Halloween (2018)

Tisztáznék valamit, mielőtt leírom véleményemet erről a filmről: nem fogom itt az 1978-as elődjével összehasonlítani a 2018-as Halloween-t. Nem érdekel, hogy egy mekkora franchise mely darabjait veszi és nem veszi alapul: eszem ágában sincs folyton hivatkozni az alapműre, arra visszautalva mentegetni ennek a hibáit/ fogyatékait, illetve mérceként fölhozni azt. 

Kérem, hogy majd más se tegye a kommentekben…!

40 évvel a haddonfield-i gyilkosságok után Michael Myers pszichopata tömeggyilkost új intézetbe szállítanák, 

ám a transzport során kiszabadul, és röviden újrakezdi a városban a hentelést. 

A hír hallatán Laurie Strode, a 40 éves bűnügy egyetlen túlélője, hiába próbálja a veszélyre figyelmeztetni 

lányát, Karen-t, aki mindig is megvetette anyja azon paranoiáját, hogy évtizedeken át készült Michael visszatérésére. 

A sors úgy hozza, hogy Karen saját lánya, Allyson is összefut Michael-lel, illetve félőrült pszichiáterével, Dr. Sartainnal.

Nem kertelek: majdnem egybefüggő röhögésáradatot jelentett végignéznem az új Halloween-t. Ha idén Az apáca volt a végtelen unalom horror-árucikkje, úgy ez a végtelen nevetség horror-árucikkjének felel meg: 

oly sokkolóan bugyuta, céltalanul tengődő szemétrakás David Gordon Green rendezése, annyira csontidióta szereplőkkel van tele, ami már a 70-es években is lenéző lett volna a nagyközönségre nézve! 

Haddonfield az amőba IQ-jú tinédzserek, életképtelenül hanyag civilek és szellemi fogyatékos hatóságok Mekkája az alapján, ahogy ez a hulladék ábrázolja, és így minden jump-scare, gore vagy fénytrükk mellett is halva született benne a rettegés atmoszférája.

A 3 generációs asszonytengely sem menti meg a történetet attól, hogy már negyedóra után darabjaira hulljon. A gyilkos és a lakosok téblábolásán kívül semmi másból nem áll a cselekmény; sose jön át az egésznek a tétje, személyessége. 

Még Jamie Lee Curtis is csupán kétféle árnyalatot tud itt adni Laurie alakjának: az aggódó szülőt-nagyszülőt, 

és az elszánt, puskás öregasszonyt, aki a családját védi. Esélyünk sincs nem úgy látni a dolgot, hogy neki egyedül volt igaza, amiért fél életén át nem hagyta magát túllépni Michael hajdani rémtettein, és amiért sokáig rátelepedett Karen életére is. 

Karen meg egyenesen antitézise a „kedvelhető” szónak: felszínes, önáltató háziasszony-szterotípia, akiről a lánya pontosan tudja, hogy simán szemébe hazudik, ha kényelmetlen témáról van szó. Nem érdekelt a beszéd arról, hogyan nevelte Laurie Karen-t, mert látom, ő milyen anya és ember lett, így aztán megmenekülését se látom kicsit sem indokolva. 

Csak azért élik túl mindhárman Michael vizitjét, csak amiatt sétálhat el a lány, anyja és nagyanyja együtt a leégett háztól, mert stílszerű zárás, és vézna tisztelgés a korábbi Halloween-film(ek) előtt.

Karakterkatasztrófa a film: mindegyik felszínes figura, így egyikük halála sincs rám, mint nézőre hatással. Nem tudok rettegni pusztán attól, hogy egy néma fatuskó ténfereg, és unalmában óvatlan hatökröket szurkál le egymás után. 


Első nagy kacajom akkor tört elő, mikor a 2 riporterszerűség az elején a rab Michael-lel „kapcsolatot próbál teremteni”. Egy az, hogy fogalmam sincs, minek kell piros-fehér kockásnak lennie a kinti udvarnak egy szanatóriumban.

