Hófehérke (2025)

Egy fuldokló iparág-központ összes hibája és pökhendisége visít az új, Mark Webb-bel rendeztetett Hófehérkéből. Bizony, most eszembe sincs nem beállni fújolók sorába: az új feldolgozás halva született hulladék, tovább bővítve a hamis, lelketlen, fejamputált Disney-remake-ek hosszú sorát. Áprilisi tréfának próbáltam eleinte fölfogni magát a megtekintés élményét – amíg el nem kezdtem közben az öklömet harapdálni. 

Sokkal murisabb volt a projektet kísérő rossz ómenek orra vétele, ami pedig vetekedett az Indiana Jones 5. körüli stúdió-szarkavarással. Semmi sem biztatott, kezdve a fő színésznővel, aki interjúján kvázi porig égette saját és a film népszerűségi indexét, és folytatva a forgatásról érkezett hírmorzsákkal, melyekből simán össze lehet ollózni egy szórakoztatóbb werkfilmet.
 

Szóval az újragondolt történet szerint a boldog gyermekkorból árva tinédzserré cseperedő Hófehérke cselédként dolgozik szülei kastélyában. Zsarnoki mostohaanyja közben nyomorba taszította a népet, és uralma ellen csupán egy maréknyi bandita lázadozik. Egyiküket, egy Jonathan nevű ifjút Hófehérke megszökteti a fogságból, és mikor a királynő varázstükre már nála is szebbnek nevezi őt, betelik a pohár, és elrendeli Hófehérke megölését. A lány az erdőbe szökik, ahol hét törpe fogadja őt be a kunyhójukba. A királynő azonban rátalál, és álruhában mérgezett almát tukmál a gyanútlan lányra, akit ugyanúgy föl kell ébreszteni a tetszhalálból, mint a birodalmat (na meg a közönséget) az apátiából.
 

"Logikáról" ne is álmodjunk: a készítők nyilván a mese közismertségére fogták rá, hogy csesztek értelmes gondolatsort írni a forgatókönyvbe. Hangoztatták egyes kritikusok, hogy a női emancipációs irányzat újabb áldozata a Snow White. Ám ha ez is volt a cél, akkor a Disney ezúttal még saját ideológiáját is el tudta szúrni, mert semmi ilyet nem éreztem ki. Az új feldolgozás egyrészt lustán és találomra bővít ki, illetve passzint össze dolgokat, másrészt Hófehérke szavai, tettei, viszontagságai önmagukban is olyan összehajigáltak, hogy abból személyiség a büdös életbe nem tud kikristályosodni. Az se segít, hogy Rachel Zegler arcán le lehet olvasni az alapanyag lenézését, úgyhogy több esélyünk van szimpatizálni pl. a gyilkosságot megtagadó vadásszal, mint a szökevény hercegnővel. 

Pont egy elnyomásról szóló mesében küszködök a bőség zavarával, hogy melyik átgondolatlan szálon vagy mozzanaton boruljak ki a legjobban:

• Ha a gonosz mostoha nyírta ki (valahogy) Hófehérke apját, miért nem végzett egyből a trónörökössel is, hatalma első számú fenyegetésével?
• Miért nem szökött ki a mosónőként tartott Hófehérke a palotából, mikor tudnia kellett, hogy a népnek azt hazudták, hogy (valamitől) ő is meghalt?
• Mi értelme, hogy Hófehérke Jonathant épp aznap ismeri és szökteti meg, mikor a tükör bedühíti a mostohát? A két ügynek nincs köze egymáshoz, sőt a királynőről pont lerí, hogy fütyül a betolakodóra.
• Amikor a királynő (fekete mágia révén?) végre rálel a kunyhóra, mi oka maskarát ölteni, és nem a katonákat odaküldeni? Ha maguktól nem találták, akkor úgy se menne szegénykéknek, ha úrnőjük már tudja a pontos helyszínt?
• Ez a dalolászó királylány, aki a cselekmény zömét elvileg űzött vadként tölti, miért csak az utolsó pár percben, a csókos feléledése után akarja felfedni magát a fővárosi tömegnek?
• És ha a tükör a mostoha erejének forrása, akkor amaz minek rohan a szobájába és töri össze, mint egy marha, rögtön miután a katonák átálltak Hófehérke csöpögő szentbeszédétől? És mint kiderül, így nemcsak mágiáját, de életét, sőt testét is taccsra tesz – csak mert tükrünk-tükrünk mondta nékünk, hogy a lány szépsége verhetetlen.

Ugyanilyen elegáns mozdulattal sikerült a hangulatot is szitává lőni. Webb mintha elfelejtett volna rendezni: semmi bája vagy legalább nyomatéka sincs az egyes jeleneteknek, a látványvilág abszolút nem hat természetesnek vagy elevennek. Az effektusok van, hogy szinte a szemünk láttára folynak szét, végig giccses és mesterkélt az egész összhatás. A számítógéppel generált lények közül a törpék már hovatovább ijesztőek lettek: meglátszik, hogy a célközönség előzetes dührohama miatt kellett őket utólag animálni 

– egy fura, tarka, zsibvásárra illő társaság helyett, akik elvileg eredetileg szerepeltek volna a mesebeli bányászok helyett. 

Michael Bay büszke bejelentése sejlik föl erről nekem a „földönkívüli” tini nindzsa teknőcökről 2012-ből (2 évvel premier előtt).
 

Gal Gadot becsületrendet érdemlően próbálja menteni a menthetőt, már ha olyasmi itt tetten érhető volna. Nem sok hiányzott, hogy legalább emlékezetesen ripacs legyen; az még nem is végzetes tőrdöfés, hogy neve nincs, de hogy személyiséget és észt se kapott, már igen. Hófehérke gonosz mostohája egy ember formájú, néha rikácoló cselekménytömítés: foglalja a helyet és időben, ám csak mivel e majd’ százéves mese majmolásához egy gonosz mostoha is kell a raktáron. Kacagtató haláljelenete után sem azon tanakodtam, vajon jó uralkodó lesz-e az immár egyébként herceg nélküli hercegnőből. Inkább azon, hogy a felséges apját hogyan a vérhabos pokolba tudta valaha is befűzni egy ilyen paródiaszerű, pancser ügyességű manipulátor – mert varázslattal azért még a mesékben se lehet mindent kimagyarázni…
 

Imdb-történelmet írt az új Hófehérke, mikor kétszázezer szavazat után, másfél pontos számértékkel a világ legrosszabb produkciója lehetett a weboldalon. Sajnos ez, a bukásszagú kasszafutama és a vasvillás közfogadtatás együtt se valószínű, hogy lehűtik a Disney gyógyíthatatlan remake-mániáját, de azért látványos – és jogos – felsülés. Figurái itatóspapírról szökött, unott, hasztalan-céltalan marionettek, akiknek egyszerűen képtelenek szimpátiát, érzelmeket, vagy legalább némi elismerést kelteni. A történet egy mesterkélt, érdektelen, nonszensz gubancolás, amit ingerszegény látvány- és zenehatások tarkítanak. Ez pedig csupa olyan dolog, amit a puszta éneklés nem orvosol – akár szép, akár hamis.
 

Talán nem korai máris fogadásokat kötni arra, hogy melyik darab landol majd a legtöbb negatív filmes toplista dobogóján idén télen.
 

Egércsapda

Tudtam, hogy ez lesz. A nagybüdzsés művek elmesterilitása csak átragadt végül a mikrobüdzsésekre is. Onnéttól kezdve, hogy a közhasználatúvá vált Micimackó tavaly már a 2. horror-futamát „ünnepelhette”, csak idő kérdése volt, hogy újabb világ barma hányjon össze aprópénznek számító költségen egy újabb agysejtkoldus öldösést valamelyik aki-kapja-marja márkanévből – esetünkben a Steamboat Willie nevű, majdnem százéves Mickey Egér-prototípusból.

 

Alex egy egész normális lány, aki egy játékteremben melózik. Hülyegyerek haverjainak a meglepi látogatása a szülinapján viszont tragédiába torkollik: egy Mickey Mouse-sisakos őrültnek kedve szottyan a bennrekedt fiatalokat megtizedelni, miközben versenyt rinyál az áldozataival...

 

Ha egy majom az ürülékével dobálná meg az állatkertben a látogatókat, azt is többre becsülném, mint amit ez a Jamie Bailay nevű illető "nyújt" nekünk a munkájával. Koherens gondolatot itt keresve se találni, vagy talán a főhősnő agyában bír cikázni. Mindenki más már olyan mértékben síkökör, hogy a Csonthülye 2. – Csapás a múltból értelmesebb időtöltésnek számít mellette! Történet mint olyan, nem is létezik; a színészi játéktól M. Night Shyamalan kiborulna, egyik történés vagy szereplőmegnyilvánulás sem tud megfogni minket, hogy valami kis ingerlöket érjen minket. Egy komolyan vehető interakció vagy cselekedet nem fordul elő, elsőtől utolsó percig állandó a mellébeszélés – gondolok itt főleg Alex emós rucis barinőjére, aki egyedüli túlélőként narrálja a dolgokat, két Jurassic Prey-szinten fejpuha hekusnak!

 

Mutációs eredetsztori ugyan most nincs az aktuális hentes körül, ez azonban nem javít semmin. Eleinte még "csak" semmi értelme a Mickey Egér-sisakos gyilkosnak, szóval kedvünkre unatkozhatunk. Ám a végén aztán – alighanem a forgatókönyvet író óvodások bepánikolása révén – emberünknek sikerül lenyiszilnie az egyetlen értelmesnek számító főszereplőt… úgy, hogy teleportál egyet! Akármi apró ürügy vagy belemagyarázott nyom nélkül! Illetve nem is teleportál, egyszerűen csak elillan egy két vágás közti törtmásodpercben, úgy, mint egykor a Vörös Sonja főboszija a végső kardozásos jeleneténél. Hát ehhez már pofa kell, na meg persze egy gyáva aktorgárda, amelyik félti a munkadíját, és ezért nem mer szólni...

 

Az Asylum fénykora óta nem láttam ilyen trash-pártoló divatot a mozgókép-világ gödreiben, mint ami ezekkel a szabad filmjogú, bárki által filmesíthető rajzfigurás horrorokkal jött el. Már a két véres Micimackó kézbe vonzotta nálam a puskát, és az Egércsapda Jamie Bailay-től el is süttette velem azt: nyomasztóan untatott, öklözően hergelt és dühített, értetlenül hagyott, hogy hogyan lehet ilyet katyvaszt a nagyközönség elé a piacra dobni. Mintha csak az őrület csúcsait ostromló A szer után egy enervált hang azt cincogta volna a fülembe: „Ez szerinted az év legrosszabbja? Fogd meg a söröm…!”

Ha bárhol kiszúrjátok, hogy vetíteni készülnek, meneküljetek onnan messzire, akár Speedy Gonzales! Ezt tudom javasolni.

A Szer

 

„Mi a veszett fene volt ez?! Jesszusom! Összehányták a padlót odafönt!”

(Halálsoron)

 

A szándékosság nem mentség egy filmnek a taszító mivoltára. Hiába Napnál is világosabb, hogy Coralie Fargeat taszító képek sorfalával igyekszik mondanivalóját nyomatékosítani Hollywood, a média és főleg a celebkultúra túlzó, természetellenes, sőt agyrém szépségideáljairól, A szer ettől még nem lesz intelligens, frappáns horrorfilm, és főleg nem méltó egy Cannes-kaliberű díjazásra „a legjobb forgatókönyv” kategóriájában. Veszettül taszít, ez ugyan igaz, de nem okos vagy érzékletes, hanem csupán ótvar, nyers és bumfordi módon, a végére pedig már határozottan az ocsmány kategóriába sikerül bepörgetnie magát. Rengeteg Rotten Tomatoes-os „sikerdarabban” csalódtam a tavalyi esztendőben, de A szer valami olyan élményt adott, amit csak kb. két-háromévente él át úgy istenigazából szegény nézőember – nevezetesen a gyomorkitörést.

Félszázadik szülinapján Elisabeth már ugye nem elég dögös, hogy szexista producer-főnöke tovább foglalkoztassa, ám egy kocsis koccanás után a doki felajánlja neki a legtutibb szépségápolási csodaszert: egy vadiúj titkos vegyi oldatot, ami garantáltan visszaadja fiatalságát, ha betartja a leírást. A szérum őrületes dolgot művel vele: sejtkettőződés révén kvázi előidézi, hogy a nő felszakadó hátából kikeljen önmaga egy fiatalabb kiadása, mint valami rovarbábból! Új, ifjú kiadását Sue-nak nevezi, és bombasikert arat a producernél, ráadásul valahogy senki se ismeri föl benne Elisabeth-et. Lassan egyébként már saját maga se: mivel a stabilizáló anyagok révén hetente kell váltogatnia régi és új testét, lassan a tudata is különhasad. Sue egyre több időt rabol el Elisabeth-től, ami a nő extra gyors öregedését idézi elő. De vajon ez a túlkapás nem fog előbb-utóbb „a másik nőre” is visszaütni…?

 

Demi Moore-nak ez a sikítóan önironikus szerepvállalása, a beletett színészi játékkal az egyetlen, ami a film egészéből pluszpontként ott maradt bennem. Az túlzás, hogy Elisabeth érdekes jellem volna, és a kiöregedés miatti mellőzöttség az egyik legősibb szimpátiakeltő szitu, amibe karakter helyezhető. De azt el tudom fogadni, hogy ha valaki ennyire a szépségére alapozva futott be, és ennek semmi ellensúlya magánéletében, akkor az ipar kiszipolyozó, torz elvárás-rendszere az agyába vésődik az évek során, és a fényes múlt megszállottjává válik.

 

Minden más kellékével A szer egész más reakciót váltott ki belőlem, mint amit megcéloztak. A gúnyrajzszerű mellékfigurák nem „kényelmetlenek” voltak, hanem agyonverni-valók. A rikítóbb képek a szépségipar sekélyessége helyett a banális bóvliságot tolták ezerrel a képünkbe, míg a sterilebb helyszínek a lelketlen unalmat fokozták a „hátborzongató” hangulat helyett. Maga a késztetést szivattyúzza ki ez a produkálmány, hogy valaki elemezgetni akarja – még akkor is, ha érti és helyesli is a bizarr képek mögötti üzenetet.

 

A klasszikus Jekyll-Hyde tudathasadást fizikailag is kifejezni sem lenne rossz gondolat, de a rovargubószerű testhasadás és visszabújás visszapityeregtette velem A legyet vagy az Alien 4.-et. Hát, ha mást nem is, az agyrémfaktort el tudom ismerni ebben! A hipervénülés is egy pontig rémisztő, hisz Elisabeth ebben márcsak részben hibás, ahogy fiatal mása elsikkasztja társa idejének mind nagyobb szeletét – ráadásul mikor már egyszerre, a maguk két külön bőrében egymás előtt állnak, Sue még irgalmat nem ismerve ki is nyírja szegényt.

 

Valahogy mégis a szakadékban köt ki az egésznek a lélektani aspektusa, és végül egy szatírának is túl hibbant trancsírpornóvá degenerálódik az egész. Az ocsmányságot az agg Elisabeth-nél, de mindenekelőtt az alaktalan húskocsonyává torzult Sue-nál már olümposzi méretekig fokozták, amitől viszont nem „félelmet”, és nem is szimplán csak „viszolygást” tapasztaltam magamon. Konkrétan egy rendőrségi lángszórós osztagot a színpadra, ahol a mellesleg a közönség is az alap józan észt meghazudtoló módon viselkedik: jobbára inkább fújoltak, mintsem eszüket vesztve menekültek. 

