A szabadság hangja

„HA TE VAGY AZ IGAZSÁG,

HAZUDNOD NEM SZABAD:

MI AZ ÁRA 

SZEMED VAKSÁGÁNAK?”

 
 

Nyílt színvallással felér az a banális lejárató–kampányt, amit Hollywood szakmai nyilvánossága A szabadság hangja ellenében folytatott. Producer Eduardo Verástegui több évi késéssel tudta csak bemutatni az Angel Studios révén, jóval kisebb körben és reklámlehetőséggel, mint amit mondjuk az idén sorra bukó Disney-filmeknek juttattak. Ironikus módon az amerikai sajtó sárdobálása visszaütött, és lepel alatt bombasikerré tette a produkciót: azon túl, hogy negyedmilliárd dollárt, azaz büdzséje tizenhétszeresét hozta vissza, a nagyérdemű képébe tolta „modern” világunk egyik legkínosabb szégyenfoltját, a virágzó gyermek-rabszolgapiacot.

 

Tim „Timoteo” Ballard fedett ügynök évek óta fülel már le pedofil bűnözőket. Egyik rajtaütése után egy hondoras-i gyerekáldozat, Miguel felmeri őt és arra kéri, hogy kifejezetten az ő szintén áruba bocsátott nővérét, Rocíót kutassa föl és hozza vissza. A kislányt valahova külföldre adták el, így Tim és társai beépülnek a kolumbiai alvilágba, hogy ott bukkanjanak mielőbb Rocío nyomára. Amikor azonban nem kap zöld utat az ügy folytatásához, választania kell: vagy saját állását adja föl, vagy a magánmisszióját.

 

 

Ha félretesszük a politikát, akkor A szabadság hangja egy kifejezetten hagyományos thriller. Bagatellizálhatatlanul szörnyű jelenségre hívja föl a figyelmet, másrészt eléggé régimódi az, ahogyan fölépíti és kifejezi magát. Elrabolva-szerű cselekménye, A passióval rokon mentalitása és a Véres Gyémánthoz hasonló tájhangulata miatt könnyen úgy tűnhet, hogy nem próbált kellően eredeti vagy csattanós lenni – akár fordulatok, akár képi brutalitás frontján. Végső soron a befogadótól függ, hol húzza meg az értékhatárt egy ilyen nyíltan üzenetközpontú alkotásnál: mikortól régi vágású, de ésszel + érzéssel készült alkotás és mikortól szájbarágós „tanmese”, ami csak kliséket pufogtat.

 

Megfogott engem az átvert gyerekek nyomtalan eltűnése az elején, bevonta a figyelmemet a bizalom-elnyerés pszichológiai technikája Tim munkájában, és érdekesen jött le az, ahogy társával, Vampiróval fölállítják a saját kis pederaszta klubjukat, mint amolyan nagy légypapírt a remélt beszállítóknak. Szó mi szó, a negatív figurák elég átlátszóak,

mint Giselle, a volt szépségkirálynő, aki mintegy nyájas pókként hálózza be jóhiszemű célpontjait. De az a vád egyszerűen baromság a főáramú médiától , hogy emiatt a darab „rasszista” vagy „szuperhős-szerű": nem olyan veszett ritka jelenség, hogy a mások nyomorával csencselők külső vonásain is kiütközzön a romlottság.

 

Nem értek egyet azzal a fölvetéssel sem, hogy Jim Caviezel - aki egyébként is az igazi Tim Ballard segítségével készült a szerepre - túl hasonló alakítást nyújtana, mint Isten fiaként, vagy hogy figurája itt is "prófétaszerű" erkölcsi példával szólítja föl a nézőt magába nézésre és megbánásra (amiért kényelmesebb nem törődnünk ezzel a nagyvilágban zajló, ergo távolinak fölfogott mocsokkal). 

Ha már bűnbánat: hihetőnek találtam Vampiro élménybeszámolóját arról, hogy egy ilyen simlis krapek minek a hatására vállal be ilyen mentős balhékat. Aki ezt mindenáron politikai, vallási meg hitkérdésnek akarja beállítani, az vagy felszínes, vagy hazudik. No azért azt belátom, hogy a film társadalmi felhívása – hogy ez az iparág bármelyik országban–családban újabb áldozatot szedhet – nagyobbat ütne, ha a végső mentés színtere nem a 3. világ eldugott dzsungele lett volna, hanem pont magának az USA-nak a szívében kerülne rá sor. 

 

Maga Tim azonban nem túlidealizált főhős, aki változáson ne menne keresztül – bár morális motorját az álca mögött valóban nem kezdi ki semmi. Rocío-ék előtt a bűnösök lefülelése volt a figyelemfókusza, hisz ez ad esélyt a még élő áldozatoknak. Más viszont egy beépülős vadászat, sőt még a beépülős mentés is: Timék sikerével 54 „árucikk” kapja vissza szabadságát, csak pont az az 1 nincs köztük, így a már-nem-is-ügynök tovább kell, hogy kü(s)z(kö)djön. Szakmai alaposság és egyéni gerincesség társítását láttam ebben, nem holmi elvont eszményképet, amivel ne tudnánk akár full ateista-módban azonosulni.

 

Tim és Vampiro kettőse messze a legérdekesebb szereplőtéren, de szerencsére a megsegítendő család, apa és két porontya is voltak annyira szimpatikusak, mint a film szánta őket. Tetszettek még a mentőakciók külön árnyalatai aszerint, hogy 1 vagy több pedós lecsukása, illetve 1 vagy több alany kimentése a konkrét, elsődleges célkitűzés. Rocío zenélgetése a szobájában pedig tényleg hatásos keretet ad az egésznek, emlékezetünkbe vésve, milyen valószínűtlenül sok erőfeszítés árán került vissza élve egyetlen bizonyos név és arc birtokosa a sötétség világából – ami mégis csupán ugyanaz a világ, melyben mi magunk naponta forgunk.

 

 

Mel Gibson, Caviezel és mások személyesen igyekeztek népszerűsíteni ezt a darabot, és szerintem rászolgált a sikerére. Története nyílegyenes, de szilárd, feszültséggel bír, végkifejlete kerek és kiérdemelt. Papíron pozitív karakterei valóban emberiek, a zene és atmoszféra erős. A stúdióvilág szájkaratéja pedig – főleg egy olyan mű miatt, ami műfajában nem is nevezhető formabontónak – akaratlanul is mintha súgna nekünk: lehet, hogy őrajtuk is csak kiütközött a valódi természetük...? 

 

A szabadság hangja 5-ös skálán 4-est kap tőlem.