A vad robot

 

Nem csekély gyanakvással veselkedtem neki A Vad Robotnak, a Dreamworks 30. évét megkoronázó 3D-mesefilmnek, melyet az őszi szezon óta már internet-szerte úgy magasztaltak, mint a Bambi és WALL–E könnyfakasztó ötvözetét, az év mozis jövevényeinek egyik legjobbját.

Annyit azért mindenképp elvártam, hogy a látványtervezés és a mozgás-animáció profi munka legyen, és előbbi valóban gyönyörűre, utóbbi pedig összeszedettre és követhetőre sikeredett. Nem nagyon bíztam viszont abban, hogy 2024-ben még elő bírta valaki adni átélhető, nem elcsépelt módon ezt a már kifulladóban lévő sztorisémát, ahol a magányos gondolkodó gép fölfedezi az emberi érzéseket, s így emberibb indíttatású célokat is tűz ki maga elé. Nos, Chris Sanders (Így neveld a sárkányodat, A vadon hívó szava), mesefilmek veteránja, ezúttal mivel örvendeztettél meg minket?

 

A 7134-es számú Rozzum intelligens háztartási robot egy (ember által) lakatlan szigeten reked, és véletlenül aktiválódik. A magát Roznak hívó gép feladatok megoldására, segítségnyújtásra van programozva, ám a helyi fauna szörnyetegként tekint rá, és kiközösítik. A sors mégis kiró rá egy feladatot: gondoskodnia kell Derűcsőrről, az újszülött lúdcsibéről, akinek fészkét Roz egy medve elől futva véletlenül leverte. Ugyanakkor adatbankja az anyaságról enyhén szólva foghíjas, fő segédereje pedig egy kissé sunyi vörös róka, Stikli. Ám miután Derűcsőr felnő és fajtársaival elrepül, a magányos Rozra végül rátalálnak "az övéi"… de főleg egy gonosz begyűjtő-robot, Vontra, hogy visszaintegrálni őt eredeti gyártósorába.

Két témabeli célterülete van Roznak és a cselekménynek: gyereknevelés és beilleszkedés. Mindkettőt ésszerűen, valódi szerethetőséggel ábrázolják a készítők, nem érzelgős vagy infantilis színezettel. Még épp komolyan vett, mégse gúzsba kötő hierarchia áll fenn külön a gépek és az állatok világában is, így Roz kettős erőfeszítései, a különböző fajta gondok mérlegelése a drámát is igazivá teszi, és az egyes sikerei őszinte derűt, valódi örömöt okoznak a nézőnek. 

Ha számítunk is bizonyos fordulatokra (pl. ahol Derűcsőrt más ludak szekálják; az elengedés pillanata, az egész kolóniát ért csapások, stb.), azok  logikusan követik egymást, tartással, mézes-mázas rinyálás nélkül kerülnek terítékre. Még az se borítja föl a sztori ütemezését, hogy viszonylag későn mutatnak be nekünk bármiféle főgonoszt: a konfliktusok, melyeket Roz a sajátos élethelyzete miatt kellett, hogy cipeljen, egyenként, nagyságrendi sorrendben rendeződnek el, egyesekkel szemben nem éreztem úgy, mintha a produkció kapkodna. 

 Roz egy érdekes árnyalatúan "jótét lélek" karakter, aki bőven megszolgálja a szigetlakók bizalmát, kunyhójába menekítve, akit csak bír a téli hóvihar elől. Elcsépeltnek találtam volna ezt akkor, ha egyszerre öleli mindenki keblére a történet ezen pontján, de nem ez történik:

• első barátai, mint Stikli, meg a sokgyerekes oposszummama, Rózsafarok már Derűcsőr adoptálásakor elfogadják társaságát,
• a Hosszúnyak vezette libák a Roz iránti közmegvetésen túllépve befogadják fölnevelt „fiát”,
• Stikli védőbeszéde és a tömeges áttelelés 1 fedél alatt egymással is összebékíti úgy-ahogy az erdei vadakat,
• mire tavasszal a robot a sziget teljes jogú tagjává válik (nem feltétlen a kissé sután hangzó "Már ez az otthonom. Egy vad robot vagyok." sora miatt a vége felé).

A főbb állati mellékszereplőkkel is ki voltam békülve. Nem tudom, vajon a 100 perces futamidő rövidsége miatt, de csak helyeselni tudom, hogy az alkotók nem emelték az állatfigurák fölé emelni, szó szerinti "fő-hőssé” avatni Rozt. Kiérezni a minimális reakcióiból, hogy nem sérülhetetlen, főleg nem ott legbelül: ahogy üldözik, magára marad, elrabolják, vagy épp védtelenül hever kikapcsolva, sőt még ő lesz az, akit Derűcsőr, a "szerves"  mostohafia meg kell, hogy mentsen. Ez az érett érzékenység A vad robot jókora piros pontja, sokkal őszintébben szól így a benne felkarolt témákról: az összetartozás mibenléte a család és a közösség szintjén is, a szülői lét kibogozása, a kirekesztettség és beilleszkedés dilemmája. 

Teljesen az én spekulációm, de legalább 1 ponton biztos fontolóra vették, hogy „Robot a vadonban” legyen e mesének a címe: Peter Brown, az azonos című eredeti művek írója szerint is pusztán ennyiből állt az alapötlet. Nos, Chris Sanders adaptációja nem ejtette le a labdát: többnyire okosan megírt, meglepően szerethető adaptációt hozott össze, mely éppúgy letörte az én előítéleteimet, mint címbéli karaktere az erdőlakókét. „Mesterműnek” azért mégsem titulálnám – főleg mivel egy-egy ponton már riasztóan könnyedén veszik pont egy szülő- vagy kölyök halálát. De az ilyen botlásoktól eltekintve remek munka; világos, hogy nem csupán a büdzsét négyszer is visszahozó profitjával szolgált rá a folytatásra mozgóképen.

 

 

Idén is sikerült az utolsó pillanatra maradnia, de A vad robottal immár megleltem legalább 5 olyan darabot az óévi filmtermésből, melyet őszintén tudok mások előtt méltatni, így tehát egy 4/5-öt pecsételek rá.

Várakozáson felüli, boldog

új esztendőt!

Anora

"Így elég laza vagyok?"

"Heh, csak szét ne essél..."

 

Mégha az első benyomások egy filmről pozitívak is, akkor is megéri mérlegelni, hogy mennyire ajánlható őszinte meggyőződéssel írásban is. Vajon nemcsak a vonzó külsőségek, mint, teszem azt: a bujaság és pompa képei, az éles váltással begyújtott dráma és a fanyar valóságszagú humora miatt nyeri el a felnőtt néző tetszését? Ironikus módon pont az efféle mérlegelés hiányáról szól az Anora, ahol a főszereplő pár a saját pozitív, de felszínes benyomásaik alapján, felelőtlenül ugranak fejest a házas életbe, hogy aztán később szemközt találják magukat a szőnyeg alá söpört következményekkel.

 

Egy new york-i sztriptíz bárban Ani találkozik egy újgazdag orosz aranyifjúval, Ivan „Vanya” Zakharovval, aki totál belezúg a bájos eszkortba. Viszonyuk hamar odáig fajul, hogy hasonkorú kliense nőül veszi Anit egy felhőtlen las vegas-i kiruccanás során. Önfeledtségükért viszont az élet hamar benyújtja a számlát. Vanya szüleinek az emberei, Toros, Garnick és Igor töri rájuk az ajtót, szembesítve Anorát a tényekkel: mivel Vanya mindig is teljesen szüleitől függött anyagilag, most visszahívják őt Oroszországba, tőle pedig azt várják, hogy egyezzen bele villámházasságuk eltörlésébe. Tombolva a megalázottságtól, de Ani végül is belemegy, hogy előkerítsék az ifjabb Zakharovot, aki csakhamar elhúzta a csíkot.

Aki fütyül a klasszikus romantikus filmklisékre, az pénzt tehet rá, hová lyukad ki logikusan az Anorában látott románc, hisz az ellentétes anyagi háttérhez gyakran ellenkező mentalitás is párosul. Az egész mű egy nagy, sötét humorú neontábla a felszínesség és alapozatlan döntések csapdájáról – melynek az éjszakai bár csak a legnyilvánvalóbb, de nem az egyedüli színtere. 

Sean Baker rendezése mégis olyan erősre színezi a két huszonéves közti vonzódást, hogy félre tudjuk tenni az ellenük szóló észérveket. Nyilván Ani és Vanya ezzel a friggyel inkább csak lázadni, kitörni akar a valóság törvényszerűségei alól, a saját közös álomképüket is törvényesítve, és az időre bízzák, hogy az megszilárduljon – pont arra, amit nem engednek meg nekik. Akár a hiteltörlesztés: idővel biztos könnyebb lesz majd leperkálni azt a sok felvállalt kamatot…!

 

Bakernek ügyesen sikerül elfátyolozni ezt az óriási szakadékot egy látszólag jól össze illő pár világfelfogásában. Ani a bájai és mosolya álarca mögött valódi melós, aki éber, cinikus kellett maradjon a napi túléléséért, de most úgy esik mégis a naivitás csapdájába, hogy az nem láttatja őt ostobának. Elsiették a frigyüket Vanyával, igen, és tényleg éretlenek még a házassághoz. De hogy pontosan mi miatt, azt a film úgy válaszolja meg, hogy nem kell nyíltan a szánkba rágnia: egy párkapcsolatot nem elég átélni, föl is kell építeni. 

A vidám felszín, az örömteli kezdet észrevétlenül mossa el a határt néhány hasonló, mégis nagyon mást jelentő fogalom között, amiken az egész tartóssága múlhat. 

• A nyílt, szókimondó hajlam nem ugyanaz, mint az őszinteség.
• A vonzalom, szimpátia és szép gesztusok még nem mély érzések, csak a látszat szintjén generálnak boldogságot.
• Nincs ugyan hátsó szándék a kapcsolatukban, de ugyanígy nincs meg a gyakorlati érzék se benne.

 

Így aztán persze már az első „csapástól” széthullik minden: Vanya megroppan, elbukik, elfut, sőt züllik egy nagyot, magára hagyva Anit a bajban. „Légy férfi!” Az tetszetős nekem ebben, hogy hiába realista hidegzuhany a történet, bármennyire is várható ez a gyors összeomlás, az egésznek mégis kirajzolódik egy külön olvasata az álmok síkján is. Vanya és Ani tényleg egy közös álom részei voltak egymásnak, ahogy hitték. Ám míg a feleség Ani számára Vanya addigra már a társat, a másik megálmodót jelentené, addig Vanya lefelé bukik, és tetteivel (vágy)álmuk egy darabkájává, puszta kellékévé minősíti le a nejét. Vagyis szegény lány végül csak felcserélte a klubok látszatvilágát egy másikkal, az otthon látszatvilágával.

 

Az márcsak ráadás, hogy Baker a bonyodalmat kicsit szatirikusan, enyhe túlzásokkal ábrázolja, mégis kiforgatva egyes sablonokat. Miközben letöri bennünk a szexmunkásokkal szembeni előítéleteket, fejre állítja azt a romantikus klisét is, mely szerint az ifjú párt a férfi nagyhatalmú apja és emberei kényszerítenék különválni. Kicsit ez a férfiszidó filmes kordivat cseng ki belőle, de viccesnek találtam, ahogy a kezdeti bunkóságuk mögött a két fogdmeg, sőt Ani átmeneti apósa is kvázi normális, már-már jópofa alakok, míg az anyós egy dölyfös, gengszterszerű boszorkány, akinek még Ani akcentusával is baja van.

 

És bár Ani láthatóan fölfogja a súlyát, mikor ez a banya fenyegeti, hogy tönkreteszi őt (is), örültem, hogy nem emiatt áll rá végül a házasság fölbontására. Régi lakásába visszajutva is kiállt a méltósága mellett, míg Vanyának apuci minden pénzével együtt sincs ilyesmije. Efféle "szerelemért" harcoljon? 

Ettől márcsak a végkifejlet illúziórombolóbb (jó értelemben), mikor Ani egy tánccal hálálná meg Igornak a jegygyűrűje visszaadását, de végül sírva a karjába omlik. Baker nyitva hagyja Anora sorsát, életvitele alakulását, és belső változására sem nyom föl külön pecsétet. A történtek hatása a lányon egyértelmű – mi pedig eldönthetjük, megérte-e neki ez az egész rémálom-utazás.

 

Szóval igen: nem csupán a vonzó külcsín miatt érdemes látni az Anorát. Arany Pálma-díj ide vagy oda: tanulságos, kijózanító kis tragikomédia ez. Nem prűd szembesíteni minket, milyen megtévesztő tud lenni az "igaz boldogság;" annak a veszélyével, ha az örömteli élmények mögül hiányzik a felelősségtudat és teherbírás, egyáltalán bármi konkrét értékrend, ami független a körülményektől. Sokkal jobb érzésekkel váltam el tőle, mint amit előzetesen vártam el tőle. 

 

4/5-öt adok rá.