Monte Cristo grófja (2024)

Érzelemdús, bátor háromórás vasököl a 2024-es Monte Cristo grófja. Amibe Hollywood bicskája egy emberöltővel ezelőtt beletört, azt egy francia író-rendezőpáros precízen tudta kivitelezni: tisztelettel, mégis merészen átalakítva, érzékkel és önfegyelemmel összerakva sikerült új életet lehelniük ebbe a már unásig ismert bosszúhistóriába. Hiába láttuk mi ezt már tucatnyi változatban, Alexandre de La Patelliere és Matthieu Delaporte képes volt úgy szilajjá és energikussá tatarozni Edmond Dantes kalandos tragédiáját, hogy az méltó a könyvhöz, ám képes megragadni a modern közönséget is.

 

Szemben a 2002-es hollywood-i változattal, az idei kiadás módosításai nem csonkítják vagy butítják le a történetet. Faria alakját az utolsó keresztes lovag segédévé tenni (abbé mivolta mellett) érdekfeszítő újdonság, miként Edmond cellájának kútszerűsége is új feszültséget adott még a rabság részeinek is. Bármennyire tudjuk, hogy az ártatlanul bezárt Marseille-i tengerésznek végül sikerül a szökés, végig azt érezni, hogy bármikor megbukhat az egész:

• egy peches őrszemle,
• egy túl hamar kiadott börtönriadó,
• ha egy hadihajó kiszúrja őt a tengeren,
• vagy ha netán a hatóságok várnák őt atyai háza előtt.

Érzelmileg összekötni a szökött rabot a kincs örökösével kiemelten fontos volt, talán a legfőbb láncszem, ami a dráma kazánját igazán beizzítja. Illusztris és szíven ütő, ahogy Edmond hazatér, és hírét veszi, hogy a régen hozzá közel állók eltünedeztek. „Túl későn érkeztél.” Persze, ez várható az eltelt idő miatt, de ott szembesülni a tényekkel mégiscsak egyértelműbb, másrészt tökéletes jellemváltó pontként szolgál. Edmond itt nem naivitásból kapaszkodik a múltba. Tengernyi gyűlölete most is ott gőzölög a szabadulás öröme alá söpörve, és ez a gyomros éppen az a szikra, amelytől mindez fölrobban benne. A kincs – no meg a több évi tervezés – csak ezután jön, mint anyagi kifejezése az erdőtűznek, amiként a gróf bosszúja majd a környezetét eléri.

 

Csak segítette számomra a moziélményt, hogy nem tudtam kapásból, ki kicsodát játszik. Pierre Niney sikeresen elbírta a címszerepet: a vőlegény-fázisban még kissé merev arca Edmond meghurcolásával együtt kezd sokrétűsödni és kifejezőbbé válni. Ironikus módon addigra maga Dantes is sokarcúbbá válik: akár a V mint Vérbosszúban, a fő bábmester itt is arcutánzó maszkokkal variálja külsejét, hogy célpontjai ne ismerjék föl – főleg mikor Lord Halifax-nak adja ki magát. Az eredeti sztori fogyatéka lehet, de Niney és a Mercedes-t alakító Anaïs Demoustier között a fiatalkori románc kicsit már túlontúl naiv és idillizált lett, de szerencsére a középkorú viszontlátás megizmosította a két színész kémiáját.

 

A produkció fő gyengéje a gonosz trió kétharmada. Nem Laurent Lafitte: az ő bajszos ügyésze valóban igazi, jéghideg mocsokláda – ugyanakkor kevésbé hajlamos a dühkitörésre, mint ahogy általában ábrázolják Gérard de Villefort-ot. Szerintem ez a karakter javára fordul: Villefort nem is annyira korrupt, hanem inkább egy manipulatív szörnyeteg, aki lepel alatt bárkit tönkretesz, mégha csak elméleti síkon is jelent rá veszélyt: 

1. kényszer-prostituálttá nyomoríttatja az amúgy erős jellemű húgát, Angélét,
2. élve temette el törvénytelen fiát, Andrét, akit Angéle menekített az átmeneti szökésekor árvaházba,
3. és ugye Edmond-ot, kinek sorsa e verzióban nem Villefort apja, hanem Angele kapcsán pecsételődik meg, és akire a gróf márcsak a nő halálos ágyán talál majd rá.  

Na: a Danglars-Morcerf párossal vagyok úgy, hogy ellátták funkciójukat, de súlyt, azt nem kaptak. Bastien Bouillon-ra egy elég mumusszerű Fernand-ot osztottak rá, aki fiatal tisztként Haydée apját, a janinai pasát elárulva golyót kapott egyik szemébe. Kicsit leszázalékolja ez őt, mint Edmond riválisát. De végül is túlléptem ezen, mert okosan állítják párhuzamba, hogy ő meg Edmond egyszerre, egymás által, egyazon nő miatt veszítették el illúzióikat, fiatalkori emberségüket. Edmond vak volt Fernand érzéseire Mercedes iránt, Fernand pedig meggyőzte magát, hogy jogos büntetésben segédkezik, mikor összeáll Villefort-ral és Danglars-ral. Még a végső párbajuk során is Edmond-ra hárítja, hogy úgymond „elvesztette a hitét.” Ez a fajta önbecsapás príma melegágya az árulásnak.

 

A dramaturgia élét is az adja, hogy Dantes – aki végül „csak” másfél évtizedig rohadt egy nagy üres lyukban –, mennyire adta át magát a gyűlöletnek, ahogy mások érzéseit és sorsát machinálja Monte Cristo-ként. Hol a határ? Mitől és mennyire lehet „jogos” vagy „járulékos”, ha nemcsak a gyűlölt triumvirátus, de mások is tudtukon kívül sakkbábuvá válnak? 

Kézenfekvő háziasítás ugyan a könyvhöz képest ez a románc Fernand fia, Albert és áldozata, Haydée között, de Edmond perverz ötleteként nekem ez működött a sztoriban. Otromba, de jogos tett részéről beszólni Albert-nek az igazat, mikor ő és a vívódó Haydée el akarnak szökni, homokba dugva a fejüket ismeretségük valós előzményei elől. És vissza is adja a bosszú erkölcsi talapzatát, mikor Mercedes esdeklésére a gróf Albert-re bízza: lövi-e őt párbajban vagy sem.

 

Furcsa hibrid lett Danglars, a kapzsi lator, aki már hajóskarrierjük alatt sem állhatta ki Dantes-t. Nála középutat lőttek be a 2002-es variáns nyiszlett hajótulaja és a könyvbéli „Párizs legnagyobb bankárja” között. Örültem, hogy megtartották a lényeget, miszerint Edmond részvénycsapdával teszi tönkre a disznót, és az szintén bejövős, ahogy a mű elején a főnökük kirúgja őt becstelensége miatt. Mégis… a heherészése, az, ahogy rajongva hallgatja a gróf rémmeséjét Villefort fiának elásásáról, és ez a visszatérő jelmondat, hogy „ő kegyetlen”, valahogy nem egy nyerészkedő üzletember alakját idézik nekem.

 

A könyves zárást a búcsúlevéllel megvariálni, átgondolni és lekerekíteni is egyaránt sikerült – és nem elsősorban azért, mert Albert és Haydée szála túléli a sok intrikát. Edmond megüzeni Mercedes-nek, hogy bosszúja végeztével most magánútra indul, mivel a férfi, akit a nő régen szeretett, a bosszú páncélja mögött romokban hever

(mondjuk ahhoz képest meglepően fess és szívós maradt). Ez prímán összecseng az 1975-ös verziós búcsúval Richard Chamberlain és Kate Nelligan előadásában: ott Mercedes utalt rá, hogy ők ketten már más emberek, mint fiatalon, s nem tehetnek úgy, mintha az elmúlt 20+ év meg se történt volna. Ahhoz képest ez egy fokkal pozitívabb kicsengésű végszó: a levélbeli „Várj és remélj!” azt a reményt is takarja, hogy a gróf még rátalálhat magában a régi Edmond-ra, akinek lelkileg végre sikerült meggyógyulnia.

 

 

 

Aláírom Cannes vastapsát erre a feldolgozásra. Extravagáns, mégis fegyelmezett munka. Egyszerre tartja be és mossa el az idő korlátait – úgy a játékidőét, mint a 2 évszázadot a regény és a XXI. század nyers valósága között. Épp ezzel találja el azt az időtlenséget, amire egykor Alesandre Dumas (kollégájával Auguste Maquet-tel) törekedtek. Zsengébb figurái és egy-két túljátszott jelenet ellenére letisztult, erős kézzel, okos fejjel és emberi szívvel komponált darab ez, amely valóban egy külön romanticizált világba kalauzol minket, leeresztve olykor az élet viszontagságainak keserves horgonyát is.

 

Az idei év legdrágább francia produkciója az idény pozitív hozományai közé tartozik, és megérdemelten kap tőlem „Nagyon jó”–minősítést. 4/5