No Man's Land (2021)

 

Motoszkál bennem egy kérdés. Mikor vánszorgó egy film a hosszú, lassú jelenetektől, és mikor mélyítik azok el a helyszín adta légkört, plusz adnak nyomatékot a szereplők nehéz helyzetének? Az biztos, hogy a No Man’s Land Conor Allyn rendezőtől rengeteget tesz az előbbiért, és csak keveset a másikért. Western-ként kb. olyan új, mint az ükapánk elnyűtt nyerge, a témájáról festett kép pedig gyanúsan reklámszerű. A terjengős történetvezetés folyton ki-kilökdös a film hangulatából; maga a sztori bűzlik a sablontól, a szereplők jelleme, szövege és egymáshoz való kapcsolódása egyaránt szegényes marad.

"Senki Földjének” is nevezik a Texas és Mexikó közti határzónát, ahol gyenge lábakon áll a jogrend. Ranch-uk körül a Greer-család feje és két felnőtt fia egy illegálisan átszökött csoportot kap el, de az ifjabbik Greer-fiú, Jackson véletlenül lelövi a vezetőjük fiát, Fernando-t. Bár Jackson apja magára vállalja a gyilkosságot, a helyi ranger átlát rajtuk, és Jackson ijedten elszökik lovával a kietlen pusztaságba.

Feszesre vágva ez a film legalább fél órával rövidebb lenne, de nemcsak a tempó miatt „lovagolok” ezen annyit. Ez a lassúság felökleli a feszültséget, ami a narratívát is feldönti: egy bizonytalan fiatalember szökésben van a semmi közepén – eleinte víz, étel és fegyver nélkül –, mégis ráérősen és indokolatlanul időzünk mindegyik helyen, válogatás nélkül. Nem élet-halál ügynek érezni Jackson szituját, hanem egy pihent agyú suhanc kalandos kirándulásának, ami közben új barátokat szerez, és csak a kerekebb lezárásért emlékszik vissza a film, hogy miért is van ő úton. Nem érdekel a western-nosztalgia: komoly megváltás-történet helyett mintha egy vadnyugati Disney-mesét nézne az ember.

 

Jackson a „szorgos és rendes kölyök” kliséje mögött egy felszínes, érdekesnek aligha mondható, kacagtatóan naiv bakfis, akinek mintha fogalma sem lenne az életről. Már a bevezetőnél leírtam őt, ahol a szülei próbálják győzködni, hogy hagyja már ott ezt a tengődő életet a ranch-on, és ragadja meg az esélyt, hogy a Yankees-ben játszhat New York-ban. A tragikus este is úgy jön át, hogy egy kotnyeles zöldfülű túl sokat ugrált, és most szívhat a saját hülyesége miatt. Keveset szépít ezen, ahogy a végén kicsit megemberesedik: még a börtön előtt, önszántából akar Fernando családja elé állni, hogy ha kell, saját életével fizessen, amiért elvette egy vétlen fiúét. De ez túl kevés túl későn.

 

Túl sokáig húzzák ezt az egyik helyről a másikra vetődést, amit animében láttam már több finesszel és mondandóval tálalva, nemhogy filmen. Jackson valami isteni csoda folytán rálel Fernando tárcájára, és sikerül időben elvergődnie Guanajuato-ba, amikor a fiú temetési menete éppen elhalad! A templomban pont akkor találkozik ismét a gyászoló apával, Gustavo-val, mikor a dilis, szakadt punk – akivel Gustavo korábban üldözte őt –, szintén újra felbukkan. És nahát: a Jackson után loholó ranger is pont akkor ér oda! Ahogy Elwood J. Blues mondaná: „The Lord works in mysterious ways.”

 

Juan Pablo Ramirez-t tudom dicsérni a képi világért, plusz a Jackson szüleiet játszó Frank Grillo és Andie MacDowell alakítását, amit az ötletsivár forgatókönyv a porban felejt. Jackson keserves számvetése magával a vége felé már jól leolvasható az arcáról és testtartásáról. De ezt nem egy aprólékos jellemrajz adja, hanem csak egy lecsupaszított élethelyzetből jön természetesen: a gyermeteg kölyök, akinek alig van fogalma a világról, ide-oda ütődik a bizonytalanságban, mint egy flippergolyó.

 

Sokkal több gondolattal és erősebb kézzel összefogva a No Man’s Land könnyen lehetett volna az a szívhez szóló dráma, aminek annyira látszani akar. De így csak terjengős, unalmas, kiszámítható és fárasztóan sablonos. Az emberek itt mind a táj puszta tartozékai, és az egészből ki van száradva a személyesség. 

