Öntörvényű. Agyoncsavart. Folyton ködösítő.
E jelzők ugrottak be a Navarra–(vagy más néven Baztan–)könyvtrilógia 3. részének filmváltozatáról, miután pár nap múlva visszagondoltam rá. Már a sokadik film ez, amely sokkoló, a mai médiában még jobbára összeesküvés–elméletként kezelt témát vesz elő (tehetős szektatagok rituális csecsemőgyilkossága), de aztán egy képzelő- és hajtóerő nélküli, sivár történetet kerekít ki belőle. Nem érdemli meg több, mint 2 órás műsoridejét, és visszaél a néző türelmével.
Navarrában egyre több csecsemő halála borzolja a kedélyeket. Amaia Salazar nyomozása során egy feloszlott szektához jut el: volt tagjai Ingumát, a baszk démonistent tisztelték gyerekáldozatokkal, aki állítólag rémálmok formájában kísérti és kergeti halálba az embert. Miközben Salazar magánélete is komorabbá válik, egyre több egykori szektatag fűbe harap, sőt Amaia kollégái élete is veszélybe kerül.
Külön problémák teszik taccsra a film egyes nagyegységeit.
Az eleje kapkodva hajigál felénk információkat; természetesnek veszi, hogy
mindent tudunk erről a világról és a trilógia két előző részéről. Teszek a
könyvekre és az előző részekre: mindig mondom, hogy egy film magában is álljon meg a lábán, ne csak extrákkal kiegészítve! Azonkívül állandó benne a
titokzatoskodás, ami hamar idegesítővé válik: a szereplők zombiként viselkednek, elbeszélnek
egymás mellett, de a jellemük sivár és fantáziátlan marad.
Maga a nyomozás, az egésznek a belseje nagyon terjengős: a mű nem tud nyomatékot adni annak, hogy kihez milyen nyomvonal mentén jut el Salazar és csapata. Szövevényes és félelmetes próbál lenni – a folklór téma és a hangulat is nyilván erre gyúr –, de maga a történet, hiába komor, így is nélkülöz minden érdekes vagy ráébresztő ötletet. Ahogy meg a készítők végigcammognak rajta, az totál súlytalan és egyre zavarosabb is.
Azonkívül Salazar magánéletét igencsak ügyetlenül szőtték össze a bűnügy folyásával:
- a munkatársa elvesztése;
- az afférja a faarcú férje háta mögött;
- és FŐLEG a rég elveszett anyja, aki csak azért kerül elő a semmiből, hogy rögtön ki is nyiffanjon.
Hiszem, hogy már egyszeri nézés után nyomot kéne hagyjon a fontosabb figurák kiléte, sorsa és esetleg a hite – ha meg nem, azt nem lehet kapásból a néző "érdeklődési körére" vagy "oda nem figyelésére" hárítani. Sivárak a szereplők! Salazar-t még úgy-ahogy komolyan tudtam venni – bár azt mégsem értem, hogy nem gyanús neki a szeretője „aggódó” hazudozása a saját érintettségéről. A gyilkos összecsapott halála is csak azt igazolja, mennyire kusza és túldramatizált az egész.
Bűnügyi sztoriknál gyakori sablon, hogy a városi nyomozó tárgyilagosan próbál kutakodni a
természetfeletti sötét titkait dédelgető helyiek között. E sémától arasznyit se jut tovább látvány vagy gondolat terén az Áldozat
a viharnak; ráérősen játszik a saját kis homokvárával, amelyben viszont nekünk nem éri meg órák hosszat
kóvályogni. Főleg nem többszöri alkalommal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése