Országúti diszkó (2024)

„Miről beszél? A (…) helye már olyan tiszta, mint… Hát ez meg mi?! Azt hittem, hogy ezt a düledező viskót már hónapokkal ezelőtt eltüntették innen!”

„Igen, de van egy kis bökkenő.”

(A kicsi kocsi újra száguld)

Egy részeg este nagy tévedésének gyanítom ezt az újabb remake-et. Talán Doug Liman rendező és Joel Silver producer egyszerűen megivott pár felest, dumáltak egyet róla, milyen jó lenne egy régi, többnyire elfeledett, egyeseknél kultdarabként tisztelt akciófilmet megújrázni – persze a mai divatos „politikailag korrekt” klímába átültetve. Nem látszik, hogy embereikkel nagyon megerőltették volna magukat, ami több tízmilliós büdzsénél már vétek. Létrejött egy olyan „macsós mozi”, ahol a „macsósságot” erősen kasztráltan, az eredeti Országúti diszkó bája, humorérzéke, stílusa, verejtéke és primitív szexepil-faktora nélkül adják elő. 

 

A volt ökölvívó Elwood Dalton csak teng-leng, mikor Frankie, egy floridai kisvárosi csehó tulajnője melót ajánl neki kidobóként. Van azonban egy helyi gazdag tetűcsemete, aki egy új épületkomplexumot akar építtetni pont azon a környéken, ehhez pedig márcsak a kis tengerparti bárt kell eltüntetnie onnan. Daltonba azonban beletörik a bicskája: a helyi bajkeverők mind tehetetlenek a bazsalygós bunyós ellen. Ezért aztán egy Knox nevű emberállatot húz a cilinderből elő, miközben hősünk a helyi korrupt seriff medikus lányával, Ellie-vel randizik. És mikor a lány célkeresztbe kerül, Dalton kurvára zabos lesz...

Osztom a többségi reakciót, hogy ezt a filmet értelme nem volt megcsinálni. Nem elég, hogy egy eleve nem valami okos, de azért velős film nyomorék majmolása, de önmagában nézve sem álló- vagy életképes. Ez pontosan az a fajta projekt, amiben senki nem hitt őszintén, és összetéveszti a lazaságot a lustasággal. Olyannyira nincs történeti motorja, olyan pondró, ’Kit-érdekel?’–hozzáállás árad belőle, annyira következmény és apropó nélküli pusztulat az egész, hogy az ember negyedóra után szétunja tőle magát! Anthony Bagarozzi és Chuck Mondry szkriptjét egy dél-koreai pornhwa-képregénynek kellett volna feldolgoznia, akkor legalább szex is keveredik az alapanyag  agyszegénységéhez.

 

Apropó agyszegénység: kavicsokkal végig lehetne babázni azokat a jeleneteket, amiket szerencsétlen színészekre ráosztottak; rendre direkt elbeszélnek egymás mellett, mintha ópiumot szívtak volna. „Főhősünk” pedig olyan jellem nélküli műmájer, aki annyiból áll, hogy laza, strapabíró és nehezen kapja fel a vizet. Mégha nem lenne adott az összehasonlítás Patrick Swayze James Dalton-jával, Jake Gyllenhaal akkor sem tudja megkedveltetni magát a nézővel.

A 2015-ös Mélyütésben is elég szürke izomembert hozott, de Elwood-ként kifejezetten idegesített az ábrázata és a borzalmas alakítása, mintha teher volna emberi lényként reagálnia. A befejezésből is pont ez az érdektelen közöny árad: hogy miután Dalton a kunyerált piszkos zsozsót búcsú nélkül lepasszolta a helyieknek, ül a városból kivezető buszon. Ezt most afféle „cowboy ellovagol a naplementében”–féle zárásnak kéne vennünk, és meghatódnunk Dalton itteni életszakaszán? Nem: ez egy rakás lusta disznó írói dilettantizmusa, egy olyan ingerszegény cselekmény végén, ami nem elrendezi, hanem túszul ejti a benne céltalanul bolyongó színészeket.

                 

Ehhez képest még Conor McGregor hót dilis huligánja volt a legkevésbé unalmas figura – no persze nem amiatt, hogy folyton a semmin röhög, vagy mert a dramaturgiai funkció nélküli férfiseggével mutatták őt be nekünk. Maguk a bunyók egyébként szintén hidegen hagyják a nézőt: ha át is szűrődik valamicske az erejükből, akkor se az indulat vagy a jellem megnyilatkozásaiként. 

 

Még a helíszín és fényképezés is mintha valami nyaralási prospektusra hajazna, különösen mikor Ellie és Elwood hajókázni mennek kettesben. „A Bár” meg a ’89-es Országúti diszkó lebújához képest maga a patyolat: ugyanaz a személyiségtelenség jellemzi, mint mindent és mindenkit. Márpedig ha a tartalom ennyire nulla vagy aközeli, akkor marhára kivirít, ha egy filmnek nincs identitása, stílusjegye.

 

Próbáltam szimpátiát kicsikarni magamból a 2024-es Országúti Diszkó iránt, de újra áttekintve 1 mentséget nem tudok benne fölhozni, amitől működne: steril, ostoba, dögunalmas, nincs tetten érhető oka létezni. Jake Gylleenhaal-nak meg egyszerűen arcra sem való az a kedves szemű, de céltudatos őrangyal archetípus, amit a néhai Patrick Swayze olyan természetesen tudott hozni a filmjeiben. Itt legalábbis semmiképp nem vált be.

„Nekünk olyasvalakire lenne szükségünk, aki van olyan émelyítően jóindulatú, undorítóan segítőkész és ostoba, hogy bárki vakon követné.” 

Micimackó: Vér és Méz 2.

Immár másodszor horrorizálja a tulajdonjog nélkül rekedt Micimackót Rhys Frake-Waterfield. Bár a pasi pofátlansága már-már elismerésre méltó – elvégre a tavalyi filléres hulladék „profitjából” csinálta (össze) a „folytatást” –, írni azt nem tud. A Micimackó Vér és Méz 2.-ben a smink, a szörnyek száma, Róbert Gida megformálója imitátora, 

na meg persze a gore-faktor változott. Ja! Meg az, hogy most már egyszeriben tudnak beszélni is. Egyik se mentőtényező; ez nem az a kategória, hogy a készítők nem is próbálkoztak, hanem hogy ki se keltek volna az ágyból, ha nem kell lakbér fizetniük.

Róbert Gida elmeturkálóhoz jár az átélt borzalmak, no meg néhány gyanús gyerekkori emlékfoszlány miatt. Az élet cseszegeti: bár orvosnak tanult, a közvélemény őt okolja a Micimackó-gyilkosságok miatt, ezért elbocsájtják a kórházból. Közben a Százholdas Pagonyban a torzszülött bandát még mindig csak a helyi civilek meg pár kósza rendőr vadásszák, ám most nagy ámokfutással készülnek visszavágni.

Finomkodjon más: totális agypusztulat a folytatás egész története, mítosza, kapcsolati rendszere. Most már több mesefigurát kapunk vérszomjas mészárosként – gondolom a mese újabb szereplői váltak elérhetővé tavaly óta –, de eszük az nincs, csak ezt a fenenagy embergyűlöletüket demonstrálják, majd szavalják is. Bejön az az agyrém ötlet, hogy valami őrült doki kísérletei tették szörnnyé őket – egy öklömnyi más klisével együtt, amiket beszívva értelmesebben lehet forgatókönyvbe szőni. De mindez nemcsak súlytalan, hanem fájdalmasan üres és unalmas: minden újabb történés csak nyúzza az ember agyi lebenyét ebben a híg moslékban, ami két rész után is képtelen igazolni a létét.

 

Még az embertrancsírozás legaljább primitív élvezeti faktora sincs itt meg. Bemutatkozás gyanánt már az elejére benyomnak pár sipítozó, üresfejű picsát, akiket baltával, tűzzel vagy épp medvecsapdával kinyírnak. Akad még erdei trancsír, nyilvános diszkótrancsír, ahol egy csomó fiatal pánikol és dögölget meg. S végül – a drámai helyett idétlen tetőpontnál –, maga Mackó is halálos fejcsapást kap Róbert Gidától, amiért kinyírta a srác szüleit. 

És fikarcnyit se számít, hogy az illető 

• ember vagy szörny, 
• felnőtt vagy gyerek, 
• fiú vagy lány, 
• fő-, mellék- vagy tartozékszereplő: 

SENKINEK sincs több személyisége, mint mondjuk egy sárgarépának. A Nikolai Leon-t váltó Scott Chambers olyan nulla alatti alakítást nyújt, hogy a Buffy, a vámpírok rémébe is csak a legutolsó senki huligánkölyök szerepére lehetne castingolni. Arany Málna-jelölés bűze terjeng a levegőben.

Bármilyen skála legaljára való a Vér és Méz 2. mint igénytelen, a nézhetetlenség határát súroló vérszutyok. Ha a rendező meg meri lépni a 3. részt, akkor itt a lehető legmesszebb gurul majd a gyógyszer.