Egércsapda

Tudtam, hogy ez lesz. A nagybüdzsés művek elmesterilitása csak átragadt végül a mikrobüdzsésekre is. Onnéttól kezdve, hogy a közhasználatúvá vált Micimackó tavaly már a 2. horror-futamát „ünnepelhette”, csak idő kérdése volt, hogy újabb világ barma hányjon össze aprópénznek számító költségen egy újabb agysejtkoldus öldösést valamelyik aki-kapja-marja márkanévből – esetünkben a Steamboat Willie nevű, majdnem százéves Mickey Egér-prototípusból.

 

Alex egy egész normális lány, aki egy játékteremben melózik. Hülyegyerek haverjainak a meglepi látogatása a szülinapján viszont tragédiába torkollik: egy Mickey Mouse-sisakos őrültnek kedve szottyan a bennrekedt fiatalokat megtizedelni, miközben versenyt rinyál az áldozataival...

 

Ha egy majom az ürülékével dobálná meg az állatkertben a látogatókat, azt is többre becsülném, mint amit ez a Jamie Bailay nevű illető "nyújt" nekünk a munkájával. Koherens gondolatot itt keresve se találni, vagy talán a főhősnő agyában bír cikázni. Mindenki más már olyan mértékben síkökör, hogy a Csonthülye 2. – Csapás a múltból értelmesebb időtöltésnek számít mellette! Történet mint olyan, nem is létezik; a színészi játéktól M. Night Shyamalan kiborulna, egyik történés vagy szereplőmegnyilvánulás sem tud megfogni minket, hogy valami kis ingerlöket érjen minket. Egy komolyan vehető interakció vagy cselekedet nem fordul elő, elsőtől utolsó percig állandó a mellébeszélés – gondolok itt főleg Alex emós rucis barinőjére, aki egyedüli túlélőként narrálja a dolgokat, két Jurassic Prey-szinten fejpuha hekusnak!

 

Mutációs eredetsztori ugyan most nincs az aktuális hentes körül, ez azonban nem javít semmin. Eleinte még "csak" semmi értelme a Mickey Egér-sisakos gyilkosnak, szóval kedvünkre unatkozhatunk. Ám a végén aztán – alighanem a forgatókönyvet író óvodások bepánikolása révén – emberünknek sikerül lenyiszilnie az egyetlen értelmesnek számító főszereplőt… úgy, hogy teleportál egyet! Akármi apró ürügy vagy belemagyarázott nyom nélkül! Illetve nem is teleportál, egyszerűen csak elillan egy két vágás közti törtmásodpercben, úgy, mint egykor a Vörös Sonja főboszija a végső kardozásos jeleneténél. Hát ehhez már pofa kell, na meg persze egy gyáva aktorgárda, amelyik félti a munkadíját, és ezért nem mer szólni...

 

Az Asylum fénykora óta nem láttam ilyen trash-pártoló divatot a mozgókép-világ gödreiben, mint ami ezekkel a szabad filmjogú, bárki által filmesíthető rajzfigurás horrorokkal jött el. Már a két véres Micimackó kézbe vonzotta nálam a puskát, és az Egércsapda Jamie Bailay-től el is süttette velem azt: nyomasztóan untatott, öklözően hergelt és dühített, értetlenül hagyott, hogy hogyan lehet ilyet katyvaszt a nagyközönség elé a piacra dobni. Mintha csak az őrület csúcsait ostromló A szer után egy enervált hang azt cincogta volna a fülembe: „Ez szerinted az év legrosszabbja? Fogd meg a söröm…!”

Ha bárhol kiszúrjátok, hogy vetíteni készülnek, meneküljetek onnan messzire, akár Speedy Gonzales! Ezt tudom javasolni.

A Szer

 

„Mi a veszett fene volt ez?! Jesszusom! Összehányták a padlót odafönt!”

(Halálsoron)

 

A szándékosság nem mentség egy filmnek a taszító mivoltára. Hiába Napnál is világosabb, hogy Coralie Fargeat taszító képek sorfalával igyekszik mondanivalóját nyomatékosítani Hollywood, a média és főleg a celebkultúra túlzó, természetellenes, sőt agyrém szépségideáljairól, A szer ettől még nem lesz intelligens, frappáns horrorfilm, és főleg nem méltó egy Cannes-kaliberű díjazásra „a legjobb forgatókönyv” kategóriájában. Veszettül taszít, ez ugyan igaz, de nem okos vagy érzékletes, hanem csupán ótvar, nyers és bumfordi módon, a végére pedig már határozottan az ocsmány kategóriába sikerül bepörgetnie magát. Rengeteg Rotten Tomatoes-os „sikerdarabban” csalódtam a tavalyi esztendőben, de A szer valami olyan élményt adott, amit csak kb. két-háromévente él át úgy istenigazából szegény nézőember – nevezetesen a gyomorkitörést.

Félszázadik szülinapján Elisabeth már ugye nem elég dögös, hogy szexista producer-főnöke tovább foglalkoztassa, ám egy kocsis koccanás után a doki felajánlja neki a legtutibb szépségápolási csodaszert: egy vadiúj titkos vegyi oldatot, ami garantáltan visszaadja fiatalságát, ha betartja a leírást. A szérum őrületes dolgot művel vele: sejtkettőződés révén kvázi előidézi, hogy a nő felszakadó hátából kikeljen önmaga egy fiatalabb kiadása, mint valami rovarbábból! Új, ifjú kiadását Sue-nak nevezi, és bombasikert arat a producernél, ráadásul valahogy senki se ismeri föl benne Elisabeth-et. Lassan egyébként már saját maga se: mivel a stabilizáló anyagok révén hetente kell váltogatnia régi és új testét, lassan a tudata is különhasad. Sue egyre több időt rabol el Elisabeth-től, ami a nő extra gyors öregedését idézi elő. De vajon ez a túlkapás nem fog előbb-utóbb „a másik nőre” is visszaütni…?

 

Demi Moore-nak ez a sikítóan önironikus szerepvállalása, a beletett színészi játékkal az egyetlen, ami a film egészéből pluszpontként ott maradt bennem. Az túlzás, hogy Elisabeth érdekes jellem volna, és a kiöregedés miatti mellőzöttség az egyik legősibb szimpátiakeltő szitu, amibe karakter helyezhető. De azt el tudom fogadni, hogy ha valaki ennyire a szépségére alapozva futott be, és ennek semmi ellensúlya magánéletében, akkor az ipar kiszipolyozó, torz elvárás-rendszere az agyába vésődik az évek során, és a fényes múlt megszállottjává válik.

 

Minden más kellékével A szer egész más reakciót váltott ki belőlem, mint amit megcéloztak. A gúnyrajzszerű mellékfigurák nem „kényelmetlenek” voltak, hanem agyonverni-valók. A rikítóbb képek a szépségipar sekélyessége helyett a banális bóvliságot tolták ezerrel a képünkbe, míg a sterilebb helyszínek a lelketlen unalmat fokozták a „hátborzongató” hangulat helyett. Maga a késztetést szivattyúzza ki ez a produkálmány, hogy valaki elemezgetni akarja – még akkor is, ha érti és helyesli is a bizarr képek mögötti üzenetet.

 

A klasszikus Jekyll-Hyde tudathasadást fizikailag is kifejezni sem lenne rossz gondolat, de a rovargubószerű testhasadás és visszabújás visszapityeregtette velem A legyet vagy az Alien 4.-et. Hát, ha mást nem is, az agyrémfaktort el tudom ismerni ebben! A hipervénülés is egy pontig rémisztő, hisz Elisabeth ebben márcsak részben hibás, ahogy fiatal mása elsikkasztja társa idejének mind nagyobb szeletét – ráadásul mikor már egyszerre, a maguk két külön bőrében egymás előtt állnak, Sue még irgalmat nem ismerve ki is nyírja szegényt.

 

Valahogy mégis a szakadékban köt ki az egésznek a lélektani aspektusa, és végül egy szatírának is túl hibbant trancsírpornóvá degenerálódik az egész. Az ocsmányságot az agg Elisabeth-nél, de mindenekelőtt az alaktalan húskocsonyává torzult Sue-nál már olümposzi méretekig fokozták, amitől viszont nem „félelmet”, és nem is szimplán csak „viszolygást” tapasztaltam magamon. Konkrétan egy rendőrségi lángszórós osztagot a színpadra, ahol a mellesleg a közönség is az alap józan észt meghazudtoló módon viselkedik: jobbára inkább fújoltak, mintsem eszüket vesztve menekültek. 

 

Ott bújik meg a nagy botlás A szer gondolatmenetében, hogy összetéveszti a jó-ízlés feszegetését az értelem tagadásával, a „Van egy határ, amin túl már túl sokkoló” célkitűzést a „Van egy határ, amin túl már eszetlen marhaság” végállomással. 

• Olyan mértékben mesterkélt és nem emberszerű, 
• annyira fakezűen próbálja a mondanivalót az imádott groteszkségével összehangolni, 
• és a művészi megoldásai is akkora erővel hajítanak minket a teherautó alá, 

ami már élvezhetetlenné, sőt hovatovább értékelhetetlenné teszi az alkotást.

 

 

2024 egyik eresztését se sikerült úgy meggyűlölnöm, mint ezt a borzadályt. Aki értékes anti-Hollywood üzenetű tragédiát keres, annak e helyett inkább pl. a 2014-es Térkép a csillagokhoz című filmet tudnám javasolni Julianne Moore-ral és Robert Pattinsonnal.