Sokdíjas író-rendezők nem
szívesen emlékeznek vissza pálya-eleji botlásaikra – még akkor se, ha szerzői művekről már áttértek a nagy költségvetésű látványfilmekre. Nicholas Meyer, a Star
Trek 2. és 6. dirije kis híján levetette nevét írói debütje, A méhlányok
inváziója mellől, mikor szembesül a kész produktum zagyvaságaival.
Shane Black is így tekint szerintem a ’87-es Predator-ra: egy nem túl agyas, pályakezdő
lökésként, ahol mégcsak próbálgatta a szárnyait (íróként és színészként is).
Nagyon lecsupaszítva az egy tipikus 80-as évekbeli maszkulinmozi volt, tele vérrel, golyószórással és tökösnek szánt töltelék-dumával, s minderre alibiként egy Alien-szerű kerettel, csak a dzsungelban. Neves kritikusok összegezték így akkor, és hát: az én szívemhez sem áll közel ez a franchise – bár az 1. részt szeretem, mint igazi, kőkemény túlélős horrort.
Nagyon lecsupaszítva az egy tipikus 80-as évekbeli maszkulinmozi volt, tele vérrel, golyószórással és tökösnek szánt töltelék-dumával, s minderre alibiként egy Alien-szerű kerettel, csak a dzsungelban. Neves kritikusok összegezték így akkor, és hát: az én szívemhez sem áll közel ez a franchise – bár az 1. részt szeretem, mint igazi, kőkemény túlélős horrort.
Az új Predator meg se
közelíti azt a szintet. Sőt nem vagyok biztos, hogy egyáltalán törekszik rá. Foltokban
(pl. mikor a Predátor a laborban köröz a tudósnő körül) sikerül kiizzadnia a
nagy előd atmoszféráját, a sztori hozzávalói ugyanazok + extrák, és Black
írótársával, Fred Dekkerrel próbáltak azért új ötleteket is kitalálni.
De azok mögül mintha hiányozna az alapozás. Mint mikor kiötli valaki, hogy ő most lefutja egy híres távfutó legjobb idejét, de nem edz rá, és táv alatt végig fecseg a telefonon, így már jóval a cél előtt kifullad. Ez a film is jóval azelőtt ellaposodik, hogy a cselekmény kikötne valahová,
és hamar egy erőlködő, Jurassic Park-szerű családi szörnyfilmmé görnyed az egész, aminek még a tétje sem tiszta, hogy mi - mármint azontúl, hogy megállítsák a szörnyet.
De azok mögül mintha hiányozna az alapozás. Mint mikor kiötli valaki, hogy ő most lefutja egy híres távfutó legjobb idejét, de nem edz rá, és táv alatt végig fecseg a telefonon, így már jóval a cél előtt kifullad. Ez a film is jóval azelőtt ellaposodik, hogy a cselekmény kikötne valahová,
és hamar egy erőlködő, Jurassic Park-szerű családi szörnyfilmmé görnyed az egész, aminek még a tétje sem tiszta, hogy mi - mármint azontúl, hogy megállítsák a szörnyet.
Quinn McKenna mesterlövész szemtanúja egy hajótörött Ragadozó feltűnésének, ezért a hadvezetés elkülöníti őt egy buszra, mely hasonlóan problémás ex-katonákat szállít. A lény titokban elcsórt vértjét és maszkját
elpostázza a volt élettársa címére, ahol autista kisfiuk, Rory
véletlenül aktiválja annak jeladóját.
Eközben Dr. Casey Bracket evolúció-biológust valami szervezet bevonja egy sérült Ragadozó vizsgálatába, ám a lény megszökik, és Rory után megy. Mire McKenna a rögtönzött csapatával szintén meglép és Bracket-be botlik, már két Ragadozó mászkál az éjszakában.
Nemcsak azért béna folytatás ez,
mert pihent agyú fordulatokkal és beszívott, lapos karakterekkel van tele - kiknek fele többet marháskodik, mint beszél felnőtt ember módjára.
Már a premissza sincs
rendesen kigondolva: fatális véletlenek sorából dobódik össze, sehol nem érezni
a célirányosságot a szereplők cselekvésében. Ritka zavaros,
hogy pontosan ki mit akar, komolyan vehetetlenek a párbeszédek.
Sztárszörnyünk pedig itt precíz, ravasz gyilkos helyett inkább ámokfutó verőlegényt játszik, aki dühös, mikor nem leli a kedvenc vadászcuccait. Onnéttól kezdve, hogy szétcsap az ő fogva tartó laborszobában és megszökik, teljesen elveszített engem a narratíva; nem érdekelt, hogyan alakul a szereplők ide-oda mászkálása.
Az 1. rész jól ismert helyzete - Ragadozó kontra fegyveres csapat az erdőben -, csak az
utolsó fél órára alakul ki, hanyag tisztelgésként a ’87-es klasszikus felé.
Azzal még nincs bajom, hogy egy sci-fi-ben humorérzékkel bíró,
mégis hatékony kommandó veszi föl a harcot az idegen ellen. Az első Ragadozó, sőt az
Alien-t folytató Aliens katonái se voltak sokkal árnyaltabbak, de igenis veszélyérzetet
mutattak a viselkedésükkel.
Egy felsőbbrendűnek tűnő, intelligens gyilkológép rászorította őket, hogy a lehető legjobbat hozzák elő magukból, és még az is kevésnek bizonyult a többség túléléséhez.
McKenna „brigádja” inkább jelmez nélküli Öngyilkos Osztag, akik nem is közvetlenül a Ragadozó kezétől múlnak ki. A helyénvaló humor pszichikailag segít egy véres csata borzalmait feldolgozni: itt az akcióban nincs feszültség vagy drámai töltet, a helyszínek unalmasak, a harcokban nincs taktika vagy pszichológia - ellenben a fél team-nek sokszor be nem áll a szája.
Egy felsőbbrendűnek tűnő, intelligens gyilkológép rászorította őket, hogy a lehető legjobbat hozzák elő magukból, és még az is kevésnek bizonyult a többség túléléséhez.
McKenna „brigádja” inkább jelmez nélküli Öngyilkos Osztag, akik nem is közvetlenül a Ragadozó kezétől múlnak ki. A helyénvaló humor pszichikailag segít egy véres csata borzalmait feldolgozni: itt az akcióban nincs feszültség vagy drámai töltet, a helyszínek unalmasak, a harcokban nincs taktika vagy pszichológia - ellenben a fél team-nek sokszor be nem áll a szája.
Kirúgtam volna a casting-direktort: Boyd Holbrook nem karizom, hanem karizma terén múlja alul fájóan Arnold Schwarzeneggert. Percig se láttam benne az érdemi ellent egy Predátor számára, és ezt akaratán kívül a film is szétkürtöli: egy harmatos csavarral derül ki, hogy a lénynek nem is őrá, hanem a zseni kisfiára fájt a foga.
Olivia Munn Bracket-je éppoly hihető kutató, mint Baxter Stockman a Tini Nindzsa Teknőcökből. Vele a talpraesett "okos nő"-archetípust akarják reprezentálni, aki veszélyben kocsitetőkön ugrál sérülés nélkül. Hagyjuk: a századik Ripley-klónnak is gyér kifogás lenne.
A vigyori zsebkommandóba meg inkább bele se kezdek. Csak a modorukkal máris összegezhetők ezek a figurák, és ez óriási baj, ha a történet túl szétszórt, hogy kezdjen is velük valamit érdekeset.
A film legfontosabb ötletének nincs értelme, és ez a Predátorok kísérletezése, hogy más bolygófajok DNS-t sajátjukkal ötvözve hibrideket kreáljanak. Ezt én legföljebb mellékprojekt-ként tudom elképzelni, hisz az összes részben túltettek rajtunk - műszakilag és hús-vér lényként is.
Azon is a fejemet vakarom, mikor említik, hogy elvileg ők "tudják": az emberiség saját pusztulását fogja okozni. Vagy hogy a közelmúltban már gyakrabban látogattak a Földre. Mire föl? Talán ennyire sürgős és fontos nekik, hogy még időben tudjanak kísérletezgetni földi génekkel? Ezek a felvetések mind csak be vannak hajigálva, de nincs célirányos gondolatmenet szőve belőlük.
Ami meg a projekt végtermékeit illeti, szintén nem túl fantáziadúsak. Találunk itt egy sima, hagyományos Ragadozót,
egy génmódosított szuper-Ragadozót…
és egy-két szelídíthető (!) Ragadozó-blökit. A Blade Trinity vámpírkutyái után rögtön a Jurassic World háziraptorai sejlettek föl, mikor ezt láttam.
és egy-két szelídíthető (!) Ragadozó-blökit. A Blade Trinity vámpírkutyái után rögtön a Jurassic World háziraptorai sejlettek föl, mikor ezt láttam.
A befejezés az ún. „Ragadozó-ölő”
páncéllal volt talán a legjobb újdonság, amit Black-ék beemeltek. A Predátorok sportból
vadásznak, így feltehetően élvezni fogja a következő mészáros, ha McKenna majd ebben
a hacukában áll ki ellene. Nagyon remélem, hogy ez csak 1 folytatásnak ágyaz
meg, nem egy egész „szinematik univerzumnak”, mint azt egyre több zsánernél erőltetik.
Rutinszagot érzek
úgyszólván mindenből, amit a 2018-as Ragadozó feltálal a nézőnek. Black a
széria továbbgondolása helyett csak másolja és variálgatja azt, ami eddig ott
volt, 1-2 új ötlettel megsózva a látszat kedvéért. Ugyanezt csinálta a
Terminátor-szériából a Genezis, de ez még ahhoz képest is fércmunka (és
nem azért, mert Tudjátok-ki nem szerepel benne). Ez már a 3. Predator-folytatás, ami nem tudja eldönteni, mennyire hasonlítson a harminc évvel korábbi őséhez, és mennyire merje azt továbbgondolni.
2/5-öt
adok rá. Nem a széria legrosszabb darabja, de így is elég bugyuta akciófilm.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése