Vannak komolynak látszó filmek, amelyek monoton hangjukkal, ihlet nélkül írt sztorijukkal és jelenlét nélküli figuráikkal képtelenek érzelmileg hatni az emberre. Pl. európai krimiknél mind gyakrabban tapasztalom ezt: érdekesség vagy intenzitás nem jön létre pusztán annyiból, ha civileket aprítanak, és az egyikük egy családtag, vagy mikor a nyomozást szükségtelenül nyújtják el, holott egy NCIS-epizódnak is sovány lenne.
A képeslap-gyilkosságok pontosan ez az eset az én szótáramban.
Jacob Kanon new york-i nyomozó lányát és vejét megcsonkítva találják meg európai nászútjuk során. Ezért a férfi feleségével együtt a tettesek után kezd nyomozni, akik a jelek szerint gyilkosságaikkal üzenni akarnak a külvilágnak.
Teli
torokból üvölt a kreatív kóma ebből az alkotásból. És most nem arra gondolok,
hogy „ez milyen klisé”, „az milyen kiszámítható”: halálra untam magam úgyszólván
mindentől, ami elvileg az érzelmi motort adná!
- A szülők gyásza;
- Az iszonytató csonkítások;
- a rendőrségi protokoll foghíjai és az ebből eredő ütközések;
- a tettespár megfoghatatlanul elvont motivációja;
- a nyakatekert művészi rejtjelezés.
Annyira jellegtelen, darabos és erőtlenül összefogott az egész rendezés, hogy a figyelmet nincs minek megtartania. Végig csak nyűglődünk A-részből B-részbe, és magának a bűnügynek nincs is normális lezárása. Idióta folytatássejtető az, ahogy Kanon – az összes addigi kínlódása után – hagyja a tettespárt elsétálni a hóködben, majd a film végső percén halljuk az őrült kiscsajt telefonon.
Az alakítások 1 vagy 2 túljátszott kivétellel fájóan semmilyenek, az emberek zöme robotként viselkedik. Kanon vergődését a lánya halála – sőt: a levágott keze! – miatti fájdalommal csak néhány rosszul dramatizált hisztiroham fejezi ki. Társulása a riporternővel ingerszegény volt, és nem érződött hihetőnek az amúgy nem rossz ötlet, ahogy üzengetnek a sajtón keresztül a két gyilkos fiatalnak, nehogy újabb áldozatok legyenek. A többiek meg arctalan délibábként tűnnek föl, majd el egy cselekményben, ami eleve untató és életlen.
Egyszerűen hiányzik az érzelmi fogódzó és a jól felépített, érdekes bűneset, aminek fölfejtése bevonhatná a nézőt. Túl sok a körítés. Ez a zagyva háttér a testvérszeretők művészi túlhajtásával, és hogy ezt tükrözik így meg úgy a csonkításokon... mindez csak groteszk a groteszk kedvéért. És képmutató a készítőktől, hogy csak a tetőpont után közlik: nem is voltak vértesók, lehettek volna együtt.
A komolynak szánt hangvétele miatt – amit a temetéses zárás pecsétel meg – talán nem kéne úgy haragudnom erre a műre. De hiába nincs 1. pillantásra is feltűnő hibája, a tartalma iszonyú sivár, halódó, és potyára őrli föl az ember türelmét, hogy végigkövesse a dolgokat, vagy a szereplőket. Ez a film egy jellegtelen siralomvölgy, amire még a tévében fölszabdalva is kár volna időt pazarolni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése