Pofátlan kis darab A Gyilkos. Semmi jellegzetesség. Semmi formaújítás. Megtestesült egyszerűség, higgadt profizmus, üdítően
illúziómentes lélekanalízis. David Fincher és Michael Fassbender közösen tértek vissza a thriller műfajához egy nyílegyenes, mégis hátborzongatóan sztoikus thrillerrel,
amely majdhogynem titokban surrant be a Netflix kínálatába és az én kedvenc óévi filmélményeim közé.
Névtelen bérhóhérunk maga a száraz precizitás.
A Föld bármelyik pontján megbízást vállal, és ha megkapta, élete és elméje onnéttól annak minden számba vehető részlete körül forog, tervezéstől a
pillanat kivárásán át a nyomok eltüntetéséig. És most mégis hibázik, ennek kapcsán pedig a barátnőjét kórházba juttatja két ismeretlen bérkolléga. Emberünk
még most is távolságtartóan intézkedik, miközben levadássza a tetteseket, + azok
megbízóját, moralitás híján azonban nihilizmusa az, amit az ügy próbára tehet.
Ez a Fassbender-show: az ő kimért penge
alakítása a film abszolút tengelye. Amellett, hogy veszettül üdítő hallgatni A
Gyilkos monológját a fejében – elsősorban a hosszas bevezető részénél –, érdekfeszítő,
amint ez a szinte biorobotként összpontosító ember célpontról célpontra vándorol, függetlenül a távolságoktól, mint valami fantom. Hiába tükörsima és fordulatban szegény a sztori, részletgazdag kidolgozása kellően szilárddá teszi, hogy
a nézőt izgassa, miként tálalják fel neki. Tükörképe film a főszereplőjének: teljesen
1 célra fókuszáló jellemtanulmány, ami a fölös sallangokat gondosan kikerüli.
Ezzel A Gyilkos lett az 5. filmalkotás az óévből, melyet bátran ajánlok megtekintésre.
Boldog újesztendőt !!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése