Kísértés (2023)

 

Egy fiatal újságíró úgy érzi, végre megkapta a nagy esélyt, amikor lebeszélik neki, hogy pár napra egy sztár-futballista társaságául szegődhet, hogy infót gyűjtsön róla. Ám miután a vonzó Inez fönnakad a pasas hálójában, egyszer csak azt veszi észre, hogy cikkalanya csúnyán bepalizta nemcsak őt, de jó néhány másik nőtársát. 

Még valamikor késő ősszel bukkantam rá erre a kis lengyel szösszenetre egy Maria Sadowska kerekített nevű rendezőtől. Olyannyira hatás nélküli és jelentéktelen darab volt, hogy csak most, a tavalyi legnagyobb szutykokat sorra véve jutott csak újra eszembe. Az a fajta realista thriller próbál lenni a Kísértés – eredeti címén Pokusa –, ahol az átlaglény átlaglétével döcög örökké, mígnem egy másik, anyagilag jelentősen jobb szitujú átlaglény pici színt (szexet) viszi bele, csak azért, hogy kihasználja őt. Így most akad valami, amin a fő csaj kicsit (hosszan) görcsölhet, amíg el nem rendeződik a dolog, a maga komótos medrében. Ennyi, ez a szappanopera-szintű sztori kínálata és létcélja.

Olyan mértékű érdektelenség és kit-érdekel?-érzet árad ebből az alkotásból, hogy egyszerű szempont-sorolással is minden elmondható róla, amit tudni érdemes:

1. TV-reklámoktól szinte megkülönböztethetetlenek a faarcú alakítások és a jelenetek kezelése is;
2. Totálisan életlenek és álmatagok a szövegek, olykor ilyen ál-filozofikus sorokkal, hogy mélyebbnek tűnjön a film.
3. A szereplőket mintha menetközben szedegették volna össze az utcán;
4. Egy árva egyedi ötlet vagy motívum nincs az egészben;
5. Valami homályos, távoli fogalomként lebeg a messzeségben a feszültség és józan ész;
6. És egyáltalán: öklelően súlytalan bármi, ami a teljes cselekmény alatt történik, azaz inkább nem-történik.

Zéróval felérő 1/5-öt adok a Kísértésre, erre az elfeledett maradékra '23 szeptemberéből. Kerülendő.