 

Ott bújik meg a nagy botlás A szer gondolatmenetében, hogy összetéveszti a jó-ízlés feszegetését az értelem tagadásával, a „Van egy határ, amin túl már túl sokkoló” célkitűzést a „Van egy határ, amin túl már eszetlen marhaság” végállomással. 

• Olyan mértékben mesterkélt és nem emberszerű, 
• annyira fakezűen próbálja a mondanivalót az imádott groteszkségével összehangolni, 
• és a művészi megoldásai is akkora erővel hajítanak minket a teherautó alá, 

ami már élvezhetetlenné, sőt hovatovább értékelhetetlenné teszi az alkotást.

 

 

2024 egyik eresztését se sikerült úgy meggyűlölnöm, mint ezt a borzadályt. Aki értékes anti-Hollywood üzenetű tragédiát keres, annak e helyett inkább pl. a 2014-es Térkép a csillagokhoz című filmet tudnám javasolni Julianne Moore-ral és Robert Pattinsonnal. 

Belül-Kívül 2. (Agymanók 2.)

Az első Agymanók sokakéval együtt az én fejemben is a Pixar éllovas animációs filmjei közé tartozik. Friss volt, bájos és intelligens, tele jótékony energiával; alapötlete, hogy az 5 fő érzelemfajta önálló egyéniségként ténykedik egy Riley nevű gyerek fejében, már jó receptnek tűnt egy érzelmes és szívhez szóló alkotáshoz. Az ember és a jelleme zömét adó figurák tapasztalásai közösen görgették előre a cselekményt, egy mindegyik korosztálynak bejövős drámát adva jól eltalált humormértékkel. Tíz éve a premierkor még nem tudtam, de eredetileg vagy tucatnyi érzelemlény létezett volna, kiket a praktikum kedvéért volt muszáj félretenni vagy összegyúrni.

 

Ezt a sokrétűséget pótolja be részben a 2. rész, megkétszerezve a pubertás korba lépő Riley karbantartó állományát. Nem rossz elgondolás, hogy a két brancs ideológiai ütközését szövi hozzá egy logikus külső problémához: a lány új közegbe kerülését és személyiségválságát. 

Riley-t egy sporttáborba veszik föl, ahol, ha beválogatják a helyi jégkorong-csapatba, az lendítene jövőjén, és egy új, „menő” sulis klikkel lóghatna együtt, ugyanakkor elszakadna két korábbi pajtásától. 13 évesen ez kívül-belül is kihívás neki; a fejében az új tagok egyike lassan kitúrja, sőt le is csukatja Derűéket, Riley régi énkép pedig kihajítja. A hazavezető úton  Bánat, Harag, Majré, Derű és Undoris azt találják, hogy Riley belső világa jobban megváltozott, mint eddig hitték – és nem csupán az ámokfutó új vezetés miatt. 

Először is gyorsan letisztáznék valami mellékeset: fütyülök rá, hogy a stúdió az egyik legnépszerűbb brandjét arra használta, hogy az animálás eddigi formáinak 1-1 külön mellékfigurát kreáljon. Oda nem való fölöslegnek éreztem az olyan kóbor fejlényeket, mint pl. egy kézi-rajzolt firkalényt, aki végül Harag övén végzi, vagy egy videójáték-hapsit, akitől Undor cseppet sem undorodik. Talán a szintén 2024-es Deadpool és Rozsomák utóhatása, de az effajta utalásokból és kacsintásokból mostanra elegem lett. Az 1. részből Bing-Bong is csupán egy régi elmekép volt Riley fejében, mégsem lógott ki Derűék mellől, és az elmúlása valami hihetetlenül szíven tudta ütni a felnőtt- és gyereknézőt egyaránt. 

 

Igazából az érdekelt, hogy Feszkó, Ciki, Uncsi, Irigység és Nosztalgia nagyi, azaz az új gárda van-e olyan okosan kitalálva és cselekményileg mozgatva, mint a korábbi ötös fogat. Hát, emberek… nem igen. A jelek szerint a stúdió beleesett abba a hibába, hogy a jelenleg legnagyobb siker-márkanevüket biztonsági játékkal protezsálják: az Agymanók 2. gyakran vontatott, kiszámítható, és szinte teljesen az előd drámaívét újrázza, csak több figurával, kiknek többsége jobbár csak díszként van jelen. De ha ennyire féltek újítani, mire föl váltották le majdnem az egész régi alkotógárdát? Az eredeti Agymanók külcsínye persze sértetlen, sőt a humor is mintha érettebb hangszínt ütne meg, mint korábban. 

Mégis nekem úgy tűnik, mintha Feszkó nemcsak Riley, de a pixaros vezetés fejeiben is átvette volna a hatalmat. Nyilván a szorongás mint érzés ideális antagonistának, ha már mindenképp "kell" egy, de valamennyire akkor is el kellett volna fogadtatni őt a nézőkkel. Feszkó egy hátba-szúrós, velejéig önző és önámító, félőrült kis vakarék, akit már a puccs előtt is a saját szájával akartam megkötözni és a szakadékba dobni őt! Várható volt, hogy az ő uralma alatt a serdülő lány fejében és életében talán kevesebb lesz a szívhez szóló perc. De a készítők ezzel most átestek a ló túloldalára: kb. a befejezésig sehol egy lényegre tapintó szóváltás az érzelmek között – az embereknél meg pláne – és ezt végig kapásból az alapszitura, Riley új életközegére és életszakaszára fogják rá. "Én... beparáztam!" 

 

Alapból necces nem bosszantóra megírni olyan drámát, ahol az a lényeg, hogy a „fő-rossz” tetteit csak a túlzott naivitás, a baklövései fafejű be nem látása mozgatja. Piszok könnyen körkörössé tud ez válni, és ezzel visszatartja a sztori haladását is. Kelsey Mann rendező és csapata szintén ezen a kötélen táncoltak, bár nagyjából azért boldogulnak vele.

A „Feszkó-rezsim” érdekes negatív tükörképe elődeiknek (kicsit olyan, mint A bolygó kapitánya és A környezetszennyezés kapitánya), és érthető marad, hogy „csapatfőnökük” hogyan próbál dolgozni, mégha nyilvánvalóan helytelenül is – pl. ahogy egy egész részleggel gyártat ötleteket, melyek révén Riley még jobban megfelelhet a környezetének. Azon a téren üdvözlöm a változás hiányát, hogy a lány fejvilága nem módosult egész a felismerhetetlenségig, nincsenek direkt ártó szándékot árasztó fejhelységek, miután a régi „Jó ember vagyok.” énképet a „Nem vagyok elég jó!” váltja fel a műsoridő nagy részében.

 

Azt a két jelenetet mindenképp okosabban kellett volna megírni, ahol az egész Derű-Feszkó ellentétet kiéleződik: Derűék bebörtönzését (ami egyébként már túl morbid puszta poénnak) és a visszacsinálást a tetőponton. Egy fontos meccsnél Riley szívritmuszavarral küszködik a kispadon, míg Feszkó a Fejhadiszálláson túl magas fordulatszámon pörög, hogy kezelje azt. Derű „Nem te döntöd el, kicsoda Riley”, vagy Feszkó „Én csak meg akartam védeni Riley-t” sorai igencsak sovány jutalom annak, akik eddig figyeltek. Az ilyen vázlatos, óvatoskodó írásról virít ki nagyon a rutinszag, a biztonsági játék – pedig a 12 év körüli célközönség fejét és szívét is stimulálja, ha a szereplők szókincse és érvei jobbak ennél.

 

Értem, hogy egy mesétől már az is szép, hogy egyáltalán előveszi a témát (az 1. rész vége utalt is a pubertás kori riadókészültségre). A tinikor elején a régi énkép elégtelensége, az új intézmény követelményei és a beilleszkedés miatti görcsös para valóban megterhelők – főleg, ha mindezt egyszerre, felnőtt útmutatás nélkül kapjuk a nyakunkba, mint itt Riley. De pont ezen rugózom ennyit: a tinijellem nem csupán változik, hanem érik, rétegződik is, ahogy próbálja kiismerni magát mások között és önmagában. Az Inside Out 2. direkt nem veszi tudomásul, hogy egy hosszú, több-buktatós folyamatot választott a saját témájául, és olyan mértékig simítja el és egyszerűsíti le azt, ami már szemet szúr. Ráadásul potom idő alatt, alig pár napon belül fut le és oldódik fel a konfliktus, mintha az egész csak egy múló, hányaveti kitérő lett volna.

Igenis: a téma többrétű körüljárása és valódi kommunikáció kell a figurák között, ha már egy fiatal ember énképe, az életének, közeljövőjének és identitásának a formálása a tét. Ehelyett csak variáltak kicsit a Derű-Bánat ellentéten az első részből, és szinte pont ugyanoda is lyukadunk ki:

• Derű belátja, hogy egyik félnek sincs teljesen igaza,
• az állandó örvendés és annak hiánya se megoldás,
• a gazdalény és érzelemhada csakis oda-vissza működhetnek rendesen. „Derű... Riley téged akar.”

Hiába több a bábu a táblán, a produkciónak szerintem lett volna sansza lényeges szerepet adni mind a 10 figurának egy eszesebb forgatókönyvben. Míg Feszkó és Derű egyértelműen az irányadók, Ciki és Bánat a jámbor kisinasok: kifejezetten aranyosnak találtam köztük a falazás és szimpátia pillanatait. De a többiek puszta keringő tartozékok, mindegy, mennyit beszélnek vagy kalimpálnak. 

Ugyanez a helyzet a Riley körül keringő homo sapiens-ekkel: egyikkel sincs érdemi szóváltás a nagy sablonos bocsánatkérésig, addig meg csak kétféle reakciót váltogatnak a szereplők: 

1. megjátszott modorosság, 
2. csalódott értetlenkedés. 

Igaz, Riley még „bunkó-módba” kapcsolva sem válik kimondottan utálni valóvá, és eddigi tapasztalásútja sem lett visszafordítva. De előre se hagyták messzire jutni szegényt; az egész mű Feszkó 2 órás hivatali visszaéléséről szól, míg végre mind együtt rá nem veszik, hogy álljon már le, nyugi! Sejtem én, mit próbáltak itt összeadni a készítők az irányítópult mellől: kamaszként először is az aggályainkat, az önromboló impulzusokat kell megtanulnunk kezelni, mire elkezdődhet az igazi munka, az önkeresés, a nagyobb léptékű átértékelés/átépítés. Csak hát abból az önkeresésből konkrétan nem látunk semmit, vagy szinte semmit. Lehetséges, hogy azt a majdani Agymanók 3.-ra tartogatják...?

Az Agymanók 2. végül a LEGO-kaland 2. mellett foglalt helyet nálam, mint egy kreatív animált remekmű csalódtató folytatása. Sőt ez inkább csak egy hosszabbítás, az elődöt másoló nyúlvány, mintsem valódi második rész. Természetesnek veszi a sikert; tartalma lakóival szokványosan, házi feladat-szerűen bánik. Rengeteget tanakodtam, vajon a saját korom, az 1. rész miatti magas elvárások, Feszkó eltúlzottsága vagy az évek helyett napok alatt játszódó sztori-e a fő oka, de tény: közel sem fogott meg úgy az új felvonás, mint az eredeti. 

 

Saját érzelembrigádom egy 3/5-öt szavazott meg rá. Szokványos rutinmunka.

Meg ne mozdulj!

