2011. december 4., vasárnap

Die Hard 4.

Közhely, hogy a Die Hard-trilógia fémhorpasztó, véres stílusa a mai stúdiók számára inkább kockázatkeltő, semmint bíztató vonás. Adja magát a kérdés: miért döntöttek mégis úgy, kerek 1 évtizeddel a 3. rész után a Fox filmesei, hogy egy újabb Die Hard kasszasiker lehet?
Csak a 3. rész anyagi sikere nem lett volna elégséges indok. De amikor az olyan sikerszériák, mint a Transformers uralják a piacot, egy régi vágású akciófilm, mint a Die Hard, biztos nagyot szólna ma a mozikban. John McClane legendás szerepe Bruce Willis-nek még kopaszon is jól áll, és ha a Halálos fegyver kapott 4. részt, miért ne kaphatna a Die Hard? Mindkettő népszerű akciófilm-franchise. A főszereplő igent mondott, szóval mire várunk még?


Senki se maradt a régi filmek mellékszereplői közül: se Holly, se Powell, se John főnöke, se egy korábbi munkatárs vagy lehurrogott ügynök. McClaine élete ettől még sivárabb, még jelentéktelenebb lett. Hogy legalább egy minimális kapocs legyen az életében, lánya - akit az 1. filmben láthattunk gyerekként - mostanra felcseperedett, így figyelni kell az aktuális fiúira. Ami még nagyon szemet szúr: megpróbálták korszerűsíteni - értsd: sterilizálni - a Die Hard-filmek hangulatvilágát. Mégpedig ugyanazzal a módszerrel, amivel hajdan a Superman 3.-at:
  1. számítógépek tömkelegével, illetve az azok révén végrehajtott stiklikkel 
  2. állandó szófolyam komédiázással, egy szimpatikusnak bemagyarázott, hétköznapi fickó részéről
Az R-kategóriát PG-13-ra cserélték, ami miatt Willis komolyan elmarasztalta a stúdiót. Onnantól kezdve, hogy egy emberi lényekkel előadott, szivatós, csonttörő akciófilmről van szó, igenis vállalni kell, hogy ne csak verejték, de valódi, hamisítatlan testi vér folyjon. Kisebbre vették még a trágár beszólások számát, ami ugyan nem hiba, viszont nem is segített a mű stílusvilágának.


 
A történet egy nagyon is valós fenyegetésfajtát, az átfogó cyber-támadás bekövetkeztét mutatja be. Mi történik, ha egy profi csoport egyszerre tudja megbénítani a tőzsdét, az infrastruktúra szerveit, röviden: az élet minden területét egyenként. Virágkorukat érik a hekkerek és kódfeltörő geek-ek, a fejetlenség közepette pedig John-nak szintén egy hekker segítségére van szükség, hogy megtalálja a rosszfiúkat.
Nem számít, kit raktak be főhősnek, bárki keménykötésű akciósztár lehetett volna. Előhozzák Sylvester Stallone-t vagy Westley Snipes-ot, kitalálnak neki egy izmos, "keménycsávó" karaktert, és ugyanaz lett volna a végeredmény. John McClane szereplése és a  Die Hard-cím itt csupán reklámok, hogy el lehessen adni egy szabványterméket. Az akción kívül semmi se számít. Mondjuk azok tényleg remekül lettek megcsinálva, legalábbis a többségük bizonyosan. Kedvencem, mikor Johnnak sikerül egy kocsit egy helikopternek nekiröpítenie.


Mankón járó sérült a cselekmény. Minden pörgés, üldözés és közelharc dacára a feszültség, a végkimenetel kétessége valahol elenyészik a szürkéskék szilikonvilágban, amit elénk tárnak. Ezen a ponton nem érdekel az akció: sokkalta jobban kellett volna részletezni és hangsúlyozni a cyber-offenzíva egyes következményeit! Olyan dolgokra gondolok itt, mint:
  • a kórházak katasztrofális helyzete, főleg a sürgősségin, éjszakai műszakban;
  • a tőzsdekrach kapcsán a vállalatok dominódőlése, munkahelyek tömeges megszűnése;
  • a rendőrségi munka akadozása és a közbiztonság lenullázódása;
  • az egyre nehezebb élelmiszer-ellátás;
stb. 
Huzamosabb ideig 2 aspektusát láthatjuk a hálózati bénulásnak: az emberek a pénzüket követelik, illetve hogy a forgalom az utcákon karambolokat és dugókat okoz. Minden mást vagy nem, vagy alig egy szemhunyásnyit hajlandóak beengedni a produkcióba. Egy megalopolisz, vagy akár az egész országszelet megbénulásáról van szó! Mintha a film tudná, hogy odáig úgysem fajulhat a helyzet, mert feltűnik a főszereplő és idejében rendet tesz, mielőtt bármi maradandó hátrány származna az egészből. 



