2024. június 30., vasárnap

Bad Boys 4. - Mindent vagy többet


Stílszerű asszem, ha a film stílusában firkálok a Bad Boys: Mindent vagy többet-ről. Mondjuk a „Ride or Die” inkább „Hajts vagy Halj!” lenne szó szerint magyarra fordítva, de a lényeg: a 4. rész, amit ismét az Adil El Arbi–Bilall Fallah duó dirigált, kiborító lett. Szóban és tettben is hangoskodik, vagdalkozik, mégis háttérképei adják minden valós ingerhatását, mivel a 3. részhez léhán sodort sztori teljesen „Kit-érdekel?”–kategória. Egy dolog hagy belőle mély nyomot bennünk: Martin Lawrence alighanem Chris Tucker babérjaira tör a Csúcsformában-filmekből.

 

Mike Lowrey nőül veszi fiziko-terapeutáját, Christine-t, ám az esküvőn Marcus klinikai halálba zuhan, ahonnan új, spirituális szemlélettel tér vissza. Közben a miami rendőrségen belső vizsgálat folyik, és pont a páros kinyírt főnökét, Howard kapitányt vádolják meg patkánysággal. Mike sittes fia, Armando segít nekik, ám hamarosan mindhárman szökevénnyé válnak, akikre egyszerre fenik fogukat a zsaruk, az alvilág meg egy McGrath nevű öldösős ex-ranger. Végül, mikor családjaik túszul esnek, márcsak a régi „rosszfiús” rendcsinálási módszer marad hátra…

 

Nagyon kevésen dőlt el számomra annak idején, hogy a kései 3. rész, a Mindörökké Rosszfiúk végül  mint „jó film” távozott a képzelt programfüzetemből, és nemcsak mint korrekt, de kiszámítható iparosmunka. Személyesnek érződött; valódi folytatásnak, amelynek van létjoga, igazi, téttel bíró története, és szereplői sem csupán nosztalgiacsali szájgépek voltak.

 

A 4. Bad Boys – mint már egyre több 4. rész – az önhittség áldozata. De olyan szinten, mintha nem is ugyanaz az alkotógárda állt volna mögötte, mint a For Life mögött. Ez az a fajta tökfölös folytatás, ami természetesnek veszi önnön menőségét, csak amiért buzgón, bár satnyán majmolja elődei külsőségeit: a tempó(skodás)t, az akció(skodás)t, a festői napos városképeket és általában a floridai látványvilágot. Ehhez képest úgy szerepel (le), mintha egy távfutó, aki a 3. célszalagon még tüdejét kiköpve átért, holtan rogyna össze, mielőtt a 4.-nek akár a közelébe jutna.

 

Szavakkal le nem bírom írni a "történet" alibibűzét és lerágottságát: mintha a Miami helyszínelők valami kikukázott epizódját szedték volna újra elő az archívumból, és tették volna bele a Bad Boys visszatérő színészeit! Fülledt fantáziaaszály lengi be ezt az egész kartelles-korrupciós ügyet és a Mike-Marcus duó ténykedő-ténfergő nyomozását. Aki pedig a négyből ezt a részt látja először, kapkodhatja a fejét, hogy kik ezek a pofák – már a nyilvánvaló vinyettáikon túl: 

  1. főhős”, 
  2. családtag”, 
  3. kolléga”, 
  4. bűnöző”, 
  5. aligátor”. 

Egyik mellékszereplőből se hoznak ki semmi érdekeset, vonzót vagy nyomatékosat: ezt külön nagyon erősen Mike felettesén, Ritán és az ő áruló pasiján érezni, de például Armando faképű statisztaszerepén is. Egyszerűen nincs egy önálló gondolat vagy érzelmi húr ebben a produkcióban.


De ami a szimplán gyengus, kicentizett sablontermékség alá veri alá a Ride or Die-t, az a gyújtanivaló fahumor – főleg Lawrence-től! Nem a színésszel van bajom, nem is azzal, hogy bohócot csináltak szegényből. Ez az alappoén, hogy Marcus-t a halálközi élménye nagy spirivé konvertálja – ráadásul megdögölhetetlennek is hiszi magát tőle –, a témának szánt középujjként nem lett volna rossz. De Marcus végig – már a legelső perctől – agy nélkül, automatára állítva, sokszor idegmészárosan ripacsul adja elő az ömlengéseit, miközben drámai fronton a film a padlón hever, ezer golyósebből vérezve! És ezt a rendezők, az igazi rosszfiú-páros az utolsó percig nem bírták észrevenni se, nemhogy kozmetikázni.

 

Nem meglepő, ha egy népszerű akciófilm-szériánál, amit a célközönség agyontutujgatott, örökké mentegetve gyarló felszínességét, előbb-utóbb elvétik a mértéket, és a szokottnál is üresebb, agydózer ballasztfolytatással bővül. A Bad Boys esetében ez a félrelépés a Mindent vagy többet lett: nem pusztán untatóan, de már fájóan ostoba, céltalan, lelki szegény zajtömeg, melynek ironikus módon pont egy lelki nagyságról áriázó zsarukarikatúra a legemlékezetesebb eleme. 


Skálám aljára osztom be ezt a darabot, ami még nekem is döbbenet, tekintve, hogy a kamera mindkét felén ugyanaz a bagázs hozta össze ezt és a fényévekkel jobb For Life-ot.

2024. június 17., hétfő

A majmok bolygója - Királyság

 

Akár „A majmok bolygója: Útvesztő” is lehetne a címe a legújabb résznek, és nemcsak a rendező kiléte vagy a főhős barangolása okán egy számára ismeretlen új világ felé. Wes Ball és a soros firkász, Josh Friedman mintha maguk is egy csapdákkal teli útvesztőben küszködnének meglelni végcéljukat: egy érdemes folytatást, amely legalább a (p)reboot-olt trilógiához fel tud nőni, miközben új nézőnemzedéknek teszi vonzóvá a franchise-t. Ez máris magyarázat A birodalom (mi volt a baj a "Királysággal"??) fájóan sima sztorijára és kiscserkész-szerű hangvételére. Arra viszont nem, hogy ennyire butított, monoton és untató legyen. 

 

Nemzedékekkel Caesar halála után nemcsak az agyilag lesüllyedt emberiség, de a majmok törzsei is szétszéledtek a világban. Egy este az ifjú Noa solymász klánját egy fegyveres gorillasereg megtámadja és elhurcolja, így a fiatal csimpánz egyedül ered utánuk olyan vidékek felé, ahová eddig sosem merészkedett. Mellé szegődik egy orángután bölcs, Raka, és az embernő Mae. Noa mindkettejük révén egy-egy új titkot ismer meg, ami egész addigi világképének beint:
  1. Raka Caesar eredeti tanainak őrzője, ellentétben a Proximus nevű zsarnokkal, aki Casear hagyatékát kisajátítva más törzseket rabigába hajt – köztük Noáét.
  2. Mae pedig egy még civilizált embercsoport menekültje, és ismeri azt az óriási fegyverraktárként is üzemelő bunkert, ahova Proximus a seregével és szolgáival be akar jutni.

 

Különös módon nekem a Terminátor: Genezis-t idézi az, amit a Wes Ball-féle Planet of the Apes csinál: lecsupaszítja az egészet a fő reklámpontjaira, egy puhított, "fiatalosabb" köntösbe csomagolja őket, óvatosan bedob 1-2 látványbéli újdonságot, és kész is az új rész. Legyen a címe mondjuk... A majmok bolygója: A birodalom, mindegyik  vagy majd' mindegyik  korosztálynak biztonságosan előrágva és -kóstolva.
Mert hát egy ifjúsági kalandfilmtől eleve nem fogják (ahogy Móricka elképzeli!) annyira elvárni a kemény tónust, okos történetet vagy a komoly, civilizációs léptékű üzenetet, így ezek rendre és gyáván kikerülhetőkké válnak. Holott épp ezek adták a retro eredeti idővonal velejét, de a preboot-rész és Matt Reeves előző két folytatása sem fordultak el tőlük. Ez most viszont éppoly fölös, halovány, matekképletszerű hozzátoldása egy jó, szilárd filmhármasnak, mint a Kung Fu Panda 4. a saját szériájában. 

 

Karaktereinek tilos túlnőniük a papíron rájuk osztott alaptípusukon. Főhősünk afféle csimpánz–Simba, aki félúton elveszíti a maga Rafiki-jét, és az egész film során ki van centizve neki, hogy mikor kéne ügyesnek vagy ügyetlennek, hűségesnek vagy épp bizalmatlannak lennie. Az egész felnőtté válása  melynek végét a sólyom fémjelzi, mikor már hajlandó a karjára szállni  ugyanolyan mesterkélt, A-B-C-D ponton át vonalzózott, mint a külső cselekmény. És mert a stúdiónak szó szerint „nincsenek golyói” („has no Ball-s”) hozzá, a mondanivalót Caesar tanításáról teljesen fakezűen, elnagyoltan merik csak előhozni. Nincs valódi ráhatása ennek vagy Proximus öntömjénező ajánlatának Noa jellemére vagy eredeti küldetésére, hogy anyja, barátai, társai szabadságát visszaadja. 

 

Baromira döcög a cselekmény eleje: Noa és két társa, Soona meg Anaya tojásvadász portyája inkább menne el PS4 demo-játéknak, mint "a karakterek bemutatásának". Látni, hogy a készítők agya azon járt, hogy a remélt tiniközönséget beinvitálják ebbe az univerzumba klassz szögből felvett tájképekkel és egy állatkertre elég erdőlakóval. Deréktájtól is csak attól tűnik „gyorsabbnak” az eseménysor, hogy pillanatnyi vészhelyzetekkel itt-ott felrázogatják a nézőt a tespedésből. Az uccsó harmad Proximus fogolytáborában, majd a bunkerben pedig olyan, mint egy teniszlabdagép előtt ücsörögni: egyre csak dobálnak minket új, gyakran a semmiből előrántott sztori-ötletekkel, amiket nem mertek rendesen kidolgozni, nehogy "túl komoly" legyen.

 

A stúdió beszariságát olvasom le abból is, hogy már a sokadik 4. előzményrésznél járunk, és még mindig nem mernek lemondani róla, hogy egy fejlett embercsoport szerepeljen a sztoriban. Ezt a mankót nem merik sehogyan sem elengedni, és ez már nemcsak fárasztó, de cinikus is: A majmok bolygója: Háború végén az a vírus már elvileg elkezdett minket az állatok szintjére lerántani, mostanra tehát a logika diktálná, hogy a majom legyen az egyetlen tudat-fejlett kétlábú a Föld felszínén.

 

Márcsak ezért sincs sok értelme Mae szálának, akire folyamatosan pakolják rá az újabbnál újabb erősségeket, akár összeillenek egymással, akár nem. Az elején a lány beszéd-képtelennek mutatkozik, holott Noa környékén nincs oka annak tettetnie magát. Később hozzá csatlakozva már nemcsak beszél, de kiderül, hogy az ő csoportja – amit sose látunk – valahogy teljesen gondolkodó maradt, sőt pont ismeri a főgonosz Proximus által áhított bunkert belülről.

 

És a végén már végképp elgurul a gyógyszer, ahogy más civilizált, sőt műszakilag teljesen felszerelt csoportokkal sikerül kommunikációt létesítenie… kinek is? Egy személyiség nélküli „girl-boss”-archetípusnak, akit csak azért hagytak egy percig is ellenszenvesnek láttatni – veszélyeztetve ezzel a divatos woke-propagandát –, mert minden ember hitványságát kell kötelezően hirdetnie! 
Akárcsak a sokkoló dárdát föltaláló embertanácsosnak (Trevathan), aki az egy vagy két jelenetecskéjében mintha Az utolsó Jedik-es Mark Hamill-t utánozná gyengusan. Ó, te jó ég: Luke és Rey esete a Disney-féle "Epizód 8."-ból...!

 

Újabb széria gazdagodott tehát egy izzadtságszagú, feltűnően gyermeteg és sekélyesített folytatással. A Kingdom of the Planet of the Apes kisinasként galoppol a Rise, a Dawn és a War porcsíkja után: ha nem is gyalázza meg, de esetlenül, háttal előre lovagolja meg a nagy elődök nimbuszát. Hol terjeng, hol kapkod, halmoz és terel, koherens egésszé mégis képtelen fölépülni, mivel a saját megrendelői félnek az éltől és érettségtől, ami igazolhatná a létét.

 

Szőrös szívűnek tűnhetek, de csak 2/5-öt érzek jogosnak megadni rá. Sokkal jobbat várok ennyi rész után ettől a filmcsokortól.