Sam Raimi produceri feltüntetése nélkül szerintem a szélesebb közönség azt se tudná, hogy létezik a Meg ne mozdulj! Szánakozó félmosolyt kelt, ahogy ez a kis túlélőthriller egy régi formulával bíbelődik: egy egyszerű felütésű, rémisztő alapszituból minden apró kis részletet előbogarászik és kisajtol, hogy ezáltal a film minimalistának, mégis frissnek és intenzívnek tűnjön. Legutóbb David Fincher A Gyilkosa remekelt nálam ezzel a recepttel. Amit a Don't Move! elfelejt, hogy ez csak akkor válik be, ha minden más elem is működik, és a sablon sajtolása közben a film, mint nagy egész külön megizmosodik, ahogy összeáll egyetlen nagy élménycsomaggá. Itt viszont csak elszigetelt pontokban pislákol feszültség, miközben haldoklik a színészi játék, történet pedig elvi síkon talán létezik, de a cselekményben nem kimutatható.

 

Iris egykor elvesztette a fiát. Egy napon hirtelen elhatározásból elsurran a párja mellől, és most egy sziklaorom tetején vacillál, vajon leugorjon-e. Egy Richard nevű krapek jön arra, és nyájaskodva lebeszéli őt a dologról... de csak azért, mert ő egy pszhiopata gyilkos, Iris pedig a legújabb áldozatjelöltje. A nőnek ugyan végül sikerül elfutnia, de Richard előzőleg egy bénító szert fecskendezett a nőbe, ami a vadonban menekülve ideális célponttá teszi. 

Ami már a kezdet kezdetén torpedót állít e mű hátsójába, az a forgatófüzetet végig belengő álmatag beállítás és Kit-érdekel?-bűz. Itt még az a kevés szereplő és sztorielem is, amivel bíbelődnek, olyan mértékig jellegtelen és súlytalan, ami már nem "minimalista", hanem egyszerűen csak lusta. Ez az egész egy lusta zsebthriller, az egy vagy két félelmes beállítása – pl. a rejtőzködés a fa odvánál – is inkább csak elgondolva, az átlagember alapfelfogása szintjén kegyetlen. Nem pedig attól, ahogyan a jelenetek meg vannak írva, rendezve vagy utó-munkálva.

 

Iris egy szép pofi, és ezzel ki is merült a személyisége. A semmiből dönti el már azt is az elején, hogy megöli magát, rácsaptak pár mondatnyi háttérsztorit, ami bődület monoton stílusban el is fecseg a vadidegen Richard-nak. És valahogy sikerül a részleges paralízisét úgy, mint a vége felé a hatás elmúlását is félrekezelni; a fiatal nőt feltűnően mentegeti a szkript, mert a női főhősnek kötelező győznie a gonosz férfi antagonistával szemben. 

Óvodások kitalálnák az, hogy mit kéne tanulnia mindebből, mire ellenfele előtt áll diadalmas pózban: Iris, ne ölődj meg se magad, se más által, élni az mindig egy jó dolog! Így sikerült a veterán Raimi-nek és munkatársainak érzékeltetnie egy olyan tucatmesét, ahol az életakarást egy ölőmániás hivatott előcsalogatni a hányódó szegény nőből, mintha ez a sors afféle beteges terápiája lenne gyászra és/vagy depresszióra.

 

Hazudnék, ha azt mondanám, meglep a dolog, hisz a tartalomra éhes Netflix ideális lomtára az olyan balga ujjgyakorlatoknak, mint a Meg ne mozdulj! Agytompító anyag elejétől végéig, szereplőitől beállításaiig. Igyekeztem valami foszlánnyi félelmet és részvétet a főszereplő iránt összegereblyézni magamban, de csak a lohasztó unalom lenyomata, ami tartósan megmaradt itt bennem. A mű címét pedig úgy fogom föl, hogy közvetve nekünk, a székünkön ásítozó nézőknek szól: meg ne mozdulj (míg le nem gördül a stáblista)!