyereknevelés és beilleszkedés. Mindkettőt ésszerűen, valódi szerethetőséggel ábrázolják a készítők, nem érzelgős vagy infantilis színezettel. Még épp komolyan vett, mégse gúzsba kötő hierarchia áll fenn külön a gépek és az állatok világában is, így Roz kettős erőfeszítései, a különböző fajta gondok mérlegelése a drámát is igazivá teszi, és az egyes sikerei őszinte derűt, valódi örömöt okoznak a nézőnek. 

Ha számítunk is bizonyos fordulatokra (pl. ahol Derűcsőrt más ludak szekálják; az elengedés pillanata, az egész kolóniát ért csapások, stb.), azok  logikusan követik egymást, tartással, mézes-mázas rinyálás nélkül kerülnek terítékre. Még az se borítja föl a sztori ütemezését, hogy viszonylag későn mutatnak be nekünk bármiféle főgonoszt: a konfliktusok, melyeket Roz a sajátos élethelyzete miatt kellett, hogy cipeljen, egyenként, nagyságrendi sorrendben rendeződnek el, egyesekkel szemben nem éreztem úgy, mintha a produkció kapkodna. 

 Roz egy érdekes árnyalatúan "jótét lélek" karakter, aki bőven megszolgálja a szigetlakók bizalmát, kunyhójába menekítve, akit csak bír a téli hóvihar elől. Elcsépeltnek találtam volna ezt akkor, ha egyszerre öleli mindenki keblére a történet ezen pontján, de nem ez történik:

• első barátai, mint Stikli, meg a sokgyerekes oposszummama, Rózsafarok már Derűcsőr adoptálásakor elfogadják társaságát,
• a Hosszúnyak vezette libák a Roz iránti közmegvetésen túllépve befogadják fölnevelt „fiát”,
• Stikli védőbeszéde és a tömeges áttelelés 1 fedél alatt egymással is összebékíti úgy-ahogy az erdei vadakat,
• mire tavasszal a robot a sziget teljes jogú tagjává válik (nem feltétlen a kissé sután hangzó "Már ez az otthonom. Egy vad robot vagyok." sora miatt a vége felé).

A főbb állati mellékszereplőkkel is ki voltam békülve. Nem tudom, vajon a 100 perces futamidő rövidsége miatt, de csak helyeselni tudom, hogy az alkotók nem emelték az állatfigurák fölé emelni, szó szerinti "fő-hőssé” avatni Rozt. Kiérezni a minimális reakcióiból, hogy nem sérülhetetlen, főleg nem ott legbelül: ahogy üldözik, magára marad, elrabolják, vagy épp védtelenül hever kikapcsolva, sőt még ő lesz az, akit Derűcsőr, a "szerves"  mostohafia meg kell, hogy mentsen. Ez az érett érzékenység A vad robot jókora piros pontja, sokkal őszintébben szól így a benne felkarolt témákról: az összetartozás mibenléte a család és a közösség szintjén is, a szülői lét kibogozása, a kirekesztettség és beilleszkedés dilemmája. 

Teljesen az én spekulációm, de legalább 1 ponton biztos fontolóra vették, hogy „Robot a vadonban” legyen e mesének a címe: Peter Brown, az azonos című eredeti művek írója szerint is pusztán ennyiből állt az alapötlet. Nos, Chris Sanders adaptációja nem ejtette le a labdát: többnyire okosan megírt, meglepően szerethető adaptációt hozott össze, mely éppúgy letörte az én előítéleteimet, mint címbéli karaktere az erdőlakókét. „Mesterműnek” azért mégsem titulálnám – főleg mivel egy-egy ponton már riasztóan könnyedén veszik pont egy szülő- vagy kölyök halálát. De az ilyen botlásoktól eltekintve remek munka; világos, hogy nem csupán a büdzsét négyszer is visszahozó profitjával szolgált rá a folytatásra mozgóképen.

 

 

Idén is sikerült az utolsó pillanatra maradnia, de A vad robottal immár megleltem legalább 5 olyan darabot az óévi filmtermésből, melyet őszintén tudok mások előtt méltatni, így tehát egy 4/5-öt pecsételek rá.

