Joker: Kétszemélyes téboly

Oké: hergeljük föl kicsit a nagyérdeműt még a kritika előtt, néhány csokorba szedett állítással, rendben? 

• Az én ítéletem a Joker: Folie à Deux fölött: Értékes darab.
• A legtöbb fősodrú kritikus ellenérvei és a zsenge Rotten Tomatoes-számok ellenére.
• Nem találtam úgy, mintha elárulta volna elődje üzenetét és szellemét.
• Le tudta gyűrni bennem ódzkodásomat a musical-ektől.
• Jobb alkotásnak találtam, mint a közkedvelt Deadpool és Rozsomákot.
• Fütyülök a két film teljesítménykülönbségére a mozikasszáknál. 
• Cseppet sem bántam, amit Lady Gaga Harley Quinn-jével ügyeskedtek itt.
• Vagyis igen: Üdvözölöm Todd Phillips és Joaquin Phoenix döntését, hogy végül összehozták az eredetileg egyke Joker második részét.

„Poén az nincs. Ez nem vicc.”

 WE ARE 

STILL

CLOWNS

 

Vakmerő mű a magyar alcímén Kétszemélyes Téboly. Azonfelül, hogy újrázza elődje rendszerbíráló élét, realista letargiáját és színészi energiáit, meghunyászkodás nélkül kísérletezik is szokatlan, olykor nyájpukkasztó ötletekkel, rögtön a Looney Toons-szerű nyitányától kezdve. Megfelelési kényszer helyett önként vállalja a mártírkoszorút, és szétdúlja az elvárásaink komfortzónáját: bármelyik műfaj formaságait ölti épp magára – akár a pókerlap -, annak eszesen, de maró gúnnyal int is be. 

• Van úgy, hogy önfeledt musical, ami nem töri meg a történetfolyást, mégis éppoly ráérősen időzik Arhur képzeletében, mint a sznobok ideghúrjain.
• Máskor meg aprólékos jogi dráma, ahol "hősünk" a saját bolond kliensévé vedlik, és épp azt cáfolja – kockáztatva a halálbüntit –, amire kirúgott ügyvédje a védelmet alapozta. Azaz, hogy a gyilkos bohóc egy külön másik személyiség: egy beteg elme fattyúhajtása, akire rá lehet kenni Arthur Fleck bűneit 2 évvel ezelőttről.
• Megint másutt egy sötét romantikus thriller-be vált át, ahol a végzet asszonya egy még mélyebb árok felé invitálja a főszereplőt, mint ahova eddig jutott.

És mindezen virtuskodással tovább nyomatékosítja az első Joker üzenetét: a rémet, a „tébolyultat” egy tébolyult, érzéketlen, ál-normális világ termeli ki, vagyis az őrület korántsem csak „kétszemélyes.”

Sokakkal együtt tartottam tőle, hogy az új felvonás lecsupaszítja, esetleg le is rombolja-e azt a katarzisos átváltozást a véres vigyorral, ahol Arthur Fleck, mint énkép végleg megsemmisül kívül-belül, és csak a Joker nevű humanoid erdőtűz marad utána. Úgy tűnik, így érezhetett a többség premierkor, és ebből fakad a legtöbb csalódott vélemény a weboldalakon. Megértem azokat, akik szerint illúzióromboló, hogy az elején nyugis Arthur újra sztárbűnözővé avanzsál, csak azért, hogy végül búsan, szinte nyöszörögve nyilatkozza: „Joker nem létezik. Képzelgés az egész.” És mint Lee karaktere, ők is megvetően fogadták, hogy elmarad a forradalmi csúcspont.

 

Elfogult-e vagy sem; az én olvasatom messze nem ilyen lesújtó. Az itteni belső folyamat – melyet a zenés részek tovább színeznek – nem csúfolja meg az eredeti összeomlást. Bizonyos szinten tényleg visszaforgatja Fleck átalakulását, viszont nem rombolja le annak értelmét vagy fontosságát, sőt még valószerűbbé festi azt, ami Arthur-ral mint emberi lénnyel történt. Jó-jó: Jokerért lehet lelkesedni, mint az anarchia jelképéért, ahogy Harley és a többi követője teszik. Ám ez a lelkesedés sokat elárul rólunk, az "átlagpolgárról", és ezt a film nem rest a képünkbe tolni. Joker a nyomorúság szülötte; régi énjére a kutya nem volt kíváncsi, míg az újat a nép fölemelte, mint egy hirdetőtáblát, hogy micsoda rossz vicc az egész „civilizált” világ – és benne ők maguk, az ő életük.

