Mandy

Mantrám, hogy még horrorfilm se lehet csupa stílus, és semmi tartalom. Még a legátütőbb, legszuggesztívebb vizuális panoráma sem pótléka az érdemi történetnek. Vulgáris képek és lidérces zene önmagukban is meghozhatják valakinek az átszellemülés élményét, ha kimondottan azt keresik egy horrorban. De a látvány és hang akkor is csak a film csomagolását képezik, nem a belsejét. A Mandy pedig szürreális, transzcendens köntöse alatt majdhogynem pucér, gyakran magamutogató pszichoutazás, melynek az elementáris stílusvilág az egyetlen igazi aduásza.

 

Az önjelölt megváltó, Jeremiah Sand feltárja mezítelen valóját a droggal bekábított Mandynek, és nem bír szembesülni azzal, amit a nő reakciójából kiolvas: hogy valójában milyen nevetséges jelenség is a pávatánca mögött. 

Ugyanígy nem bír szembesülni Panos Cosmatos azzal, hogy bár kivételes, nem evilági légkört hozott létre, rendezése ki is merül abban. A vörös fátyol mögött a történet sematikus bosszúsztori, mely elvileg nem is sikerülhetne, ha a célpontok nem volnának mind gondolkodni képtelen, LSD-kábult elmebetegek.

Főszereplőnk, Red pont azzal fog teljes diadalt aratni ellenségein, hogy a szekta látszaterejét – és a film stílusjegyét - adó képzelgéseit le se szarja, csak sorban végig henteli áldozatait. Jeremiah „csak húsnak” nevezi őt, „lélek nélkül”, „agy nélkül”: pontosan ez az én benyomásom a karakterekről ebben a rémmesében.

Persze lehet bőszen érvelni a másik oldalról nézve is:

·       A tömény gyilkolásvágy szintén egyfajta mámor, eufória, tehát a stílusvilág része. Nem hazudtolja meg annak hatásmechanizmusát.

·       A Mandy borzasztó terjengős, sokszor szemet szúr, hogy húzzák az időt, mert alig van igazi cselekménye. De a lassúság éppenséggel az időtlenséget is érzékeltetheti: Mandy és Red előtt ott volt az egész élet, a nő halálával pedig Red számára megszűnt az élet, az idő. Minden más gondolat a bosszún kívül.

·       A szereplőkből tudatosan kihagytak minden emberit. Adja magát az indoklás, hogy a csupa démoni figura fokozza a veszélyérzetet és az elborult atmoszféra hatását. 

·       A filmnek nincs morális centruma, a 2. fele pedig csupán egy vontatott mészárláspornó. Ugyanakkor a rohadékok leölése felhőtlenebbül (felelőtlenebbül) élvezhető így, hogy morzsákban se tartalmaznak emberséget.

És így tovább.

A látványvilág nagyon kétélű fegyverként sül el Cosmatos kezében. Teljesen megidézi vele azt a földöntúli érzékzuhatagot, amit az ember hallucinogének hatása alatt megtapasztal. A gonosz fészkét, mikor a Jeremiah szuggerálóan prédikál, tömény, burjánzó bíbor-vöröses fény kíséri. 

Minden művészet itt vizuális, csak a stílus tartozéka, beleértve a forgatókönyvet is. Ez az, ami bennem erős hiányérzetet kelt. Csak így magában a látványorgia nem teljességet, hanem épphogy ürességet plántál belém –  főleg ha egy ilyen lélekölő témát ilyen lassan, bágyadtan és semmitmondóan vezetnek föl. Egyszerűen nincs mondanivalója a rendezőnek: valakik csak úgy elveszik egy ember életét, ezért egy másik ember csak úgy kiirtja őket. Vége.

Hiába nem dráma ez, Red Miller igenis egy tragikus karakter: hétköznapi favágóként élt párjával, távol mindentől, senkinek sem ártva. Saját otthonukból ragadják ki őket egyik pillanatról a másikra, mikor egy vadidegen, gonosz erő elveszi tőlük a  szabadságukat, az elméjük tisztaságát, és más módon ugyan, de az életüket. Három jelenet összegzi az egésznek a sokkfaktorát:

       1.)   mikor a démonmotorosok betörnek hozzájuk és elrabolják őket, 

       2.)  Mandy könyörtelen máglyahalála, és ahogy Red a torzót megérinti,

       3.)  a férfi lelki összeomlása hazaérve, közvetlenül a szökésekor.

Ez a három szakasz többet ért nekem az összes vizuális hatástrükknél együttvéve. Érdekeltté váltam Red sorsának követésében ahhoz, hogy sokkolni tudjon és elborzasszon a tragédiája – nemcsak annak látványa, de jobban belegondolva az értelmetlensége, a kikerülhetetlensége. 

A bosszúhadjárat alatt elszakadunk Red-től, mint személytől, és egész a zárásig csak a magánakcióiban gyönyörködhetünk kívülállóként (pl. a poszteren is feltűntetett láncfűrész-párbajban). 

Tetszik még az az ötlet, hogy Mandy festőművész: ez hihetőbbé tette, hogy miért viselkedik az elején olyan különösen, mintha szellemnek képzelné magát. A tehetséges művész, aki fogékony az ihletre és inspirációra, rendszerint intuitívabb személy is. 

Épp mielőtt futólag összetalálkozik Jeremiah bandájával, olyan, mintha megérezné a közelgő apokalipszist. De ahelyett, hogy el akarná kerülni, a forrása után néz, és egyetlen futó szemkontaktus megpecsételi a sorsát. 

Egyértelműen Nicolas Cage az est fénypontja: az iszonyat könnyei és a kíntól égő, vibráló gyűlölet a szemében tökéletes. Nem fordul önparódiába az alakítása, arca többet ér és mond is bármelyik horroreffektusnál. Ahhoz még épp elég hihető párt alkotnak Andrea Riseborough-val, hogy átérezzem a Redet és Mandyt ért tragikum teljes súlyát a mozi közepénél. Ahogy pl. Hugh Glass-nek A visszatérőben, Rednek is tehetetlen dühvel kell végignéznie, ahogy a számára legfontosabb valakit egy szörnyeteg feláldozza, mint holmi állatot. 

A gyász utáni vérbosszút viszont monotonnak és személytelennek éreztem; teljesen mindegy, melyik "Jézus-korcs" mikor és hogyan hullik el. A megtorlás NC-17-gyanús képei között akadnak mutatós pillanatok, de nem voltak rám igazán hatással.  

Jeremiah egy szerencsétlenség fő gonosztevőként, és ez nem fogható csak arra, hogy a sztori szerint is egy karizmátlan, fanatikus féreg. Alapból kábák és összeszedetlenek a dialógusok (kitalálom: az alapstílus miatt), de őt már szabályos nyűglődés volt hallgatnom, valahányszor kinyitotta a száját. 

Nem értem, miért nem áldozta föl Mandy után Red-et is. Ha olyan fogékony a szellemi dolgokra, derenghetne neki, hogy Mandyt felgyújtva ugyanúgy megidéz egy sötét erőt - Red bosszúját -, mint a démonalakok, akikkel odaráncigáltatta a nőt. Ugyanúgy tűzben ég el a hullája, mint az áldozatáé. „ÉN VAGYOK AZ ISTENED MOST!” 

Az egyetlen vigasz, amit Red dolga végeztével kap a sorstól, hogy a kocsiban maga mellett véli látni a halott kedvesét. Kifejezetten bejött a fanyar irónia ebben a befejezésben. Jeremiah egyik szitka az volt Red felé, hogy sose lesz része olyan hallucinációkban, mint neki, azaz olyan boldogságérzetet sem fog átélni soha. 

És mégis: pár perc múlva hallucinál valamit, ami eszelős mosolyt csal az arcára.  (Amúgy: Cage egyszerre vicces és velőtrázó jelenség azon a képen.) Ő és mi is jól tudjuk, hogy Mandy nincs többé, mégis olyan, mintha a nő csak azért is megjelent volna Red-nek, másodjára is kigúnyolva ezzel a szánalmas Jeremiah-t.

Kétségem sincs afelől, hogy Cosmatos a 70-es évek legdurvább retro horrorjait akarta megidézni a Mandy-vel. Két órán fokozatosan alászállunk a tömény őrület Pokol-víziójába, ahol nem léteznek okok, érdemek, gátlások és irgalom. Ám az eredmény felemás lett: a buja színfátyol és erőszakgaléria mögött egy vékony bosszúmese tengődik, mely a lelki horrort kiszorítja a közel sem olyan érdekes gore-áradatért. A külcsíny gyönyörűen túlvilági és kifacsart, de alatta csak kevés értéket találni.

Ilyen szokatlan műveknél a rájuk dobott pontszám mindig furcsának tűnhet a többi, ugyanannyira taksált film kontrasztjában. Azt hiszem, végül egy 3/5-ben állapodok meg. Hülyének nézném, aki ezt „átlagos” vagy „szokványos” munkának nevezné. De olyan rosszul kitöltött és gyakran nonszensz, hogy egy sűrű, színes gőzfelhővé tud csak összeállni, mely egy sztárszínész ragyogása körül gomolyog.