De azon már nem bírtam elfojtani a röhögést, ahogyan a férfi nyomozó ott lobogtatja Myers ikonikus maszkját, hangosan provokálva őt. Nyilván nagyon pszichológiainak szánták ezt a közjátékot, de iszonyú röhejes jelenet. 

Ezek ketten totál fölös töltelékfigurák, akiket csak még nagyobb ökörnek láttat, mikor később Michael rájuk bukkan egy benzinkútnál, és kinyírva őket visszaveszi kellékét. 

Green ezzel a mai nemzedék felelőtlen, lekicsinylő észjárását akarta kihangsúlyozni? Hogy mennyire „nem tisztelik az esetet”, csak egy sokezredik szenzációként gondolnak rá, hogy akkoriban embereket haltak meg értelmetlenül? 

Ha igen, hát ettől szánnivalóbban aligha érzékeltethette volna. Mintha Mulder és Scully afféle Scary Movie-s paródiáját láttam volna kinyiffanni…! 

Három tényező feltűnően egyengeti Michael útját, hogy kihúzza addig, mire eljuthat Laurie erődítmény házához: a konfettisorsú forgatókönyv véletlenjei, a Michael-t lélektani izgágaságból segítő dilidoki, 

és a helyi hatóságok égbe-ordító inkompetenciája. Ezt az ősrégi, hitvány klisét már sértésnek veszem 2018-ban: csak azért ábrázolják tehetetlennek a rendőrséget, hogy a néma fatuskó gyilkos elég sokáig tudja szállítani gore-fanoknak az ijesztgetést és a zaftos hentelést, mire ellenállásba ütközne. 

Mintha ez máris tartalmat vagy szórakoztatófaktort adna egy műnek, csak mert slasher-horror a műfaja. 


Különösen Allyson generációtársai állatkertben mutogatandó emberselejtek: egyetlen normális mondat vagy cselekvési reakció nem rémlett róluk, miután végignéztem a filmet. Egyszerűen nevetségbe hajlik a félelmetesnek szánt hangulat, ha mindenki ennyire sivár és józan ész nélküli: 

mintha csak „KRETÉNEK VAGYUNK, NYÍRJ KI!”-feliratú táblával mászkálnának, várva, hogy a film mumusa pengét mártson bennük.

Stílusosan mindenszentek napján akartam cikket közzétenni a 2018-as Halloween-ről, de ez sértés lett volna az ünnep felé. Slasher-horror vagy sem, iránytalan, agysteril marhaság lett, ami ha épp nem fullad röhejbe, akkor az idegeinket csikarja végig a szereplők lapos és/vagy visszatetsző megnyilvánulásai miatt. Csak egy a mainstream számtalan kétszínű, üres, márkanevével eladni próbált futószalag-szökevényének.

Lelkifurdalás nélkül értékelem 1/5-re a remélhetőleg utolsó Halloween-felvonást

Venom

„Nem tudom megtenni…”

 „Nem kerülheted el a sorsodat. Ismét szembe kell nézned a Sony Pictures-szel.”

„Nem mondhatok ellent a stúdiónak!”

„Akkor az uralkodó trend máris győzött. Te voltál az egyetlen reményünk (egy jó R-kategóriás Spiderverse-filmre).”

Miképp a Warner a DC-vel, a Sony a Pókember-jogokkal bizonyította idén sokadszor, hogy nem tud lemondani a biztonsági játék kényelméről. Az önálló Venom-film volt az utolsó reményem, hogy végre mernek majd kockáztatni egy komor, felnőttes, nem leszelidített képregényadaptációval. Hogy ebből mennyi valósult meg, nos....
Megvallom őszintén: rosszabbra számítottam. Messze nem olyan kiábrándító, mint a legelső kritikák híresztelték, de így is inkább a megalkuvások filmje lett, mint friss start, amely két dolgot fájóan világossá tesz a Sony-ról:

1.  Mindhalálig erőltetik képregényfilmjeikkel a PG-13-at és a matekegyenletként kezelt szuperhős-sablont, még a Venom-féle antihősöknél is;

3.  És amint esély csillan rá, szabadulni fognak a Marvel-lel kötött alkujuktól, melynek mi a Pókember: Hazatérést köszönhetjük.

Egy űrsikló lezuhanásakor egy ismeretlen létforma, a szimbióták egyedei kerülnek a Földre. 

Ezeket Carlton Drake Élet Alapítványa gyűjti be, mely a kutatásaihoz embereken kísérletezik a színfalak mögött. 

Erre tapint rá interjújuk során Eddie Brock oknyomozó riporter, szerkesztői utasítás ellenére. Malőrje miatt Brock mindent elveszít, ami számított neki: állását, lakását és a szintén emiatt kirúgott menyasszonyát, Anne Weying-et (az ő laptop-járól csórta az értesüléseit). 

Fél év múltán, mikor Eddie fülest kap az Alapítvány egyik tudósától, Dora Skirth-től, bejut Drake laboratóriumába, 

és ekkor költözik a testébe Venom, a fekete szimbióta, felborítva Brock amúgy is ramaty életét...

Egyszerre bátortalan és türelmetlen, tónusa és írás terén is kiegyensúlyozatlan az önálló Venom-show. A Pókember 3.-at csípőből elfeledteti ugyan, de sosem tud igazán a saját lábára állni, mert teremtői – vagy inkább azok főnökei - sablonpályán űzik végig, amin nem jut ideje rendesen kifejlődni és összerendeződni. Második fele hemzseg az elsietett és/vagy logikátlan jelenetektől, amit még a príma humor sem tud kimenteni.

Maga Venom fergeteges figura lett: sötét humorát élvezetes hallgatni, de emellett megvan a maga felfogása az őt körülvevő világról, akárcsak Eddie-nek.  Szóváltásai az új társával Halálos fegyver-színvonalon szórakoztatók, ami nem csekélység, hisz Brock legtöbbször csak fejben trécsel Venommal. Ha kizárólag a duó közös dumáit és bunyóit veszem, azok aranyat érnek, ahogy száguld a cselekmény. Csakhát közben egyre több alkatrész vált le a karosszériáról...



A bőrén és alakváltásain elkelt volna még a csiszolás, de legalább most nem egy izmos törpe, mint 2007-es elődje volt, és a film sincs csurig töltve CGI-vel, mint sok MCU-produkció! A trailer-ben mutatott részek, ahogy fölállítja a lábát tört Eddie-t, vagy leharapja a boltirabló fejét, vér és testcsonkok nélkül is tetszetősek.

Nem nagyon bízhatott a stúdió ebben a projekt-ben: reklámkampánya kifejezetten visszafogott volt, és a kész alkotás játékideje alig másfél óra. Ebből fakadhat, hogy olyan egyenlőtlen ritmusú az egész: egy teljes óra eltelik, mire Venom először manifesztálódik önálló alakként. Amit annyira nem is bántam, de aztán meg kutyafuttában loholunk egyik akciójelenetből a másikba, rövid átvezetőkkel.
 

Szóval a szimbióta, mint valami élősködő, testből testbe költözhet, ám ha az nem kompatibilis vele - bármit is jelent ez -, szétroncsolja a szerveit. Eddie-t is lebetegíti, felborítja anyagcseréjét, aztán valahogy, a nagy futkározásban mintha kilábalna belőle, a legvégén pedig makkegészséges hordozója Venomnak. Ezt nem tudom mire vélni. Akkor a megfelelő hordozó szervezete hozzá tud szokni a szimbiótájához, sőt a szervi sérülések is regenrálódnak? „Erős a gazdatested. De nem elég erős." „Ahogy én látom: azt tehetünk, amit csak akarunk.” 

Nem tudom, vajon a stúdió felülbírálatai miatt-e, de az írók többször is rákönyökölnek a saját szabályaikra itt. A „csoportvezér” szimbióta, Riot (Zavargás) egy mentős és egy kislány testében jár-kel napokon át, kettő között meg egy másik asszony testében, FÉL ÉVIG! Máskor maga Anne is kipróbálhatja a biofúzió örömeit, mikor Venom a nő testében keresi meg Eddie-t, és semmi baja utána! 

Másik dolog, ami gyenge lábakon áll, az Venom pálfordulása, hogy meg akarja menteni a világot. Azt mondja, ő ott ugyanolyan lúzernek számít a rangláncban, mint itt Eddie, ez a világ viszont tetszetős neki, és itt végre szabadon lehetne valaki. Riot szimbióta-inváziós terve pedig mindent elbarmolna. 


Még ha ezt le is nyeljük, az már enyhe túlzás, meddig megy el ez a fej-leharapós behemót a gazdateste óvásában. Még Eddie átfúrt törzsét is azonnal képes regenerálni, majd látszólag feláldozza magát a rakétán az egész emberiségért! Jó, muszáj megállítani Drake-Riot-öt, de honnan lett ilyen heroikus vénája? És ahhoz képest, hogy Eddie beteg tőle, kvázi sebezhetetlenné teszi őt a harcban, sőt még a férfi alap morális érzéket is átveszi tőle. 

A vége felé már tisztára olyan volt, mintha a Hakaima Sadamitsu c. animét néztem volt: a balhés nagyvárosi csávó és a szupererejű űrlény párosa elgyepálja a gonosz űrszörnyet, nehogy a dögök inváziója bekövetkezzen a Földön. 
"Elég a kamuból: mitől gondoltad meg magad?"
"Miattad. Csakis miattad, Eddie."

Brock-hoz képest a többiek nagyon felszínesek, merő tartozékok a sztorisémához. Michelle Williams-t majdhogynem játékbabaszerepre pazarolják: Anne egy kishitű, prűd, anyáskodó természetű liba, aki csak a full-alakos Venom láttán fogja föl végre, miről is szól ez az egész. 

A műsoridő javában ilyen, így mire segíteni kezd Eddie-nek és „parazitájának”, az borzasztó ügyetlennek és légből kapottnak tűnik. És ha Anne már nem akar tőle semmit, vajon miért csókolja Anne-Venom szájon Eddie-t az erdőben? "Az csak... a barátod próbálkozott."

Semmi bajom nem volt a ráérős, linerális felvezetéssel, sőt. Leginkább az tetszett a majd' egyórás eredettörténetben, hogy Eddie padlóra kerülését lépcsőkben vezetik le, ahogyan Parker Pókemberré válását a Sam Raimi-verzióban. Van a profi karrierista, aki a rámenősségével futott be, egy barátnővel, akinek szintén megvan a saját karrierje.

A pasi viszont a kritikus percben képtelen kompromisszumra szorítani magát, és ezzel egyszerre szúrja el a közös és külön-külön életüket is. 

Tom Hardy egyszerűen tökéletes a léha, cinikus, még épp kedvelhetően tapló újságíró bőrében. Topher Grace csaló nyápicától eltérően ezt a Brock-ot kedveltem, elejétől a végéig. Megkockáztatom, hogy még valami pici jellemfejlődés is pislákol a viselkedése változásában, de nem igazán jelenik ez meg; mintha ez csak úgy ráragadna útközben, akárcsak Venom. 

Pedig ebben a sztoriban Eddie-nek alkalma és szüksége is lenne rá, hogy tanuljon a vele történtekből, és picit túlnőjön magán. Egy jó protagonistának - amellett, hogy érdekes figura, életszerű hajlamokkal és hibákkal - formálódnia kell az őt ért bajok között, nemcsak ide-oda vetődnie a jelenetek közt, mint egy pingpong-labda. Ettől az ő története, ettől akarjuk őt látni, nyomon követni Venom-ként. "Mi vagyunk Venom."

Fussunk neki újra: Eddie Drake-et okolta lecsúszásáért, holott Drake akkor még semmi konkrétat nem tett ellene, míg ő voltaképp sorozatgyilkossággal vádolta. Nyilvánosan! Konkrét bizonyítékok nélkül, amiket amúgy is minimum a szövetségi hatóságoknak kellett volna megmutasson. Ez még felelőtlen húzásnak is erős, inkább azt mondanám rá, hogy alig szorult bele valóságérzék.
"Vége van, Mr. Brock!"
"Ez fenyegetés...?"

Eddie élete valójában kétszer is széthullik, és ez a legkézenfekvőbb extra, amivel a Venom több lehetne egy tucat-eredetsztorinál. Olyan tesztalanyok haláláról vonta kérdőre interjúalanyát, akikre csak információként gondolt a legutóbbi munkájához. Fél év múlva hajszálra kerül anyagilag attól, hogy ő is szó szerint az utcán éljen, mint Drake áldozatai. 

Saját szemével látja a labort, ahol kínhalált haltak. És mit ad ég: pont egy hajléktalan ismerősét találja ott aznap, mikor – ugyanettől az ismerősétől! – rajtaragad Venom.  

Saját bőrén tapasztalja a tüneteket, amibe szerencsétlenek belepusztultak, közben pedig célponttá válik. Másodszor éri sorscsapás, részben Drake, de leginkább a saját kockázatvállalása miatt, csak ez most még durvább, fizikai szenvedés neki. 

Esküszöm: nem a karaktert akarom átírni, de ennyi ironikus véletlentől beláthatná, hogy hibás volt az addigi pechszériájában. A befejezésnél viszont úgy tűnik: Drake bukásával meg is oldódott minden baja, jófiú remekül, rosszfiú kinyiffant. Ez is olyan részlet, ami valahol elveszlett az utolsó fél óra kapkodásában. 

Az egyetlen, amiből láttam, hogy Eddie bármit is fölfogott régi hibája súlyából, a röpke bocsánatkérése Anne-től, mikor kórházba vitte, és még erre is furcsamód épp Venom veszi rá. Ha ez picit hangsúlyosabb, az is emészthetőbb lenne, ahogy Venom-ot okítja dedós módon a jóról és rosszról. „De honnan tudom a különbséget…?!” Nyilván az utolsó harmadra pótolni kell az "előírt" akcióadagot, de kár, hogy a többi szereplővel közel sem olyan sziporkázó a szóváltás, mint Eddie és Venom között.

Carlton Drake fennkölt szónoklataira kb. úgy reagáltam, mint Eddie: hülyének néztem, akinek van valami a seggében. A ’93-as Carnosaur-ból se lógna ki, akkora ökörség az "élete álma”: egy felsőbbrendű fajt akar ember és szimbióta fúziójából kigyúrni, és Riot-tel összeállva millió másik szimbiótát hozatna ide, hogy ezt világszinten is megvalósítsa. Tízévesek tudnának ilyen főgonosz-tervet írni. 



Riot meg nem egyéb, mint Venom patronhiánnyal készült fénymásolata. Semmit nem látok akár rajta, akár a partnerén, ami miatt nagyobbak és erősebbek volnának az Eddie-Venom-párosnál. "Túl sokat beszélsz."

Tusakodásuk nem mondható épp konvencionálisnak, ahogy kaotikusan egymásba tekerednek, nyársalják, tépik egymást. Itt látszik nagyon, hogy R-es durvasági faktorral és életszerűbb CGI–vel milyen állati, üdítően bizarr lett volna ez az összecsapás. 

Akármilyen mértékű is volt a Sony élősködése a végeredmény tartalmán, a Venom kétségkívül egyedi akcióhorrorfilm lett. Tényleg másabb valamivé áll össze, mint a legtöbb képregényfilm: leginkább tényleg egy retro B-kategóriás szörnyfilmre emlékeztet, idegen inváziós alibiháttérrel. Eddie, Venom és kettejük interakciói ínyencségek, mindenki más csak bizsukarakter, és a külcsín alatt nagyon összeszedetlen a forgatókönyv.

Kicsit csalni fogok az értékeléssel: aki egy jópofa horrorvígjátékot vagy stílszerű B-mozit szeretne kapni, annak ajánlható, hogy próbát tegyen vele.

Nagyjából én is elvoltam vele, de nem rántott be igazán. Narratív és egyéb foghíjai miatt egy változón jó-rossz, izmos közepes nálam a Venom. Szerintem, ha egy folytatásban egy jellegzetesebb ellenfelet kap - mint teszem azt Carnage -, az már egy szilárd értékű film lesz.