Fejlett karaktert ne várjunk John-on kívül, mert olyan nincs a Die Hard 4.-ben. Kétféle embertípust találunk itt: átlagpolgárok meg Net-zsonglőrök (és mintegy kakukktojásként John). Az már jó pontnak számít, ha valaki kellő műsoridőt kap, és nem dobál folyton frappánsnak szánt beszólásokat. A leginkább kedvelhető arc talán Lucy McClane, John lánya. Ő se bonyolult vagy eszes lélek, igazából nincs megfogható egyénisége. Apjára meg aztán semmiben se hasonlít, bármennyire is szeretnék ezt bizonygatni az alkotók.
Amikor a végén pisztoly szegeződik Lucy fejéhez, John már ismert dilemma elé kerül. Hans Gruber is így fogadta John-t a feleségével. Az volt az egyedüli nagyjelenet, ahol a feszültség nem abból eredt, hogy össze-vissza kell lőni és törni valamit, vagy hogy egy billentyűzetet kell nyomogatni.



A legrosszabb eset pedig Matt Farell, az őrizetesből lett alkalmi társ Johnnak. Ő a Die Hard-filmek Jar Jar Binkse: az egyik legtöbbet fecsegő, legirritálóbb szobamanó, akit Bruce Willis filmográfiájában felfedezhetünk. Messze túl sokat poénkodik, képtelen vigyázni magára, elemi szinten nincs realitásérzéke. Mikor fontos információval látja el Johnt, azt sem tudja körítés nélkül elmondani. Egy ilyen karakternek nem a megmenekülését kívánjuk, hanem hogy a térde után a fejébe is kapjon golyót. 
Matt szakállas haverja - a film közepén - szintén tipikus technoguru, aki nagyképűen "parancsnoki hídnak" nevezi azt a disznóólat, melyben napestig trónol. Nem is az akciózásai miatt néztem fel John-ra, hanem hogy ezeket az embereket van türelme elviselni. Ha rendőrnyomozói szakértelme a filmben nem is nyilvánul meg annyira, az apaság kétségkívül csiszolt a tűrőképességén.



A negatív oldal szereplői távol állnak a meggyőzőtől. Az akció kitervelője, Thomas Gabriel egy rátarti, öntelt ficsúr. Stuart ezredes és Gruber-fivérek után ezt a gépimádót találták ki Johnnak ellenfélnek? És mikor John belezavar a terveibe, meg van lepve. Miért? Egy ennyire szervezett bűnbanda ne készült volna fel 1 szál rendőr meg egy féleszű stréber megfékezésére? 
Az egész film olyan érzetet kelt, mint mikor egy videojátékban a pisztolyhősnek végig kell mennie a pályákon, és a legvégén majd átölelheti a hercegnőt. E szempontból a "legnehezebb ellenfél" Mai Lihn, Gabriel jobb keze. A nő segít összehangolni a hálózati támadás részleteit. Ám amint John rajtaüt, egyszeriben teljesen más karakterbe fordul: egy beszédhiányos, fogcsikorgató Terminátrix-szá, aki csak megy, törtet előre, és nem lehet megállítani. A sérülésekkel szemben is éppoly ellenálló, mint Jet Li a Halálos fegyver 4.-ben. Apropó sérülés: örvendetes, hogy a PG-13 dacára John arcán mégiscsak láthatóak véres hegek és horzsolások.

A nyomozás menete, az egyes részletek összeillesztése is elég rozoga. Nyilvánvaló, hogy nem minden masinát vagy rendszert működtet számítógépes hálózat, a computerek ellenőrzése nem jelent abszolút teljhatalmat. De ahogy John és Matt A-ból B-ponthoz eljutnak, annak a logikája gyakran erőltetett. Matt is kicsit későn említi meg John-nak, hogy ismerheti a tetteseket.
Bár Thomas elvileg egy hajdani sérelmét akarja megtorolni, hasonló módon tör a célja felé, mint az első Die Hard-ban Hans: terrorakciónak álcázza, hogy óriási mennyiségű pénzt lop el társaival. A csupa elnöki nyilatkozatból összevágott üzenet is azt a látszatot kelti, hogy terroristákkal állnak szemben a hatóságok. Csak azzal nem számol Thomas se, hogy John McClane egy rádión beszól neki. (Próbálok nem gondolni Gabrielnek arra az idióta "mindent tudunk rólad" hencegésére.) És bár foggal-körömmel védi a tervét, az egész figura egy szánalmas csirkefogó benyomását kelti - akár van pisztolya, akár nincs.


Rozsomák spin-off-jához hasonlóan itt is egy ember viszi a hátán a kusza, zűrzavaros cselekményt, ahová rengeteg különleges embert hajigáltak be petárdának. Fő erőssége az a néhány kemény akciószcéna és John régi karaktere. Illetve még az a néhány ábrázolt probléma is, amely egy ekkora méretű hálózati támadásból következhet: pénzügyi és közlekedési zavarok, nagy felfordulás. Aki egy sima "zúzós" pop-corn-mozit akar Bruce Willis-szel, annak nyilván nagyobb élményt nyújt majd, mint nekem.

Nincsenek megjegyzések: