Brexit: Háborúban mindent szabad

„Beijedtek. 

Elkapkodták. 

Silány tervezés.”

Tévéfilmet kipréselni egy alig 2-3 éves aktuálpolitikai eseményből nem tűnik szerencsés ötletnek. Nemcsak azért, mert ez az amúgy is vékony sztori – mint a film is szóvá teszi - még nem zárult le, ma is alakul a kimenetele, megítélése. Egy rögtön TV-re szabott műsort általában kevesebb pénzből és talán kevesebb stúdiótechnikai eszközzel gazdálkodhat - e hátrányából pedig nem biztos, hogy aztán előnyt tud kovácsolni. 

A Brexit: Háborúban mindent szabad igencsak a "felemás"-csoportba tendál a számomra: kifejezetten sivár, rutinhangú, hangulatszegény. Okos mondandói dacára a szócső szereplők nélkülözik benne a mélységet, a szívet. Olyan, mint szinte minden óra az egyetemen vagy tanfolyamokon, ahol az oktató egykedvűen elhadarja az ömlesztett tananyagot 90 percben. 

Nem kertelek: fantáziaszegénynek találtam a film küllemét, a rengeteg jellegtelen, steril irodai helyszínt. Sejtem én, hogy a stílushiánnyal is csak tárgyilagosabbnak akar tűnni a darab, de a beállítása mindennek akkor is borzasztó ingerszegény volt. 

Szintén kettős érzésekkel fogadtam a vágást: tempósnak tempós, de túlaprózza a jeleneteket, és azok nagyja ettől súlytalannak, konfettiszerűnek érződik. Nincs igazi tagolás vagy nyomaték abban, ahogy a jelenetek egymást érik.

Persze, bőszen szórja üzenetét a Brexit arról, mennyire fejlett és kifinomult a modern kor politikai „mátrixa”, ahogy Cummings nevezi: nem pártvitákra és bonyolult felmérésekre, hanem kódszavakra, közösségi oldalak alapján személyre gyártott profilokra épül. Egyetlen óriási algoritmussal ma már kvázi kiismerhető az egész társadalom. Máig éles téma ez, amit csak örülök, ha egy filmkészítő komolyan ki akarná fejteni. 

Dramatizálni viszont elég ügyetlenül sikerült mindezt. A különc stratégát, Dominic „Dom” Cummings-ot kivéve az összes karakter csak egy névvel ellátott 3D-s vázlat: halovány, félvak, gúnyrajzszerű, vagy mindhárom. Mintha a kampányszkanderon túl ezek az emberek nem is léteznének hús-vér élőlényekként...  

Folyton úgy éreztem, mintha a Brexit nem tudná eldönteni, hogy most egy fanyar humorú politikai szatíra, vagy tárgyilagos dokumentumfilm akar-e lenni - utóbbinak még inkább elműködgetett. Nagyjából reális képet lehet kapni arról, hogy is megy ez: ahogy körülírják a külön szavazóbázisokat; hogy mikre kell apellálni az emberek meggyőzésekor; hogy a média révén konkrét, célzott reakciókat lehet kiváltani a belőlük. 

Sok sebtében cikkázó fölvetés tetszett. Pl. hogy: 

• jól behatárolt csoportokra osztható egy ország lakossága;
• a felelőtlen ígéretek és rémhírek nem biztos, hogy számon is kérhetők a kampánystábon és pénzelőiken;
• egyszerű, provokatív jelszavak goebbels-i nyüstölésével (”Vedd vissza az irányítást!”) könnyebb hatni az átlagtömegre;
• politikai kérdéseket sokunk felszíni benyomás alapján mérlegel és ítél meg;
• nincs oka félteni a "gazdasági helyzetet" annak, aki eddig is hiába keres-kutat rendes megélhetés után (és/vagy akinek gyerekei pont az élhetőbb jövőért vándoroltak ki);

Gondolom, nemcsak én találtam cefettül ismerősnek ezeket a dolgokat.

Az egésznek úgy, ahogy van, Benedict Cumberbatch a gerince a kilépés éles eszű kampánygurujaként, mindenki más mehet a darálóba. Ez a figura akár „különc zseni”-tetkóval a homlokán is járhatná az utcákat: öntörvényű, excentrikus, gyakran arrogáns, de ezek mögött céltudatos és következetes is. Sokkal inkább egy média-hadvezérként ténykedik, mint megbízott irodistaként: mikor egy privát ülésen saját támogatói készülnek őt elmozdítani, okos fenyegetéssel eléri, hogy a bizottság elnöke távozzon helyette. Talán a legjobban ez a jelenet tetszett a Brexitben.

A film „tanai” közül a legvégére jutott szerintem a legütősebbik: Cummings-ot az őt kikérdő bizottság szembesíti vele, hogy ő is része a rendszernek, amit megvet. Újfajta eszközeivel nem félresöpörte a régi merev, népbutító politikai hálózatot, hanem éppen hogy megújította: jól látni ezt abból, ahogy belezavarodik saját érveibe. A fekete hátterű felirat (hangulatosabb, mint maga a film!) az adatgyűjtő cégekről púder nélkül fejezi be a gondolatmenetet: korántsem biztos, hogy a brit választók bármilyen irányítást is „visszavettek volna" a Brexittel... ha egyáltalán erre ment ki az egész.

Középszerű tévéműsornak fogom föl a Brexit: The Uncivil War-t. Szeretem használni a "szerves egész"-kifejezést, és pont ez az, aminek nem éreztem ezt az alkotást. Annyira biztos nem rétegelt vagy mély értelmű, mint ahogy beállítja magát: inkább egy szoc.-pol. kisokos ez, ami pörögve olvassa föl a szövegét, nehogy észre vegyük, milyen súlytalanok a külön oldalak, amikre azt nyomtatták. 

A Brexit: Háborúban mindent szabad az én könyvemben egy 3-ast ér.