Várakozáson felüli, boldog

új esztendőt!

Anora

"Így elég laza vagyok?"

"Heh, csak szét ne essél..."

 

Mégha az első benyomások egy filmről pozitívak is, akkor is megéri mérlegelni, hogy mennyire ajánlható őszinte meggyőződéssel írásban is. Vajon nemcsak a vonzó külsőségek, mint, teszem azt: a bujaság és pompa képei, az éles váltással begyújtott dráma és a fanyar valóságszagú humora miatt nyeri el a felnőtt néző tetszését? Ironikus módon pont az efféle mérlegelés hiányáról szól az Anora, ahol a főszereplő pár a saját pozitív, de felszínes benyomásaik alapján, felelőtlenül ugranak fejest a házas életbe, hogy aztán később szemközt találják magukat a szőnyeg alá söpört következményekkel.

 

Egy new york-i sztriptíz bárban Ani találkozik egy újgazdag orosz aranyifjúval, Ivan „Vanya” Zakharovval, aki totál belezúg a bájos eszkortba. Viszonyuk hamar odáig fajul, hogy hasonkorú kliense nőül veszi Anit egy felhőtlen las vegas-i kiruccanás során. Önfeledtségükért viszont az élet hamar benyújtja a számlát. Vanya szüleinek az emberei, Toros, Garnick és Igor töri rájuk az ajtót, szembesítve Anorát a tényekkel: mivel Vanya mindig is teljesen szüleitől függött anyagilag, most visszahívják őt Oroszországba, tőle pedig azt várják, hogy egyezzen bele villámházasságuk eltörlésébe. Tombolva a megalázottságtól, de Ani végül is belemegy, hogy előkerítsék az ifjabb Zakharovot, aki csakhamar elhúzta a csíkot.

Aki fütyül a klasszikus romantikus filmklisékre, az pénzt tehet rá, hová lyukad ki logikusan az Anorában látott románc, hisz az ellentétes anyagi háttérhez gyakran ellenkező mentalitás is párosul. Az egész mű egy nagy, sötét humorú neontábla a felszínesség és alapozatlan döntések csapdájáról – melynek az éjszakai bár csak a legnyilvánvalóbb, de nem az egyedüli színtere. 

Sean Baker rendezése mégis olyan erősre színezi a két huszonéves közti vonzódást, hogy félre tudjuk tenni az ellenük szóló észérveket. Nyilván Ani és Vanya ezzel a friggyel inkább csak lázadni, kitörni akar a valóság törvényszerűségei alól, a saját közös álomképüket is törvényesítve, és az időre bízzák, hogy az megszilárduljon – pont arra, amit nem engednek meg nekik. Akár a hiteltörlesztés: idővel biztos könnyebb lesz majd leperkálni azt a sok felvállalt kamatot…!

 

Bakernek ügyesen sikerül elfátyolozni ezt az óriási szakadékot egy látszólag jól össze illő pár világfelfogásában. Ani a bájai és mosolya álarca mögött valódi melós, aki éber, cinikus kellett maradjon a napi túléléséért, de most úgy esik mégis a naivitás csapdájába, hogy az nem láttatja őt ostobának. Elsiették a frigyüket Vanyával, igen, és tényleg éretlenek még a házassághoz. De hogy pontosan mi miatt, azt a film úgy válaszolja meg, hogy nem kell nyíltan a szánkba rágnia: egy párkapcsolatot nem elég átélni, föl is kell építeni. 

A vidám felszín, az örömteli kezdet észrevétlenül mossa el a határt néhány hasonló, mégis nagyon mást jelentő fogalom között, amiken az egész tartóssága múlhat. 

• A nyílt, szókimondó hajlam nem ugyanaz, mint az őszinteség.
• A vonzalom, szimpátia és szép gesztusok még nem mély érzések, csak a látszat szintjén generálnak boldogságot.
• Nincs ugyan hátsó szándék a kapcsolatukban, de ugyanígy nincs meg a gyakorlati érzék se benne.

 

Így aztán persze már az első „csapástól” széthullik minden: Vanya megroppan, elbukik, elfut, sőt züllik egy nagyot, magára hagyva Anit a bajban. „Légy férfi!” Az tetszetős nekem ebben, hogy hiába realista hidegzuhany a történet, bármennyire is várható ez a gyors összeomlás, az egésznek mégis kirajzolódik egy külön olvasata az álmok síkján is. Vanya és Ani tényleg egy közös álom részei voltak egymásnak, ahogy hitték. Ám míg a feleség Ani számára Vanya addigra már a társat, a másik megálmodót jelentené, addig Vanya lefelé bukik, és tetteivel (vágy)álmuk egy darabkájává, puszta kellékévé minősíti le a nejét. Vagyis szegény lány végül csak felcserélte a klubok látszatvilágát egy másikkal, az otthon látszatvilágával.

 

Az márcsak ráadás, hogy Baker a bonyodalmat kicsit szatirikusan, enyhe túlzásokkal ábrázolja, mégis kiforgatva egyes sablonokat. Miközben letöri bennünk a szexmunkásokkal szembeni előítéleteket, fejre állítja azt a romantikus klisét is, mely szerint az ifjú párt a férfi nagyhatalmú apja és emberei kényszerítenék különválni. Kicsit ez a férfiszidó filmes kordivat cseng ki belőle, de viccesnek találtam, ahogy a kezdeti bunkóságuk mögött a két fogdmeg, sőt Ani átmeneti apósa is kvázi normális, már-már jópofa alakok, míg az anyós egy dölyfös, gengszterszerű boszorkány, akinek még Ani akcentusával is baja van.

 

És bár Ani láthatóan fölfogja a súlyát, mikor ez a banya fenyegeti, hogy tönkreteszi őt (is), örültem, hogy nem emiatt áll rá végül a házasság fölbontására. Régi lakásába visszajutva is kiállt a méltósága mellett, míg Vanyának apuci minden pénzével együtt sincs ilyesmije. Efféle "szerelemért" harcoljon? 

Ettől márcsak a végkifejlet illúziórombolóbb (jó értelemben), mikor Ani egy tánccal hálálná meg Igornak a jegygyűrűje visszaadását, de végül sírva a karjába omlik. Baker nyitva hagyja Anora sorsát, életvitele alakulását, és belső változására sem nyom föl külön pecsétet. A történtek hatása a lányon egyértelmű – mi pedig eldönthetjük, megérte-e neki ez az egész rémálom-utazás.

 

Szóval igen: nem csupán a vonzó külcsín miatt érdemes látni az Anorát. Arany Pálma-díj ide vagy oda: tanulságos, kijózanító kis tragikomédia ez. Nem prűd szembesíteni minket, milyen megtévesztő tud lenni az "igaz boldogság;" annak a veszélyével, ha az örömteli élmények mögül hiányzik a felelősségtudat és teherbírás, egyáltalán bármi konkrét értékrend, ami független a körülményektől. Sokkal jobb érzésekkel váltam el tőle, mint amit előzetesen vártam el tőle. 

 

4/5-öt adok rá.

Joker: Kétszemélyes téboly

Oké: hergeljük föl kicsit a nagyérdeműt még a kritika előtt, néhány csokorba szedett állítással, rendben? 

• Az én ítéletem a Joker: Folie à Deux fölött: Értékes darab.
• A legtöbb fősodrú kritikus ellenérvei és a zsenge Rotten Tomatoes-számok ellenére.
• Nem találtam úgy, mintha elárulta volna elődje üzenetét és szellemét.
• Le tudta gyűrni bennem ódzkodásomat a musical-ektől.
• Jobb alkotásnak találtam, mint a közkedvelt Deadpool és Rozsomákot.
• Fütyülök a két film teljesítménykülönbségére a mozikasszáknál. 
• Cseppet sem bántam, amit Lady Gaga Harley Quinn-jével ügyeskedtek itt.
• Vagyis igen: Üdvözölöm Todd Phillips és Joaquin Phoenix döntését, hogy végül összehozták az eredetileg egyke Joker második részét.

„Poén az nincs. Ez nem vicc.”

 WE ARE 

STILL

CLOWNS

 

Vakmerő mű a magyar alcímén Kétszemélyes Téboly. Azonfelül, hogy újrázza elődje rendszerbíráló élét, realista letargiáját és színészi energiáit, meghunyászkodás nélkül kísérletezik is szokatlan, olykor nyájpukkasztó ötletekkel, rögtön a Looney Toons-szerű nyitányától kezdve. Megfelelési kényszer helyett önként vállalja a mártírkoszorút, és szétdúlja az elvárásaink komfortzónáját: bármelyik műfaj formaságait ölti épp magára – akár a pókerlap -, annak eszesen, de maró gúnnyal int is be. 

• Van úgy, hogy önfeledt musical, ami nem töri meg a történetfolyást, mégis éppoly ráérősen időzik Arhur képzeletében, mint a sznobok ideghúrjain.
• Máskor meg aprólékos jogi dráma, ahol "hősünk" a saját bolond kliensévé vedlik, és épp azt cáfolja – kockáztatva a halálbüntit –, amire kirúgott ügyvédje a védelmet alapozta. Azaz, hogy a gyilkos bohóc egy külön másik személyiség: egy beteg elme fattyúhajtása, akire rá lehet kenni Arthur Fleck bűneit 2 évvel ezelőttről.
• Megint másutt egy sötét romantikus thriller-be vált át, ahol a végzet asszonya egy még mélyebb árok felé invitálja a főszereplőt, mint ahova eddig jutott.

És mindezen virtuskodással tovább nyomatékosítja az első Joker üzenetét: a rémet, a „tébolyultat” egy tébolyult, érzéketlen, ál-normális világ termeli ki, vagyis az őrület korántsem csak „kétszemélyes.”

Sokakkal együtt tartottam tőle, hogy az új felvonás lecsupaszítja, esetleg le is rombolja-e azt a katarzisos átváltozást a véres vigyorral, ahol Arthur Fleck, mint énkép végleg megsemmisül kívül-belül, és csak a Joker nevű humanoid erdőtűz marad utána. Úgy tűnik, így érezhetett a többség premierkor, és ebből fakad a legtöbb csalódott vélemény a weboldalakon. Megértem azokat, akik szerint illúzióromboló, hogy az elején nyugis Arthur újra sztárbűnözővé avanzsál, csak azért, hogy végül búsan, szinte nyöszörögve nyilatkozza: „Joker nem létezik. Képzelgés az egész.” És mint Lee karaktere, ők is megvetően fogadták, hogy elmarad a forradalmi csúcspont.

 

Elfogult-e vagy sem; az én olvasatom messze nem ilyen lesújtó. Az itteni belső folyamat – melyet a zenés részek tovább színeznek – nem csúfolja meg az eredeti összeomlást. Bizonyos szinten tényleg visszaforgatja Fleck átalakulását, viszont nem rombolja le annak értelmét vagy fontosságát, sőt még valószerűbbé festi azt, ami Arthur-ral mint emberi lénnyel történt. Jó-jó: Jokerért lehet lelkesedni, mint az anarchia jelképéért, ahogy Harley és a többi követője teszik. Ám ez a lelkesedés sokat elárul rólunk, az "átlagpolgárról", és ezt a film nem rest a képünkbe tolni. Joker a nyomorúság szülötte; régi énjére a kutya nem volt kíváncsi, míg az újat a nép fölemelte, mint egy hirdetőtáblát, hogy micsoda rossz vicc az egész „civilizált” világ – és benne ők maguk, az ő életük.

Ami igazolja nekem a 2. rész meglétét, az az alábbi okoskodás volt: mi van akkor, ha az eredeti lélek vagy személyiség, melynek széthullott darabkáiból Joker létrejött… a rácsok mögött gyógyulni próbál? Maguk a szereplők is többször tanakodnak, hogy kihez is beszélnek épp: a bukott komikushoz, vagy a népbálvány szörnyalakhoz, és a per körüli médiacirkusz is felváltva nevezi őt művész- és anyakönyvezett nevén. Poén lenne, ha a világban kultuszt teremtenek a Joker-énje köré, erre ő a világtól elvágva, legbelül újra Arthurt kezdené a valódi énjének érezni. Mert miért is ne? 

"Ugyanaz vagyok, aki megölte Murray Franklint!" 

„Nem. Nem az vagy.”

Klasszikus figurák újragondolására már kaptam idén egy szerencsés példát a Monte Cristo grófjával, és ugyanígy működött számomra Harleen „Lee” Quinzel frissítése is. Tüzet okádtak rajongók az Interneten, mikor kiderült, hogy Phillips megfordította a képregényes „őrült szerelem” megrontó dinamikáját: itt Harleen a hazug manipulátor, aki a másik érzelmi sebezhetőségét kihasználva radikalizálja új párját. Tipikus toxikus rajongó, aki viszont a pszichológiát is ismeri; neki „Arthur” csupán a külső héj, akiből előcsalhatja a kipingált álompasit. „Az igazi éned akarom látni.” Nem szemet szúró, de a kívülállónak könnyű belátnia, hogy ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, és hogy a nő vonzalma korántsem őszinte.

A betondzsungelben kivirágzó románc nem volt sem alul-, sem túljátszva; kiéreztem kettejük között a morbid kötődést, amire súlyos árnyékot vetnek Lee kegyes hazugságai. Hihetően letaglózó a szakítás is a végén, ahogy a kétségbeesett Arthurt az állítólag már terhes nő faképnél hagyja, válaszul, amiért a hús-vér férfi elárulta a róla szőtt álomképet az egész világ előtt. „Elképzeltünk valamit együtt, de te lemondtál róla.” És a  köre teljes lesz, mikor maga a világ is válaszol Arthur döntésére – egy afféle Joker-prototípus képében, aki halálra késeli őt, jelképesen átvéve a helyét. Na, ez a zárás valósággal a fújolók szájába adja: „ha te csak egy síró kis ember vagy, aki nem akar a Nagy Joker lenni, akkor tűnj el, te senkiházi...!”

 

 

Én azt hiszem, hogy talán az ügyvéd-Jokerre vezethető vissza, miért olyan népszerűtlen a folytatás. Arthur jogi tudás nélkül is összeszedettebb tartású a rőt öltönyben és sminkkel, mint „csak úgy magában.” Miközben azt hiszi, hogy Jokerként mutatkozva nem kell megfelelnie az intézményi szabályoknak, valójában épp ezzel igyekszik megfelelni... a hírnevének. Szerepet játszik; túl nyilvánvaló, hogy a törékeny ember készakarva merít erőt hírhedt alteregójából. 

Gyanítom, sokan úgy értelmezték ezt – részben joggal –, hogy Phillips trivializálja, puszta imidzsnek állítja be Jokert, nem a "gazdájától" különvált lénynek, ahogy azt a vérvigyor-jelenet kifejezi. Megint csak úgy vélem, hogy ez a két állapot nem feltétlenül üti egymást; hihetőnek tartom, hogy egy hasadt tudat valahol mélyen gyógyulni, összeforrni próbáljon, pedig nem vagyok pszichológus. Innen nézve még logikusnak is tűnik, ha ezt a változást Quinzel fölismeri és meg akarja gátolni, nehogy bálványa eltűnjön – pl. amikor Arthur ügyvédjével kiabál és vitázik a riporterek előtt. "Úgy állítja be, mint egy szerencsétlen féleszűt!" Ezért nincs különösebb bajom azzal, hogy míg a Joker Arthur szertefoszlása, addig a Folie à Deux magáé Jokeré.

Harvey Dent ügyész testhezálló helyettes a már ledarált Thomas Wayne-nek, mint olyan, jobbára pozitívnak tartott, de tragikus végű Batman-karakter, akit itt értelemszerűen, a státuszához jobban illően konvertáltak érzéketlenné. Nem zavart, hogy őt, illetve Arthur múltjának szereplőit – Sophie-t, az egykor imádott szomszédasszonyt és a barátságos törpe kollégát, Gary-t – puszta kellékként citálták vissza a tárgyalásos szegmenshez; a rendező okosan használja fel őket utoljára. Joker arca felizzik, ahogy a traumatizált Gary-t kikérdezi: ezek a régi arcok irritálják, megingatják az élő szimbólumot, emlékeztetik őt emberibb énjére és embertelen előéletére. 

