No Man's Land (2021)

 

Motoszkál bennem egy kérdés. Mikor vánszorgó egy film a hosszú, lassú jelenetektől, és mikor mélyítik azok el a helyszín adta légkört, plusz adnak nyomatékot a szereplők nehéz helyzetének? Az biztos, hogy a No Man’s Land Conor Allyn rendezőtől rengeteget tesz az előbbiért, és csak keveset a másikért. Western-ként kb. olyan új, mint az ükapánk elnyűtt nyerge, a témájáról festett kép pedig gyanúsan reklámszerű. A terjengős történetvezetés folyton ki-kilökdös a film hangulatából; maga a sztori bűzlik a sablontól, a szereplők jelleme, szövege és egymáshoz való kapcsolódása egyaránt szegényes marad.

"Senki Földjének” is nevezik a Texas és Mexikó közti határzónát, ahol gyenge lábakon áll a jogrend. Ranch-uk körül a Greer-család feje és két felnőtt fia egy illegálisan átszökött csoportot kap el, de az ifjabbik Greer-fiú, Jackson véletlenül lelövi a vezetőjük fiát, Fernando-t. Bár Jackson apja magára vállalja a gyilkosságot, a helyi ranger átlát rajtuk, és Jackson ijedten elszökik lovával a kietlen pusztaságba.

Feszesre vágva ez a film legalább fél órával rövidebb lenne, de nemcsak a tempó miatt „lovagolok” ezen annyit. Ez a lassúság felökleli a feszültséget, ami a narratívát is feldönti: egy bizonytalan fiatalember szökésben van a semmi közepén – eleinte víz, étel és fegyver nélkül –, mégis ráérősen és indokolatlanul időzünk mindegyik helyen, válogatás nélkül. Nem élet-halál ügynek érezni Jackson szituját, hanem egy pihent agyú suhanc kalandos kirándulásának, ami közben új barátokat szerez, és csak a kerekebb lezárásért emlékszik vissza a film, hogy miért is van ő úton. Nem érdekel a western-nosztalgia: komoly megváltás-történet helyett mintha egy vadnyugati Disney-mesét nézne az ember.

 

Jackson a „szorgos és rendes kölyök” kliséje mögött egy felszínes, érdekesnek aligha mondható, kacagtatóan naiv bakfis, akinek mintha fogalma sem lenne az életről. Már a bevezetőnél leírtam őt, ahol a szülei próbálják győzködni, hogy hagyja már ott ezt a tengődő életet a ranch-on, és ragadja meg az esélyt, hogy a Yankees-ben játszhat New York-ban. A tragikus este is úgy jön át, hogy egy kotnyeles zöldfülű túl sokat ugrált, és most szívhat a saját hülyesége miatt. Keveset szépít ezen, ahogy a végén kicsit megemberesedik: még a börtön előtt, önszántából akar Fernando családja elé állni, hogy ha kell, saját életével fizessen, amiért elvette egy vétlen fiúét. De ez túl kevés túl későn.

 

Túl sokáig húzzák ezt az egyik helyről a másikra vetődést, amit animében láttam már több finesszel és mondandóval tálalva, nemhogy filmen. Jackson valami isteni csoda folytán rálel Fernando tárcájára, és sikerül időben elvergődnie Guanajuato-ba, amikor a fiú temetési menete éppen elhalad! A templomban pont akkor találkozik ismét a gyászoló apával, Gustavo-val, mikor a dilis, szakadt punk – akivel Gustavo korábban üldözte őt –, szintén újra felbukkan. És nahát: a Jackson után loholó ranger is pont akkor ér oda! Ahogy Elwood J. Blues mondaná: „The Lord works in mysterious ways.”

 

Juan Pablo Ramirez-t tudom dicsérni a képi világért, plusz a Jackson szüleiet játszó Frank Grillo és Andie MacDowell alakítását, amit az ötletsivár forgatókönyv a porban felejt. Jackson keserves számvetése magával a vége felé már jól leolvasható az arcáról és testtartásáról. De ezt nem egy aprólékos jellemrajz adja, hanem csak egy lecsupaszított élethelyzetből jön természetesen: a gyermeteg kölyök, akinek alig van fogalma a világról, ide-oda ütődik a bizonytalanságban, mint egy flippergolyó.

 

Sokkal több gondolattal és erősebb kézzel összefogva a No Man’s Land könnyen lehetett volna az a szívhez szóló dráma, aminek annyira látszani akar. De így csak terjengős, unalmas, kiszámítható és fárasztóan sablonos. Az emberek itt mind a táj puszta tartozékai, és az egészből ki van száradva a személyesség. 

 

2/5-öt adok rá.