Sikoly 5.

Rezignáltan fogadtam, hogy az év első negyedéve több sötét tónusú márkanévből is hozott egy-egy sokadik filmalkotást.
Batman.
Sikoly.
Texasi láncfűrészes gyilkos.

Közismerten sokkal könnyebbnek látják a nagy stúdiók egy retro darab sokadik klónját legyártani „folytatás” vagy „remake” címen, mint szerzői téren kicsit lazábbra venni a gyeplőt a megbízott stábjaikon. Az új Sikoly – őszintébb címen Sikoly 5. – pontosan ez: egy klón. Híres elődjét nemcsak, hogy álmosan majmolja, ügyetlenül variálja és érdektelenül szövi tovább, de legnagyobb aduászát is sikerül valahogy úgy kijátszania, hogy az totál súlytalannak hasson.

 

A kaliforniai kisvárosban, Woodsboro-ban megint felbukkan egy fekete csuhás késelő, aki szeret telón szenyózni a célpontjaival. Most is kis híján kinyírja egy Sam Carpenter nevű csaj húgát, Tarát veszi célba. Van tehát a sötéthajú fiatal főhősnő, aki egy rakás nem túl érdekes fiatallal játszhat „Itt a gyilkos, hol a gyilkos?”-t, plusz idővel üdvözölheti az eredeti főhősnőt, Sidney Prescott-ot és két másik „régi motorost” a franchise-ból. Ennyi a sztoriformula, és a Scream V egy pillanatig se tesz úgy, mint ennél több akarna lenni – sajnos.

 

Nyilván nem tesz jót a véleményemnek, hogy eleve nem vagyok a Scream-széria, vagy a néhai Wes Craven-nek rajongója, aki az előző négy felvonást is rendezte. De míg egy csípős, energikus, gazdag fantáziával bíró sequel önmagában fel tudná szítani az ember érdeklődését, addig a Sikoly 5. egyszerűen csak... halódó. Még az elődjeit se másolja annyira feltűnően vagy pofátlanul, hogy legalább attól megjegyezhetővé válna. Akár az első rész szatirikus öniróniájára hatott, akár már komolyítani akart annak tónusán, egyik matrica sem illik rá; olyan kreatív impotenciával küszködik a film, hogy a szereplőket megkedvelni, kilétüket számon tartani, halálukat lereagálni külön-külön energiát szív le az emberből.

 

Semmiből nem éreztem ki igazi atmoszférát, képzelőerőt vagy egyáltalán agymunkát. Nemcsak az új csuhás döfködő, de az új főhősnő zaklatott háttérsztorija, majd győzelme is kiborítóan sután lettek fölvezetve; Szellempofa támadásai is inkább csak szánnivalók, semmint elmés szatirikus fricskák a slasher-horror zsánernek. A régi és új nemzedék összehozása is kb. olyan lelkesítőre sikerült, mint egy elnapolt foghúzás: Sam a visszatérő, már középkorú Sidney Prescott mellett kifejezetten sótlan, fakó főhősnek tűnik, és még a sorozat mércéjével is óriási csalódás a kevéske interakció, ami megadatik köztük a 2. félidőben. Ennyit a stafétabot átadásáról.

Ötlet, energia és érdekesség terén is kaparászni kell. Ennyi nyomot hagyott bennem, mint nem-rajongóban ez a bőrlehúzás-szagú kései folytatás, melynek sablonosságát a „requel”, azaz reboot-sequel-hibrid új fogalmával próbálják igazolni. Annak talán elég "kikapcsolódásnak", aki mindenáron egy neves horrorszatíra-csokor legújabb szálaként akar rá tekinteni. Nekem: egy sivárságmaraton volt!