 

2/5-öt adok rá.

Batman és Harley Quinn

 

A legjobb művészekkel is megesik, hogy ellustálkodják egy-egy munkájukat, miután területükön már presztizsük lett. 

Bruce Timm és Paul Dini neve íróként örökre összeforrt a legendás Batman: T(he) A(animated) S(eries)-zel; 

itt adtak életet saját teremtményüknek, Harley Quinn-nek is, ki azóta Joker-kaliberű ikonná nőtte ki magát a Detektív Képregények (DC) lapjain. 

Kevin Conroy Batman-hangja mellett a legtöbb fan egyből felismeri Loren Lester Dick Grayson-ját, ahogy a sorozat noir-os stílushangulatát is. 

Mindezt negyed évszázaddal a TAS start-ja után újra megszerezték a Batman és Harley Quinn-hez, hogy búcsút vegyenek ettől az idővonaltól, mely sokaknak a 2 címkarakter definitív kiadását jelenti.
 

 

Aztán a „búcsúból” valahogy pihent agyú, perverz ábrándozás lett, amely éppoly zsigeri ellenszenvet kelt egy verzió finálé darabjaként, mint a Batman & Robin a Burton-Schumacher-érából. Furcsamód az a förmedvény több problémájában osztozik a Batman & Harley Quinn-nel:

1. éppúgy jojózik a tónusa könnyed-gyerekbarát és komoly-felnőttes között;
2.  viszontláthatjuk a két őrült tudóst, Jason Woodrue-t és Pamela Isley-t;
3. naná, hogy ismét egyből az egész bolygót akarják visszaadni az Anyatermészetnek, feláldozva az emberiséget (is);
4. újfent egy szöszi keménykedő lányrenegát kíséri el Bruce-t és Dick-et a szupergonoszok elleni csatába;
5. és – bár a jégvicceket egy másik gonosz dokitól most mellőzik –, ismét arcpirító szexpoénokkal bombázzák a többször magukat égető Dinamit Duót.

Mintha 20 év után bárki is visszasírta volna mindezt…!
 

Legsértőbb a Batman és Harley Quinn-en talán az, hogy nem is próbál kerek egész lenni. Egyetértek azokkal, akik csak egy 75 percesre nyújtott sorozatrészt látnak benne, sőt: az írói színvonal gyöke egy átlagos TAS-epizódénak. Nincs létcélja az önös nosztalgiázáson kívül, 

cselekménye hemzseg a sehová kifutó időhúzásoktól, és épkézláb befejezés helyett csak úgy félbevágódik – egy olyan óvodás pillanattal, aminek láttán vakon pislogtam, hogy mi a bánat volt ez?? 

Meg se próbálták álcázni, hogy minden egyes figura csak azért van itt, hogy legeltessük rajtuk a szemünket – elsősorban Harley-n.
 

Miért van az, hogy ha egy film maga se tudja, milyen hangvételt üssön meg, akkor az bugyuta pornográf jelezgetésbe torkollik? (Batman & Robin, Catwoman, Star Trek 5., Foodfight, stb.) Már azért hálás voltam, hogy nem részletezik a testi gegeket: a hányást, a fingást, a ruhafétist… vagy akár a nemi erőszakot! 

Nem tudom, melyik stábtag régi perverziója vált valóra a hírhedt ágyjelenettel, ahol is a félpucér Harley rábújik a kikötött Éjszárnyra, 

és a nyíltan szexcélzatú jelenetet gyáván csikizésnek állítják be utána. Még egy laza akcióvígjátéknál is tudni kell érzékelni, mikor erőltetett vagy ízléstelen poént sajtolni valamiből. A két egykori "sidekick" (="segéd") kamatya egyszeri poén, így ezt ha megfeszülök, se tudom jópofának nevezni.
 

Minden szereplő vagy pubertás korban rekedt tiniként viselkedik, vagy mint egy nagy, mogorva melák.

Batman a 90-es évek show-jában géniusz detektív és humánus harcos volt, itt viszont csak egy karót nyelt kontár, aki mégis a legkisebb gyarló nüanszért lenéz másokat. Dick pedig gyakorlatilag visszavedlett Robinná, és a sztori is totál úgy kezeli őt. Bruce Timm itt vagy készpénznek vette, hogy a szereplők sorozatbeli énje visszaröppen, csak mert oda lettek rajzolva, vagy tényleg mind csak dekoratív elemek 

– főleg a mellékes rosszarcokkal teli bárban, ahol mintha a Blues Brothers 2000-be csöppentem volna pár percre.

 

Harley-t – akárcsak később a Birds of Prey-nél – sikerült a saját nevével címzett darabban egy lerobbant, sekélyes picsává tenni, aki feszt csak játssza az eszét. Azt mondja, végzett a „kosztümösökkel”, de fogódzónk sincs, miért és hogyan, miután TAS-szezonokon át vakon imádta Jokert. Ő a Return of the Joker-ben ugyan meghalt, de nincs tisztázva, hogy az ott történtek itt is állnak-e az adott korszakra. 

Igazából az ex-pszichiáternek nincs is személyes oka beszállni Batman-nek a már ki-tudja-hanyadik világmentő akciójába – legalábbis, míg egy tudós, akit Mérges Ivy csók-manipulált a tervéhez, meg nem hal a karjai közt. Több a semminél, azt hiszem...

És ami a legrosszabb: rögtön miután elpanaszolta, milyen keserves a bűnöző múltjával rendes munkát találnia, szexmódba kapcsol, és ez a téma többé szóba se kerül! Csoda ezek után, hogy fárasztott engem a szájmenése, vagy a riszálós karaoke-numera, amit a bárban előad? Vagy, hogy fütyültem a futó célzásra a Seduction of the Innocent c. híres könyvre? „Mindig azt hittem, hogy te és Batman nem szeretitek a lányokat.”
 

 

Két évvel később, a The Harley Quinn Animated Series (vagy csak mezeien Harley Quinn) találta el azt a felnőttes parodizáló-utalásos stílust, amivel szerintem ez a film kísérletezett. Abban az újragondolt verzióban – melyet már a The New 52 képregényfolyam is inspirált – Harleen Quinzel összetettebb múltat, énképet kapott; 

a saját útját kereső Harley dinamikája a sztoikusan is humoros Batman-nel remekül működött, kapcsolata Mérgező Ivy-val pedig szintén árnyaltabb jelentést kapott. Apropó Ivy: ott már végre ő sem ribis zöld kurvaként öltözködik, mint itt, vagy akár az egész régi animációs univerzumban (DCAU).
 

 

Aminek itt bármi köze van a növényekhez, annak a józan logikához nada. Értelmet nem bírtam kihámozni Woodrue és Ivy gonosz-tervéből, hogy átformálják az emberiséget humán-növény-hibrid fajjá,

ahogy az utóbbinak a bonyós-könnyes pálfordulásából sem. Mocsárlény cameója és üres szózata a természet titkairól meg az „erdők tanácsáról” is csak épphogy feltűnik, hogy utána hűlt helye se maradjon. Sőt, az addig megállíthatatlan Woodrue-t is a kukába dobják,

és a legyőzése helyett a szárnyas duó hálapuszit ad Harley-nak, amiért felhozta, hogy hátha gyufával…! „Ez volt ám a sok hűhó semmiért!” Még Joel Schumacher-nek is volt annyi igénye, hogy grandiózussá próbálja tenni a klimax-harcot – a maga csiricsáré módján, persze...

Trapább, halódóbb, lábon-lőttebb projekt-et még nem láttam a DC-től a Batman Vs. Dracula óta. Pusztán a dátum ürügyén, nosztalgia címke alatt összedobtak egy kései epizód-klónt, majd rövid farigcsálás után egy ostoba, forszírozott, sőt néhol idétlen szexkomédiát hoztak ki belőle. Már csak a rajzolás miatt sem olyan szemet bántó, mint az a másik borzalom, amihez hasonlítottam, de ez nem segít rajta. Ez egy hosszú retinalegelő unott kéjenceknek, akik vélhetően láttak is 1-2 részt az eredeti szériából. 

A 2017-es Batman és Harley Quinn egy 1/5-öt kap tőlem. Egyik ikon nevéhez sem méltó ballaszt.

A huzalon kívül (Halálos harcmező)

 „És erre mit kaptam? Valami anyámasszony katonáját!”

„Hallja, kérem…!”

„Egy nyüszítő, kényeskedő penészvirágot!”

„Kikérem magamnak, hogy nyüsz…!”

„Egy fickót, aki még inni se hajlandó velem! Egymáshoz vagyunk láncolva. Utunk végtelenül hosszú lehet. Legjobb, ha jó arcot vágsz hozzá.”

 

(Fekete szakáll szelleme)

 

Egyre inkább egy óriási, nyakig adós turkálóként kezdek tekinteni a Netflix-re. Gépiesen legyárt vagy összeszed bármilyen rongyos tucatterméket – tisztelet a kivételnek –, hogy mielőbb rásózza azt a nézelődőkre. A Halálos harcmező (idén se ússzuk meg a magyar cím-átköltéseket, mi?) pont beleillik a sorba: a divatos „hol a határ ember és gép között”–formulán csüngve egy érdektelen fasztorit görget, melynek nincs se következménye, se tanulsága. Kapunk viszont helyette 2 órát egy újoncként reklamáló tiszttel, egy lazáskodó gépemberrel, akit mintha Will Smith-ről mintáztak volna, és egy olyan ügyetlen USA-kritikát, ami végül valahogy még méltatja is Amerika hírhedt háborúfétisét.

 

 

Thomas Harp hadnagy egy teljesen pragmatikus drónpilóta, aki a biztonságos bázisról hoz taktikai döntéseket. Mikor bevetésen feláldozza 2 katonatársát, büntetésből terepre küldik ki Leo százados mellé, aki egy titkos, csúcsfejlett emberszabású android. Együtt kell vakcinát vinniük egy ukrán háborús övezetbe, ahol a terrorista Viktor Koval szovjet atomfegyverek után kutakodik. Leo emberségre próbálja okítani Harp-ot, közben meg jól át is veri, hogy önállósulva, saját céljához tudja fölhasználni a bombát. „Bízik bennem?”

 

 

Az önmagában még nem zavar, ha egy háborús dilemma közepén a fő rosszfiú aduásza egy atom- vagy vegyi fegyver. Kedvenc blockbuster-jeim közt is akad olyan (A szikla, A sötét lovag – Felemelkedés), amik ezt a régi sablont veszik elő drámai fűtőanyagnak. De hacsak a készítők nem adnak bele apait-anyait a konfliktus árnyalásába, végtelenül csupaszított és banális lesz tőle a történet, a film pedig ostobán elpazarolja a saját témáját. 

Itt is ez történt: se Mikael Håfström rendezésén, se Rowan Athale és Rob Yescombe írásán nem érezni, hogy a film egy percig is elhivatottságból készült volna, sőt úgymond „iparos munkának” is csapnivaló: konkrétan nincs is befejezése, ami külön arculcsapás annak, aki kitartóan végigrágódott az egészen.

Látszólag Harp és Leo fölfogása a háborúról, a „járulékos veszteség” megítéléséről az egésznek a lényege, és semmit se kezdtek vele. A 2 férfi annyira az erkölcsi spektrum 2 szélső sarkán áll, hogy mire helyet cserélnek, azt megmosolyogni sincs már kedvünk: ugye a szabálycsősz „joystick”-es lesz a gyűrött hőskölyök, a laza-jó-fej gépfickó meg a radikális tömeggyilkos-jelölt, akit le kell állítani. 

Cinikusan van beállítva ez az egész: a gép mégis csupán egy „számító” gép, az ember mégiscsak egyből emberi lesz a sok hús, por és vér közt kóricálva! Amerika „szent” népe meg véletlenül se kaphat ízelítőt abból a korszakokon átívelő pokolból, amivé a „vezetői” tették a világ sok másik régióját…!

 

Damson Idris magában és Anthony Mackie-vel közösen sem állja meg a helyét, mint főszereplő, de igazából nincs is mivel dolgoznia: karaktere dögunalmas, nevetségesen naiv és idegtépően okoskodó. Még Emily Beecham is jobban megmarad a helyi ellenállást vezető Sofiya mellékszerepében, aki érthetően utálja a helyiek kárára háborúzó nagyhatalmakat. De egy-két szájbarágós szövegen túl ez se fut ki sehova. 

Maguk a csaták nélkülöznek úgy mindent, ami megragadná a figyelmet: erős stílus, jó effektek, brutalitási faktor, stratégiai érzék, személyes tét érzete. Kilométerekről bűzlik, mikor kéne látnunk Harp nézeteinek módosulását: ő is megtudja, milyen a túszmentés a harcmezőn, vagy hogy a távoli bázisról drónos robbantást zúdítanak rá „taktikai döntés” jogcímén.

 

Nagyon rossz szájízt hagyott bennem ez a film megnézéskor, és meg rosszabbat, mikor írni kezdtem róla. Első idei filmvendégem egy fantáziátlan, vázlatos klisédomb, amiben a téma kérdései parlagon hevernek, a csatázás monoton, a résztvevői pedig emberi drónok. Komoly háborús drámának állítja be magát, de annyi gondolattal lett megtöltve, mint egy bevásárlókupon – és ezen mit sem szépít, hogy egy szép szeletét az én hazámban forgatták.

"Kitüntetésképp" az Outside the wire egy 1/5-öt kap tőlem.