Ami igazolja nekem a 2. rész meglétét, az az alábbi okoskodás volt: mi van akkor, ha az eredeti lélek vagy személyiség, melynek széthullott darabkáiból Joker létrejött… a rácsok mögött gyógyulni próbál? Maguk a szereplők is többször tanakodnak, hogy kihez is beszélnek épp: a bukott komikushoz, vagy a népbálvány szörnyalakhoz, és a per körüli médiacirkusz is felváltva nevezi őt művész- és anyakönyvezett nevén. Poén lenne, ha a világban kultuszt teremtenek a Joker-énje köré, erre ő a világtól elvágva, legbelül újra Arthurt kezdené a valódi énjének érezni. Mert miért is ne? 

"Ugyanaz vagyok, aki megölte Murray Franklint!" 

„Nem. Nem az vagy.”

Klasszikus figurák újragondolására már kaptam idén egy szerencsés példát a Monte Cristo grófjával, és ugyanígy működött számomra Harleen „Lee” Quinzel frissítése is. Tüzet okádtak rajongók az Interneten, mikor kiderült, hogy Phillips megfordította a képregényes „őrült szerelem” megrontó dinamikáját: itt Harleen a hazug manipulátor, aki a másik érzelmi sebezhetőségét kihasználva radikalizálja új párját. Tipikus toxikus rajongó, aki viszont a pszichológiát is ismeri; neki „Arthur” csupán a külső héj, akiből előcsalhatja a kipingált álompasit. „Az igazi éned akarom látni.” Nem szemet szúró, de a kívülállónak könnyű belátnia, hogy ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, és hogy a nő vonzalma korántsem őszinte.

A betondzsungelben kivirágzó románc nem volt sem alul-, sem túljátszva; kiéreztem kettejük között a morbid kötődést, amire súlyos árnyékot vetnek Lee kegyes hazugságai. Hihetően letaglózó a szakítás is a végén, ahogy a kétségbeesett Arthurt az állítólag már terhes nő faképnél hagyja, válaszul, amiért a hús-vér férfi elárulta a róla szőtt álomképet az egész világ előtt. „Elképzeltünk valamit együtt, de te lemondtál róla.” És a  köre teljes lesz, mikor maga a világ is válaszol Arthur döntésére – egy afféle Joker-prototípus képében, aki halálra késeli őt, jelképesen átvéve a helyét. Na, ez a zárás valósággal a fújolók szájába adja: „ha te csak egy síró kis ember vagy, aki nem akar a Nagy Joker lenni, akkor tűnj el, te senkiházi...!”

 

 

Én azt hiszem, hogy talán az ügyvéd-Jokerre vezethető vissza, miért olyan népszerűtlen a folytatás. Arthur jogi tudás nélkül is összeszedettebb tartású a rőt öltönyben és sminkkel, mint „csak úgy magában.” Miközben azt hiszi, hogy Jokerként mutatkozva nem kell megfelelnie az intézményi szabályoknak, valójában épp ezzel igyekszik megfelelni... a hírnevének. Szerepet játszik; túl nyilvánvaló, hogy a törékeny ember készakarva merít erőt hírhedt alteregójából. 

Gyanítom, sokan úgy értelmezték ezt – részben joggal –, hogy Phillips trivializálja, puszta imidzsnek állítja be Jokert, nem a "gazdájától" különvált lénynek, ahogy azt a vérvigyor-jelenet kifejezi. Megint csak úgy vélem, hogy ez a két állapot nem feltétlenül üti egymást; hihetőnek tartom, hogy egy hasadt tudat valahol mélyen gyógyulni, összeforrni próbáljon, pedig nem vagyok pszichológus. Innen nézve még logikusnak is tűnik, ha ezt a változást Quinzel fölismeri és meg akarja gátolni, nehogy bálványa eltűnjön – pl. amikor Arthur ügyvédjével kiabál és vitázik a riporterek előtt. "Úgy állítja be, mint egy szerencsétlen féleszűt!" Ezért nincs különösebb bajom azzal, hogy míg a Joker Arthur szertefoszlása, addig a Folie à Deux magáé Jokeré.

Harvey Dent ügyész testhezálló helyettes a már ledarált Thomas Wayne-nek, mint olyan, jobbára pozitívnak tartott, de tragikus végű Batman-karakter, akit itt értelemszerűen, a státuszához jobban illően konvertáltak érzéketlenné. Nem zavart, hogy őt, illetve Arthur múltjának szereplőit – Sophie-t, az egykor imádott szomszédasszonyt és a barátságos törpe kollégát, Gary-t – puszta kellékként citálták vissza a tárgyalásos szegmenshez; a rendező okosan használja fel őket utoljára. Joker arca felizzik, ahogy a traumatizált Gary-t kikérdezi: ezek a régi arcok irritálják, megingatják az élő szimbólumot, emlékeztetik őt emberibb énjére és embertelen előéletére. 

 

Bírtam, ahogy a rendező keresztülhúzza a számításainkat, akár tudatosak, akár nem. Bármilyen esélytelen józanul nézve, hogy a vádlott Jokerként, végig improvizálva nyerje meg saját perét – szemben azzal, ha mondjuk nyugton marad és hagyja magát hibbanttá nyilváníttatni –, mi, a nézők drukkolni akarunk, hogy mégis összejöjjön! Hogy valami váratlan húzással neki adjon igazat a bíróság, amiért kiállt új identitása mellett! Erre Phillips újra elbizonytalanít minket, hogy megéri-e ikonná válni, ha ehhez ki kell kapcsolnia magában a fékeket. Miután Arkham őreit nyilvánosan becsmérli, holott az elején tűrhetően bántak vele, azok szó szerint vérig sértve, brutálisan torolják meg a savazást – egyikük még meg is gyilkol egy lázongó rabot.

Így is kicsit élesnek tűnt a váltás, hogy a vádlott legközelebb visszavonja „jokerségét”, de elfogadtam, hogy itt már el kell dőlnie a konfliktust adó kérdésnek – még a tárgyalótermet ért robbanás előtt. Ki ő most? Ha márcsak Joker létezik, az ütleg is csak kárörömöt okoz neki, amiért előcsalta a vadállatot fogva tartóiból. Kérdéses, hogy a 3 közül melyik a leginkább igaz:

1. szívből kacag a kegyetlen irónián,
2. kényszeresen a régi betegségétől, 
3. erőlteti a kacagást, nehogy kiessen a szerepéből.

Sőt, mi is azt reméljük, hogy ne fájjon neki a dolog, "csak" testileg, ne lelkileg, ahogy az Arthur Fleck-re volna jellemző! De nem: a záróbeszédet már egyértelműen Arthur tartja, ez azonban nem visszavonja, hanem még továbblöki az 1. rész tragikus zuhanását – oda, ahonnan nemhogy visszaút, de már semmilyen út sem vezet.

Ritkán érzem magam ennyire az ördög ügyvédjének, mint egy olyan klienst védve, amilyen a Joker: Folie à Deux. Tökéletes párhuzamot von a maximalista nézők és a XX. századi Gotham polgárai között, tanúsítva, hogy egyik se lett bölcsebb a 2019-es remekmű óta. Ez az emberibb Joker – aki végül még „jokerteleníti” is magát –, jobban leleplezi a „modern” ember hajlamát a kényelmes előítéletre, a látványosság követelésére, mint a karakter bármely korábbi változata. Jeges zuhanyként szembesít a korlátolt gondolkodásunkkal, a felszínes átlagpolgár mentális rabságával. Ezért se lehet ugyanaz az elemi erejű, hamu alatt parázsló tűzgolyó, mint az eredeti Joker – és ahhoz képest a tempó is lassabb olykor a kelleténél –, de igenis szilárd lezáró-folytatás, nem pedig csak egy 2 órásra hizlalt, fakó epilógus.

 

Megpukkadni szabad tőle, de míg a 3. Deadpool-nak nem, addig a Joker: Kétszemélyes Tébolynak megadom a 4/5-ös pontszámot, és ezzel az ajánlást is. Teljesen más jellegű képregénymozik, bár mindkettőbe sok kreatív ötletet belepakoltak. De azért el lehet tűnődni rajta, hogy mi a hatásosabb: ha egy film dézsából önti ránk a kacsingató vicceket, vagy ha belőlünk csinál rafináltan viccet, anélkül, hogy maga is azzá válna?  

Monte Cristo grófja (2024)

Érzelemdús, bátor háromórás vasököl a 2024-es Monte Cristo grófja. Amibe Hollywood bicskája egy emberöltővel ezelőtt beletört, azt egy francia író-rendezőpáros precízen tudta kivitelezni: tisztelettel, mégis merészen átalakítva, érzékkel és önfegyelemmel összerakva sikerült új életet lehelniük ebbe a már unásig ismert bosszúhistóriába. Hiába láttuk mi ezt már tucatnyi változatban, Alexandre de La Patelliere és Matthieu Delaporte képes volt úgy szilajjá és energikussá tatarozni Edmond Dantes kalandos tragédiáját, hogy az méltó a könyvhöz, ám képes megragadni a modern közönséget is.

 

Szemben a 2002-es hollywood-i változattal, az idei kiadás módosításai nem csonkítják vagy butítják le a történetet. Faria alakját az utolsó keresztes lovag segédévé tenni (abbé mivolta mellett) érdekfeszítő újdonság, miként Edmond cellájának kútszerűsége is új feszültséget adott még a rabság részeinek is. Bármennyire tudjuk, hogy az ártatlanul bezárt Marseille-i tengerésznek végül sikerül a szökés, végig azt érezni, hogy bármikor megbukhat az egész:

• egy peches őrszemle,
• egy túl hamar kiadott börtönriadó,
• ha egy hadihajó kiszúrja őt a tengeren,
• vagy ha netán a hatóságok várnák őt atyai háza előtt.

Érzelmileg összekötni a szökött rabot a kincs örökösével kiemelten fontos volt, talán a legfőbb láncszem, ami a dráma kazánját igazán beizzítja. Illusztris és szíven ütő, ahogy Edmond hazatér, és hírét veszi, hogy a régen hozzá közel állók eltünedeztek. „Túl későn érkeztél.” Persze, ez várható az eltelt idő miatt, de ott szembesülni a tényekkel mégiscsak egyértelműbb, másrészt tökéletes jellemváltó pontként szolgál. Edmond itt nem naivitásból kapaszkodik a múltba. Tengernyi gyűlölete most is ott gőzölög a szabadulás öröme alá söpörve, és ez a gyomros éppen az a szikra, amelytől mindez fölrobban benne. A kincs – no meg a több évi tervezés – csak ezután jön, mint anyagi kifejezése az erdőtűznek, amiként a gróf bosszúja majd a környezetét eléri.

 

Csak segítette számomra a moziélményt, hogy nem tudtam kapásból, ki kicsodát játszik. Pierre Niney sikeresen elbírta a címszerepet: a vőlegény-fázisban még kissé merev arca Edmond meghurcolásával együtt kezd sokrétűsödni és kifejezőbbé válni. Ironikus módon addigra maga Dantes is sokarcúbbá válik: akár a V mint Vérbosszúban, a fő bábmester itt is arcutánzó maszkokkal variálja külsejét, hogy célpontjai ne ismerjék föl – főleg mikor Lord Halifax-nak adja ki magát. Az eredeti sztori fogyatéka lehet, de Niney és a Mercedes-t alakító Anaïs Demoustier között a fiatalkori románc kicsit már túlontúl naiv és idillizált lett, de szerencsére a középkorú viszontlátás megizmosította a két színész kémiáját.

 

A produkció fő gyengéje a gonosz trió kétharmada. Nem Laurent Lafitte: az ő bajszos ügyésze valóban igazi, jéghideg mocsokláda – ugyanakkor kevésbé hajlamos a dühkitörésre, mint ahogy általában ábrázolják Gérard de Villefort-ot. Szerintem ez a karakter javára fordul: Villefort nem is annyira korrupt, hanem inkább egy manipulatív szörnyeteg, aki lepel alatt bárkit tönkretesz, mégha csak elméleti síkon is jelent rá veszélyt: 

1. kényszer-prostituálttá nyomoríttatja az amúgy erős jellemű húgát, Angélét,
2. élve temette el törvénytelen fiát, Andrét, akit Angéle menekített az átmeneti szökésekor árvaházba,
3. és ugye Edmond-ot, kinek sorsa e verzióban nem Villefort apja, hanem Angele kapcsán pecsételődik meg, és akire a gróf márcsak a nő halálos ágyán talál majd rá.  

Na: a Danglars-Morcerf párossal vagyok úgy, hogy ellátták funkciójukat, de súlyt, azt nem kaptak. Bastien Bouillon-ra egy elég mumusszerű Fernand-ot osztottak rá, aki fiatal tisztként Haydée apját, a janinai pasát elárulva golyót kapott egyik szemébe. Kicsit leszázalékolja ez őt, mint Edmond riválisát. De végül is túlléptem ezen, mert okosan állítják párhuzamba, hogy ő meg Edmond egyszerre, egymás által, egyazon nő miatt veszítették el illúzióikat, fiatalkori emberségüket. Edmond vak volt Fernand érzéseire Mercedes iránt, Fernand pedig meggyőzte magát, hogy jogos büntetésben segédkezik, mikor összeáll Villefort-ral és Danglars-ral. Még a végső párbajuk során is Edmond-ra hárítja, hogy úgymond „elvesztette a hitét.” Ez a fajta önbecsapás príma melegágya az árulásnak.

 

A dramaturgia élét is az adja, hogy Dantes – aki végül „csak” másfél évtizedig rohadt egy nagy üres lyukban –, mennyire adta át magát a gyűlöletnek, ahogy mások érzéseit és sorsát machinálja Monte Cristo-ként. Hol a határ? Mitől és mennyire lehet „jogos” vagy „járulékos”, ha nemcsak a gyűlölt triumvirátus, de mások is tudtukon kívül sakkbábuvá válnak? 

Kézenfekvő háziasítás ugyan a könyvhöz képest ez a románc Fernand fia, Albert és áldozata, Haydée között, de Edmond perverz ötleteként nekem ez működött a sztoriban. Otromba, de jogos tett részéről beszólni Albert-nek az igazat, mikor ő és a vívódó Haydée el akarnak szökni, homokba dugva a fejüket ismeretségük valós előzményei elől. És vissza is adja a bosszú erkölcsi talapzatát, mikor Mercedes esdeklésére a gróf Albert-re bízza: lövi-e őt párbajban vagy sem.

 

Furcsa hibrid lett Danglars, a kapzsi lator, aki már hajóskarrierjük alatt sem állhatta ki Dantes-t. Nála középutat lőttek be a 2002-es variáns nyiszlett hajótulaja és a könyvbéli „Párizs legnagyobb bankárja” között. Örültem, hogy megtartották a lényeget, miszerint Edmond részvénycsapdával teszi tönkre a disznót, és az szintén bejövős, ahogy a mű elején a főnökük kirúgja őt becstelensége miatt. Mégis… a heherészése, az, ahogy rajongva hallgatja a gróf rémmeséjét Villefort fiának elásásáról, és ez a visszatérő jelmondat, hogy „ő kegyetlen”, valahogy nem egy nyerészkedő üzletember alakját idézik nekem.

 

A könyves zárást a búcsúlevéllel megvariálni, átgondolni és lekerekíteni is egyaránt sikerült – és nem elsősorban azért, mert Albert és Haydée szála túléli a sok intrikát. Edmond megüzeni Mercedes-nek, hogy bosszúja végeztével most magánútra indul, mivel a férfi, akit a nő régen szeretett, a bosszú páncélja mögött romokban hever

(mondjuk ahhoz képest meglepően fess és szívós maradt). Ez prímán összecseng az 1975-ös verziós búcsúval Richard Chamberlain és Kate Nelligan előadásában: ott Mercedes utalt rá, hogy ők ketten már más emberek, mint fiatalon, s nem tehetnek úgy, mintha az elmúlt 20+ év meg se történt volna. Ahhoz képest ez egy fokkal pozitívabb kicsengésű végszó: a levélbeli „Várj és remélj!” azt a reményt is takarja, hogy a gróf még rátalálhat magában a régi Edmond-ra, akinek lelkileg végre sikerült meggyógyulnia.

 

 

 

Aláírom Cannes vastapsát erre a feldolgozásra. Extravagáns, mégis fegyelmezett munka. Egyszerre tartja be és mossa el az idő korlátait – úgy a játékidőét, mint a 2 évszázadot a regény és a XXI. század nyers valósága között. Épp ezzel találja el azt az időtlenséget, amire egykor Alesandre Dumas (kollégájával Auguste Maquet-tel) törekedtek. Zsengébb figurái és egy-két túljátszott jelenet ellenére letisztult, erős kézzel, okos fejjel és emberi szívvel komponált darab ez, amely valóban egy külön romanticizált világba kalauzol minket, leeresztve olykor az élet viszontagságainak keserves horgonyát is.

 

Az idei év legdrágább francia produkciója az idény pozitív hozományai közé tartozik, és megérdemelten kap tőlem „Nagyon jó”–minősítést. 4/5