Az apáca

Életem egyik legunalomteljesebb horrorjaként maradt meg bennem Az apáca Corin Hardy-tól. Félfüllel voltam csak hajlandó meghallani, hogy egy tágabb horrorfilm-univerzum részéről van szó; 1 bizonyos film nem lesz csak attól jobb vagy legalább kevésbé vérszegény, hogy része egy nagyobb "szinematic universe"-nek. "Ha nem vagy elég nélküle, sose leszel elég vele."


Csak így gyors felsorolásban írom, hogy mi a problémám a The Nun-nal:

• sose ijesztők a túlvilági kellékei, 
• sose érdekes, ha – nagyritkán – történik benne valami,
• a feszültnek szánt percek zöme fárasztó vagy kínos vagy mindkettő,
• fordulatai nem létezők,
• karakterei csaknem dettó,
• és az egész tartalom lebegő hulla a történettelenségtől.

1952: Az erdélyi Carta kolostornál helyi lakos bukkan egy apáca, Victoria nővér fölakasztott tetemére. A Vatikán két embert küld a botrányos ügy kivizsgálására: egyikük Burke atya, akinek már volt dolga a természetfelettivel, másikuk az eskütételre készülő Irene nővér, akit időnként látomások érnek. A helyszínen azonnal leesik nekik, hogy tényleg egy démon fenyegeti, aki csak a falak közé merészkedik.

A biztonság kedvéért mégegyszer leírom: nem bír súllyal a számomra az, hogy mennyiben kötődik Az apáca a Démonok között-filmekhez. Ez a produkció teljesen megbukik nálam a félelmetes vagy tartalmas légkör megteremtésében. A rettenet és kiszámíthatatlanság égetően hiányzik belőle – részben mivel 1 eredeti vagy okosan használt horrorelemet nem találni benne. 

Nincs igazi rejtély vagy tapintható misztikum, végig érezhető, hogy a szkript ködösít és húzza az időt. Holott a veszély mivolta és nagysága már Oana nővér háttérregélő beszéde előtt is tiszta: egy régmúltban megidézett démon mára kisajátította a helyet, gyilkolja a bentlakókat, sőt birtokba veheti bármelyikük testét, még éltükben. 

Burke, Irene és Maurice, „a francia” olyan fakó, fantáziaszegény figurák, hogy simán beillenének pl. a Kisvárosi gyilkosságok egy részébe. Irene nővér csak a modorából és istenféléséből áll: a víziói merő ürügy arra, hogy az ájtatos ifjú apáca sztereotípiája helyet kapjon a sztoriban. A veszedelem közepén való felszentelésén, amit felteszem drámainak szántak, csak a fejemet támasztottam a karfának: semmitmondóan volt felvezetve. 

Az se segített, hogy még a legdurvább dolog is, ami történik a trióval, sem tesz túl egy Addams family- vagy egy Indiana Jones-movie trükktárán.

Valak, a démon inkább egy harapós véreb szupererőkkel, mintsem igazi démoni jelenlét. Ijesztési taktikája klisémaraton: az atya bezárása a sírba, a fel-és-el-tűnései, a tátogó hörgése mind olyasmi, amit már százszor láttunk átütőbb és konzisztensebb köntösben. 

Zavaros és önellentmondó, hogy minek vessződik a démon ennyit a csapdáival – különösen a halott apácák rekreálásával -, hogy aztán egyszercsak abbahagyja, a legújabb célpontja szeme láttára. 

Legemlékezetesebb talán a kinyiffanása volt: Irene – akit egy ponton megszáll, majd ok nélkül eldob – úgy győzi le, hogy… leköpi. Igen: dulakodás közben az edénykéből (melyben a keresztesek Krisztus vérét őrizték) a szájában kimenti a szent folyadékot, és telibe hányja vele az apácagöncös szörnypofát. Szinte látom a stáb izzadtságát, ahogy próbálnak a tetőponti harchoz valami „igazán hatásos ötletet” bedobni…

Imádkozni fogok érte (képletesen), hogy a horrorveterán James Wan jóval több írói vénát villantson meg a DC Aquaman-jénél, ahol a rendezői posztot is ő tölti be. Az apáca kifejezetten erőlködő fősodor-divatcikk, melynek nincs belső világa vagy meggyőzőereje. Egy soha véget nem érő alvajárásként él vissza az ember türelmével.