Szörnyella

 

Eheti receptünk a Szörnyella fedőnevű széntorta: vegyük a 25 éves live-action 101 kiskutyát, hozzá egy nagy adag Maleficent, némi darkosan röhejes Batman visszatér, egy csipetnyi Joker, az egészet pedig Az ördög pradát visel habos körítésével tálalva. Tetejébe pedig egy olyan marcipánfigurával, akinek pápaszemes "civil énje" először a My Super Ex-Girlfriend "hősnőjét" juttatta eszembe.

A problémás Estella anyja egy estélyen kizuhan a kastély erkélyéről. Azóta a lány London utcáin tengődik piti tolvajként 2 cinkostársával, mígnem egy divatdiktátor, a velejéig nárcisztikus "Bárónő" divattervezői munkát ad neki. Ám Estella rájön, hogy a szipirtyó nemcsak sajátjaként hordja azt a nyakláncot, amit még ő vesztett el kislányként, anyja haláláért is ő felel. Bosszúból megesküszik, hogy rajta is túltesz egóban, sikerben és hivalkodásban, immár mint Cruella De Vil, a punk rock-forradalmár.

Rég láttam ettől öngáncsolóbb pávatáncot ezek közt az élőszereplős Disney-újrázások között, amikről a kerek fülű stúdiószörny t'án sose fog tudni leszokni. Részt vehetünk egy szándékosan túljátszott, magamutogató bóvlibálon, ahol valahogy még a történet maga is puszta jelmeznek tűnik – legalább fél órával hosszabbra szabva a kelleténél. 

Annyi stílusvakcinát nyomtak ebbe a szerencsétlen produkcióba, hogy alig maradt cselekményében kicsit is átélhető pillanat, alakításai közt pedig normális emberi megnyilvánulás. Szinte mindenki folyton, kötelezően játssza az eszét; elvétve akad 2 parádés belépő között egy-egy "normál" rész, de a drámának itt szabályosan meg van tiltva, hogy táplálja a borús, tragikus felhangot, amivel a filmesek kacérkodtak. És mire föl? Hogy modorában idomuljon EZ a családiasan-sötét-és-csínján-ijesztő-remake AHHOZ a családiasan-sötét-és-csínján-ijesztő-remake-hez, 25 évvel korábbról. „Ezek korcsok!”, vakkantaná Glenn Close Szörnyellája.   
 

Kezdem azt hinni, hogy amit „sötét komédiaként” adnak el nekünk, abból szinte biztosan egy meddő hibrid keletkezik: 

1. nincs igazi tartalma, drámai tétje, hogy a szó igaz értelmében legyen „sötét”, 
2. és túl kevés a humorérzéke, hogy valóban „vicces” legyen. 

Hamar azt vettem észre, hogy a film tudatosan taszigálja elfele a figyelmemet mindentől, amit esetleg érdekesnek találhatnék. Ez az ünnepelt sekélyesség ebben a bizarr, alternatív 70-es évekbeli világban – ahol a dalmaták vérengző fenevadak, a nők 2 kivétellel jelentéktelen bólogatók, a férfiak meg lelki sivár mamlaszok –, először csak hervasztott, az utolsó harmadra viszont már nyúzta az idegeimet. 
 

Abszolút tengelye az egésznek a két Emma, Stone és Thompson színészi játéka. Egyikük se kapott mély karaktert, de energiájuk így is egyben tartja ezt a ragasztóművet: A Bárónő egyértelműen az itteni Dooku gróf, akit legyőzve az ifjú protagonista a közismert ikonikus gonosszá válhat majd. 
 

Emma Stone-on láttam igazán lecsapódni, hogy a film nem elég bátor, hogy tényleg kezdjen valamit magával, ne csak úgy tegyen. Estella elvileg tragikus múltját olyan közönyösen és kicentizve adták elő, hogy néző legyen a talpán, aki átéli a megaláztatásait, érlelődő ambícióját vagy a magára találása izgalmát tervezőként. Ez a baráti kapcsolata is a két piti rablóval, mely sikerei hatására főnök-segéd viszonnyá torzul, üresen kong, nincs igazi kötődés vagy számvetés mögötte.
 

Okos lett VOLNA ez az ötlet a főszereplő skizoid viselkedéséről, ha nem veszik ilyen megjátszottra. A lány már otthon is Cruellát játszik, mire leleplezik, és maga az otthon, az egész „normális élete” porrá ég. A gyűlölt riválisról is előbb kiderül, hogy „anyja” gyilkosa, majd hogy az igazi, vér szerinti anyja. Úgy vélem, ezért nézhetnek egyesek a Cruella-ra a Disney Joker-eként: a főszereplő szociális pária, aki egyre mélyebb pszichés gödörbe csúszik, szembesülve vele, hogy „normális énje”, amiként élni próbált, igazán soha nem is létezett. Alteregója az igazi önmaga.
 

De ezt a tök jó alapvetést elviccelik azzal, hogy direkt farsan és teljesen műízűen éreztetik velünk, fel és lekapcsolva a főszereplőt, mint egy villanykapcsolót. Ó, Estella, aki civilben festi a haját, most már parókát hord! Most affektálva parádézik, most meg halk monológot tart! És többször is lenézően belerágják a szánkba, hogy épp mit kell gondolnunk róla: Ezennel hadat üzenek a munkaadómnak! 

Ezennel a kislány, akit mi ismertünk, eltűnt! Ezennel eldöntöttem, hogy én a rossz utat fogom választani, de a kutyanyúzás még várat magára! „Önre akarok hasonlítani.” Mintha a készítők félnének a saját elgondolásuktól; nem merik engedni, hogy élettel teljen meg ez az elvileg újragondolt, "szimpatikusabbra" kozmetikázott ikon.
 

Sötét vagy nem sötét, néhány részletet akaratlanul megmosolyogtam: pl. hogy Estella már születésétől a fél fejére szimmetrikusan ősz! Ez kb. ugyanaz, mint Frank Drebin családi vágyálma a totál ősz kisfiáról – csak az egy tényleg vicces poén egy tisztán viccgyűjtő vígjátékban, ez meg baromira nem az egy műdark műfaji keverékben. Meg az se igazán áll össze előttem, hogy a Bárónő, aki 2 órán át szembeszart törvényt, etikát, humánumot, vajon miért nem küldi el rögvest a vendégeit, látván, hogy mindegyiknek pandaszínű a haja? Talán egyszer egy interjúban a stábbal majd elmondják nekünk.
 

 

Csak a jelmeztervezést hagyja a Szörnyella kibontakozni, ám a függöny mögött üres, hamis, semmitmondó bizsu. Bábuszereplői vagy a sztárparádéért vannak itt, vagy mert részei a "101 kiskutya-mitológiának". Lehetett volna izgalmas a divatháború a szakma rettegett bajnoka és a pimasz kihívó között, ha ezt nemcsak úgy belökik, mert nem tud Hollywood különbséget tenni a szívtelen világ és egy szív nélkül csinált film belső világa között. A "darkos komédia" szópár mindkét felét csak tettetni hajlandó.

Taps helyett egy 2/5-öt kap tőlem a Cruella.

A dzsinn

 

Kicsi, könnyű és kiszámítható független horror a The Djinn, egyszereplős „vigyázz, mit kívánsz!”-típusú tanmese, melyet a tiniaktor Ezra Dewey próbál tűrhető játékkal elvinni a vállán, felemás sikerrel.

Dylan néma, csak jelbeszéddel tud kommunikálni. Egy nap, apja távollétében a gyerek egy mágikus könyv rituáléjához nyúl, hogy végre tudjon beszélni. Ám ennek magas az ára: a djinn csapdába ejti őt otthon, és a halott anyja alakját felöltve Dylan életére tör.

Korántsem lett volna ez rossz próbálkozás, főleg bemutatkozó projekt-ként: képes félelmet generálni, a természetfeletti nincs túlanimálva, világos, miről szól a történet. Ugyanakkor sóvárog a fordulatokért és az eredetiségért; nagyon sovány a kitöltése, és az író-rendeződuó David Charbonier és Justin Powell túl sok üresjáratot söpör a „feszültségkeltés” szőnyege alá.  

Dylan-t kimondottan szimpatikus fiúnak találtam, azzal együtt is, hogy nem sokat tudunk meg róla. Külön ezt sulykoló jelenetek nélkül is átjött, mennyire szeretne ugyanúgy beszélni, mint más normális emberek 

– különösen, miután kiderül, hogy szemtanúja volt anyja öngyilkosságának, amit nem tudott megakadályozni. Bizonyos értelemben hangtalan kísértetként él, hisz életében se barátok, se rokonok, apját kivéve – aki mellesleg örülök, hogy nem lett direkt lealjasítva az olcsó extra dráma kedvéért. Elhittem, hogy Dylan miért fordulna egy amorális transzcendens lényhez, és hogy elcsúszhat a figyelme a sötét mágia tartozékrészletei fölött, anélkül, hogy idiótának tűnne ettől. 

 

Ingoványos talajon állok a filmbéli szörnnyel. Egyrészt örülök, hogy a forgatókönyv nem próbál csalni azzal, hogy a djinn-t túl szuperhatalmassá tegye, hanem csak emberi mértékek között "dolgozik". Aduásza, hogy az idéző halott ismerőseinek tudja az alakját felvenni, így az ereje mond valamit a főszereplőről is, akit üldöz. De sose találtam a lényt magát ijesztőnek vagy megjegyezhetőnek, inkább afféle amatőr mumusnak, aki előnyben van, mert egy kisgyereket szekálhat. 

Messze a leghatásosabb pillanata a végén van, mikor Dylan kívánságát úgy valóra váltja, hogy apja beszédképességét erőszakkal elragadja, és azt testálja át őrá. Logikus következmény és egész jó sötét fricska, de több mint egy órát kell rá várni, mire a tanulság már rég egyértelmű a nézőnek.

Nem lett volna ez vészes, ha nem ilyen vékony, leegyszerűsített és gyakran terjengős. Megvolt a kellő érzék a hangulathoz, de a tempó és ötlettár még várat magára; túl bátortalan horrorfilm ahhoz, hogy a legszükségesebbeken túl építkezzen.

Így végülis egy 3/5-öt szavazok meg a The Djinn-re.

Voyagers

Neil Burger Voyagers-e olyan, mint egy főiskolás diák szemináriumi projekt-je, de bármi inspiráció vagy összeszedettség nélkül. És nemcsak mert a színészgárda teljes egészében fiatal arcokból áll, leszámítva a 40-es éveiben járó Colin Farrell-t. Témájához való hozzáállása feltűnően gyermeteg és amatőr, cselekménye iszonyúan vérszegény, feszültségnek sehol híre-hamva. A szereplők nemcsak, hogy úgy viselkednek szakember létükre, mint holmi topis tini punkok, ezt maga a történet követeli meg tőlük; mintha ezt írták volna a forgatókönyvbe: "X és Y most kanos tiniként viselkedik". Akkor meg mit várjunk…?
 
Egy űrhajón, melynek küldetése egy távoli, lakható bolygó felkutatása, csupa születésüktől izolált és képzett ifjú él. Csak vezetőjük, Richard tudja, hogy a kék folyadék, ami rendszeresen elő van írva nekik, érzelemtelenítő drog. Nem sokkal azután, hogy a legénység botanikusa, Christopher felfedezi ezt, Richard rejtélyes módon meghal. Bár a hajóorvos Sela nem tudja bizonyítani, egy másik tiszt, Zac váltig állítja, hogy idegen létforma ölte meg, és erre hivatkozva egyre nagyobb hatalmat szerez a szabadságtól megrészegült fiatalok között.  
 
Ha ez magnós matekfeladvány lenne, 1 meghallgatás után egyből beírnám a megfejtést: Zac ölte meg Richard-ot, az alien-szöveg kamu, Zac-nak kampec. A beavatott rendezőjének ez a filmje (is) leginkább egy tettetős játék: tetteti, hogy a fiatal antikarakterei és a hosszú, semmitmondó jelenetkupacai mögött van okos sztorija, érdekes témája, velős társadalomképe – holott ezeknek nyoma sincs. Semmit nem jelent a filmnek a saját problémaköre: addigi egész életüket szorgos méhekként leélt fiatalok hirtelen vezető nélkül maradva a maguk uraivá válnak, majd 2 táborra szakadnak: egy zsarnok megfélemlített követői vs. a józan eszű ellenállók. Esküszöm: ezt a felállást még egy Hupikék Törpikék-képregény is – nevezetesen a Királytörp – hajlandó volt tisztességesebben kezelni!
 

És nagyjából ennyi. Ez a Voyagers. Egy totál céltalan, sótlan, életlen fölösleg, ami emberi pillanatok híján max. arra volt jó, hogy kis időre megélhetést adjon ifjú színészeinek. Fájóan amatőr és még más filmekből se tud másolni. Ha egy főiskolás munkát akarnék arról, hogy egy szellem-kasztrált dolgozó fellázad az embertelen protokollvilág ellen, biztos inkább választanám George Lucas THX-1138-jét. Nem hinném, hogy Neil Burger 60 felé még filmsuliba jár, de így is valahogy sikerült ezt a benyomást keltenie.