 

Bírtam, ahogy a rendező keresztülhúzza a számításainkat, akár tudatosak, akár nem. Bármilyen esélytelen józanul nézve, hogy a vádlott Jokerként, végig improvizálva nyerje meg saját perét – szemben azzal, ha mondjuk nyugton marad és hagyja magát hibbanttá nyilváníttatni –, mi, a nézők drukkolni akarunk, hogy mégis összejöjjön! Hogy valami váratlan húzással neki adjon igazat a bíróság, amiért kiállt új identitása mellett! Erre Phillips újra elbizonytalanít minket, hogy megéri-e ikonná válni, ha ehhez ki kell kapcsolnia magában a fékeket. Miután Arkham őreit nyilvánosan becsmérli, holott az elején tűrhetően bántak vele, azok szó szerint vérig sértve, brutálisan torolják meg a savazást – egyikük még meg is gyilkol egy lázongó rabot.

Így is kicsit élesnek tűnt a váltás, hogy a vádlott legközelebb visszavonja „jokerségét”, de elfogadtam, hogy itt már el kell dőlnie a konfliktust adó kérdésnek – még a tárgyalótermet ért robbanás előtt. Ki ő most? Ha márcsak Joker létezik, az ütleg is csak kárörömöt okoz neki, amiért előcsalta a vadállatot fogva tartóiból. Kérdéses, hogy a 3 közül melyik a leginkább igaz:

1. szívből kacag a kegyetlen irónián,
2. kényszeresen a régi betegségétől, 
3. erőlteti a kacagást, nehogy kiessen a szerepéből.

Sőt, mi is azt reméljük, hogy ne fájjon neki a dolog, "csak" testileg, ne lelkileg, ahogy az Arthur Fleck-re volna jellemző! De nem: a záróbeszédet már egyértelműen Arthur tartja, ez azonban nem visszavonja, hanem még továbblöki az 1. rész tragikus zuhanását – oda, ahonnan nemhogy visszaút, de már semmilyen út sem vezet.

Ritkán érzem magam ennyire az ördög ügyvédjének, mint egy olyan klienst védve, amilyen a Joker: Folie à Deux. Tökéletes párhuzamot von a maximalista nézők és a XX. századi Gotham polgárai között, tanúsítva, hogy egyik se lett bölcsebb a 2019-es remekmű óta. Ez az emberibb Joker – aki végül még „jokerteleníti” is magát –, jobban leleplezi a „modern” ember hajlamát a kényelmes előítéletre, a látványosság követelésére, mint a karakter bármely korábbi változata. Jeges zuhanyként szembesít a korlátolt gondolkodásunkkal, a felszínes átlagpolgár mentális rabságával. Ezért se lehet ugyanaz az elemi erejű, hamu alatt parázsló tűzgolyó, mint az eredeti Joker – és ahhoz képest a tempó is lassabb olykor a kelleténél –, de igenis szilárd lezáró-folytatás, nem pedig csak egy 2 órásra hizlalt, fakó epilógus.

 

Megpukkadni szabad tőle, de míg a 3. Deadpool-nak nem, addig a Joker: Kétszemélyes Tébolynak megadom a 4/5-ös pontszámot, és ezzel az ajánlást is. Teljesen más jellegű képregénymozik, bár mindkettőbe sok kreatív ötletet belepakoltak. De azért el lehet tűnődni rajta, hogy mi a hatásosabb: ha egy film dézsából önti ránk a kacsingató vicceket, vagy ha belőlünk csinál rafináltan viccet, anélkül, hogy maga is azzá válna?  

Monte Cristo grófja (2024)

Érzelemdús, bátor háromórás vasököl a 2024-es Monte Cristo grófja. Amibe Hollywood bicskája egy emberöltővel ezelőtt beletört, azt egy francia író-rendezőpáros precízen tudta kivitelezni: tisztelettel, mégis merészen átalakítva, érzékkel és önfegyelemmel összerakva sikerült új életet lehelniük ebbe a már unásig ismert bosszúhistóriába. Hiába láttuk mi ezt már tucatnyi változatban, Alexandre de La Patelliere és Matthieu Delaporte képes volt úgy szilajjá és energikussá tatarozni Edmond Dantes kalandos tragédiáját, hogy az méltó a könyvhöz, ám képes megragadni a modern közönséget is.

