Halloween (2018)

Tisztáznék valamit, mielőtt leírom véleményemet erről a filmről: nem fogom itt az 1978-as elődjével összehasonlítani a 2018-as Halloween-t. Nem érdekel, hogy egy mekkora franchise mely darabjait veszi és nem veszi alapul: eszem ágában sincs folyton hivatkozni az alapműre, arra visszautalva mentegetni ennek a hibáit/ fogyatékait, illetve mérceként fölhozni azt. 

Kérem, hogy majd más se tegye a kommentekben…!

40 évvel a haddonfield-i gyilkosságok után Michael Myers pszichopata tömeggyilkost új intézetbe szállítanák, 

ám a transzport során kiszabadul, és röviden újrakezdi a városban a hentelést. 

A hír hallatán Laurie Strode, a 40 éves bűnügy egyetlen túlélője, hiába próbálja a veszélyre figyelmeztetni 

lányát, Karen-t, aki mindig is megvetette anyja azon paranoiáját, hogy évtizedeken át készült Michael visszatérésére. 

A sors úgy hozza, hogy Karen saját lánya, Allyson is összefut Michael-lel, illetve félőrült pszichiáterével, Dr. Sartainnal.

Nem kertelek: majdnem egybefüggő röhögésáradatot jelentett végignéznem az új Halloween-t. Ha idén Az apáca volt a végtelen unalom horror-árucikkje, úgy ez a végtelen nevetség horror-árucikkjének felel meg: 

oly sokkolóan bugyuta, céltalanul tengődő szemétrakás David Gordon Green rendezése, annyira csontidióta szereplőkkel van tele, ami már a 70-es években is lenéző lett volna a nagyközönségre nézve! 

Haddonfield az amőba IQ-jú tinédzserek, életképtelenül hanyag civilek és szellemi fogyatékos hatóságok Mekkája az alapján, ahogy ez a hulladék ábrázolja, és így minden jump-scare, gore vagy fénytrükk mellett is halva született benne a rettegés atmoszférája.

A 3 generációs asszonytengely sem menti meg a történetet attól, hogy már negyedóra után darabjaira hulljon. A gyilkos és a lakosok téblábolásán kívül semmi másból nem áll a cselekmény; sose jön át az egésznek a tétje, személyessége. 

Még Jamie Lee Curtis is csupán kétféle árnyalatot tud itt adni Laurie alakjának: az aggódó szülőt-nagyszülőt, 

és az elszánt, puskás öregasszonyt, aki a családját védi. Esélyünk sincs nem úgy látni a dolgot, hogy neki egyedül volt igaza, amiért fél életén át nem hagyta magát túllépni Michael hajdani rémtettein, és amiért sokáig rátelepedett Karen életére is. 

Karen meg egyenesen antitézise a „kedvelhető” szónak: felszínes, önáltató háziasszony-szterotípia, akiről a lánya pontosan tudja, hogy simán szemébe hazudik, ha kényelmetlen témáról van szó. Nem érdekelt a beszéd arról, hogyan nevelte Laurie Karen-t, mert látom, ő milyen anya és ember lett, így aztán megmenekülését se látom kicsit sem indokolva. 

Csak azért élik túl mindhárman Michael vizitjét, csak amiatt sétálhat el a lány, anyja és nagyanyja együtt a leégett háztól, mert stílszerű zárás, és vézna tisztelgés a korábbi Halloween-film(ek) előtt.

Karakterkatasztrófa a film: mindegyik felszínes figura, így egyikük halála sincs rám, mint nézőre hatással. Nem tudok rettegni pusztán attól, hogy egy néma fatuskó ténfereg, és unalmában óvatlan hatökröket szurkál le egymás után. 


Első nagy kacajom akkor tört elő, mikor a 2 riporterszerűség az elején a rab Michael-lel „kapcsolatot próbál teremteni”. Egy az, hogy fogalmam sincs, minek kell piros-fehér kockásnak lennie a kinti udvarnak egy szanatóriumban.

De azon már nem bírtam elfojtani a röhögést, ahogyan a férfi nyomozó ott lobogtatja Myers ikonikus maszkját, hangosan provokálva őt. Nyilván nagyon pszichológiainak szánták ezt a közjátékot, de iszonyú röhejes jelenet. 

Ezek ketten totál fölös töltelékfigurák, akiket csak még nagyobb ökörnek láttat, mikor később Michael rájuk bukkan egy benzinkútnál, és kinyírva őket visszaveszi kellékét. 

Green ezzel a mai nemzedék felelőtlen, lekicsinylő észjárását akarta kihangsúlyozni? Hogy mennyire „nem tisztelik az esetet”, csak egy sokezredik szenzációként gondolnak rá, hogy akkoriban embereket haltak meg értelmetlenül? 

Ha igen, hát ettől szánnivalóbban aligha érzékeltethette volna. Mintha Mulder és Scully afféle Scary Movie-s paródiáját láttam volna kinyiffanni…! 

Három tényező feltűnően egyengeti Michael útját, hogy kihúzza addig, mire eljuthat Laurie erődítmény házához: a konfettisorsú forgatókönyv véletlenjei, a Michael-t lélektani izgágaságból segítő dilidoki, 

és a helyi hatóságok égbe-ordító inkompetenciája. Ezt az ősrégi, hitvány klisét már sértésnek veszem 2018-ban: csak azért ábrázolják tehetetlennek a rendőrséget, hogy a néma fatuskó gyilkos elég sokáig tudja szállítani gore-fanoknak az ijesztgetést és a zaftos hentelést, mire ellenállásba ütközne. 

Mintha ez máris tartalmat vagy szórakoztatófaktort adna egy műnek, csak mert slasher-horror a műfaja. 


Különösen Allyson generációtársai állatkertben mutogatandó emberselejtek: egyetlen normális mondat vagy cselekvési reakció nem rémlett róluk, miután végignéztem a filmet. Egyszerűen nevetségbe hajlik a félelmetesnek szánt hangulat, ha mindenki ennyire sivár és józan ész nélküli: 

mintha csak „KRETÉNEK VAGYUNK, NYÍRJ KI!”-feliratú táblával mászkálnának, várva, hogy a film mumusa pengét mártson bennük.

Stílusosan mindenszentek napján akartam cikket közzétenni a 2018-as Halloween-ről, de ez sértés lett volna az ünnep felé. Slasher-horror vagy sem, iránytalan, agysteril marhaság lett, ami ha épp nem fullad röhejbe, akkor az idegeinket csikarja végig a szereplők lapos és/vagy visszatetsző megnyilvánulásai miatt. Csak egy a mainstream számtalan kétszínű, üres, márkanevével eladni próbált futószalag-szökevényének.

Lelkifurdalás nélkül értékelem 1/5-re a remélhetőleg utolsó Halloween-felvonást