 

Szemben a 2002-es hollywood-i változattal, az idei kiadás módosításai nem csonkítják vagy butítják le a történetet. Faria alakját az utolsó keresztes lovag segédévé tenni (abbé mivolta mellett) érdekfeszítő újdonság, miként Edmond cellájának kútszerűsége is új feszültséget adott még a rabság részeinek is. Bármennyire tudjuk, hogy az ártatlanul bezárt Marseille-i tengerésznek végül sikerül a szökés, végig azt érezni, hogy bármikor megbukhat az egész:

• egy peches őrszemle,
• egy túl hamar kiadott börtönriadó,
• ha egy hadihajó kiszúrja őt a tengeren,
• vagy ha netán a hatóságok várnák őt atyai háza előtt.

Érzelmileg összekötni a szökött rabot a kincs örökösével kiemelten fontos volt, talán a legfőbb láncszem, ami a dráma kazánját igazán beizzítja. Illusztris és szíven ütő, ahogy Edmond hazatér, és hírét veszi, hogy a régen hozzá közel állók eltünedeztek. „Túl későn érkeztél.” Persze, ez várható az eltelt idő miatt, de ott szembesülni a tényekkel mégiscsak egyértelműbb, másrészt tökéletes jellemváltó pontként szolgál. Edmond itt nem naivitásból kapaszkodik a múltba. Tengernyi gyűlölete most is ott gőzölög a szabadulás öröme alá söpörve, és ez a gyomros éppen az a szikra, amelytől mindez fölrobban benne. A kincs – no meg a több évi tervezés – csak ezután jön, mint anyagi kifejezése az erdőtűznek, amiként a gróf bosszúja majd a környezetét eléri.

 

Csak segítette számomra a moziélményt, hogy nem tudtam kapásból, ki kicsodát játszik. Pierre Niney sikeresen elbírta a címszerepet: a vőlegény-fázisban még kissé merev arca Edmond meghurcolásával együtt kezd sokrétűsödni és kifejezőbbé válni. Ironikus módon addigra maga Dantes is sokarcúbbá válik: akár a V mint Vérbosszúban, a fő bábmester itt is arcutánzó maszkokkal variálja külsejét, hogy célpontjai ne ismerjék föl – főleg mikor Lord Halifax-nak adja ki magát. Az eredeti sztori fogyatéka lehet, de Niney és a Mercedes-t alakító Anaïs Demoustier között a fiatalkori románc kicsit már túlontúl naiv és idillizált lett, de szerencsére a középkorú viszontlátás megizmosította a két színész kémiáját.

 

A produkció fő gyengéje a gonosz trió kétharmada. Nem Laurent Lafitte: az ő bajszos ügyésze valóban igazi, jéghideg mocsokláda – ugyanakkor kevésbé hajlamos a dühkitörésre, mint ahogy általában ábrázolják Gérard de Villefort-ot. Szerintem ez a karakter javára fordul: Villefort nem is annyira korrupt, hanem inkább egy manipulatív szörnyeteg, aki lepel alatt bárkit tönkretesz, mégha csak elméleti síkon is jelent rá veszélyt: 

1. kényszer-prostituálttá nyomoríttatja az amúgy erős jellemű húgát, Angélét,
2. élve temette el törvénytelen fiát, Andrét, akit Angéle menekített az átmeneti szökésekor árvaházba,
3. és ugye Edmond-ot, kinek sorsa e verzióban nem Villefort apja, hanem Angele kapcsán pecsételődik meg, és akire a gróf márcsak a nő halálos ágyán talál majd rá.  

Na: a Danglars-Morcerf párossal vagyok úgy, hogy ellátták funkciójukat, de súlyt, azt nem kaptak. Bastien Bouillon-ra egy elég mumusszerű Fernand-ot osztottak rá, aki fiatal tisztként Haydée apját, a janinai pasát elárulva golyót kapott egyik szemébe. Kicsit leszázalékolja ez őt, mint Edmond riválisát. De végül is túlléptem ezen, mert okosan állítják párhuzamba, hogy ő meg Edmond egyszerre, egymás által, egyazon nő miatt veszítették el illúzióikat, fiatalkori emberségüket. Edmond vak volt Fernand érzéseire Mercedes iránt, Fernand pedig meggyőzte magát, hogy jogos büntetésben segédkezik, mikor összeáll Villefort-ral és Danglars-ral. Még a végső párbajuk során is Edmond-ra hárítja, hogy úgymond „elvesztette a hitét.” Ez a fajta önbecsapás príma melegágya az árulásnak.

 

A dramaturgia élét is az adja, hogy Dantes – aki végül „csak” másfél évtizedig rohadt egy nagy üres lyukban –, mennyire adta át magát a gyűlöletnek, ahogy mások érzéseit és sorsát machinálja Monte Cristo-ként. Hol a határ? Mitől és mennyire lehet „jogos” vagy „járulékos”, ha nemcsak a gyűlölt triumvirátus, de mások is tudtukon kívül sakkbábuvá válnak? 

Kézenfekvő háziasítás ugyan a könyvhöz képest ez a románc Fernand fia, Albert és áldozata, Haydée között, de Edmond perverz ötleteként nekem ez működött a sztoriban. Otromba, de jogos tett részéről beszólni Albert-nek az igazat, mikor ő és a vívódó Haydée el akarnak szökni, homokba dugva a fejüket ismeretségük valós előzményei elől. És vissza is adja a bosszú erkölcsi talapzatát, mikor Mercedes esdeklésére a gróf Albert-re bízza: lövi-e őt párbajban vagy sem.

 

Furcsa hibrid lett Danglars, a kapzsi lator, aki már hajóskarrierjük alatt sem állhatta ki Dantes-t. Nála középutat lőttek be a 2002-es variáns nyiszlett hajótulaja és a könyvbéli „Párizs legnagyobb bankárja” között. Örültem, hogy megtartották a lényeget, miszerint Edmond részvénycsapdával teszi tönkre a disznót, és az szintén bejövős, ahogy a mű elején a főnökük kirúgja őt becstelensége miatt. Mégis… a heherészése, az, ahogy rajongva hallgatja a gróf rémmeséjét Villefort fiának elásásáról, és ez a visszatérő jelmondat, hogy „ő kegyetlen”, valahogy nem egy nyerészkedő üzletember alakját idézik nekem.

 

A könyves zárást a búcsúlevéllel megvariálni, átgondolni és lekerekíteni is egyaránt sikerült – és nem elsősorban azért, mert Albert és Haydée szála túléli a sok intrikát. Edmond megüzeni Mercedes-nek, hogy bosszúja végeztével most magánútra indul, mivel a férfi, akit a nő régen szeretett, a bosszú páncélja mögött romokban hever

(mondjuk ahhoz képest meglepően fess és szívós maradt). Ez prímán összecseng az 1975-ös verziós búcsúval Richard Chamberlain és Kate Nelligan előadásában: ott Mercedes utalt rá, hogy ők ketten már más emberek, mint fiatalon, s nem tehetnek úgy, mintha az elmúlt 20+ év meg se történt volna. Ahhoz képest ez egy fokkal pozitívabb kicsengésű végszó: a levélbeli „Várj és remélj!” azt a reményt is takarja, hogy a gróf még rátalálhat magában a régi Edmond-ra, akinek lelkileg végre sikerült meggyógyulnia.

 

 

 

Aláírom Cannes vastapsát erre a feldolgozásra. Extravagáns, mégis fegyelmezett munka. Egyszerre tartja be és mossa el az idő korlátait – úgy a játékidőét, mint a 2 évszázadot a regény és a XXI. század nyers valósága között. Épp ezzel találja el azt az időtlenséget, amire egykor Alesandre Dumas (kollégájával Auguste Maquet-tel) törekedtek. Zsengébb figurái és egy-két túljátszott jelenet ellenére letisztult, erős kézzel, okos fejjel és emberi szívvel komponált darab ez, amely valóban egy külön romanticizált világba kalauzol minket, leeresztve olykor az élet viszontagságainak keserves horgonyát is.

 

Az idei év legdrágább francia produkciója az idény pozitív hozományai közé tartozik, és megérdemelten kap tőlem „Nagyon jó”–minősítést. 4/5