Dűne: Második rész

 

„Nem szolgálhatod az emberiséget, ha 1 emberbe fektetsz időt és érzelmet a többiek kárára. A koncepciók kölcsönösen kizárják egymást.”

„És ha már nem akarom szolgálni az emberiséget?”

„Így fizeted vissza a hálájukat? Elhagyva a gyengéket, a kiszolgáltatottakat, a saját önző céljaidért?”

„Önző? Mindazok után, amit tettem értük? Lesz idő, mikor már eleget szolgáltam? Ők legalább esélyt kapnak a boldogságra! Csak ennyit kérek. Mást nem.

„A tiéd egy felsőbb boldogság. Küldetésed teljesítése, az átélt inspiráció: azt a boldogságot át kellett, hogy éld.”

(Superman II. – A Richard Donner vágat)     

      

Akárcsak Paul Atreides, maga Denis Villeneuve is kemény próbatételt állt ki 2021-re, amikor sikerült egy komplex, nagynevű sci-fi-regényből egy komoly, önmegtartóztató, de a mai közönséget megfogni képes moziváltozatot kihoznia. Tette ezt ugyanazzal a teljes szerzői kontrollal és technikai maximalizmussal, mely vonásokat ma már divatos Christopher Nolan védjegyeként emlegetni: mindkét direktor önálló márkanév és reklámpont is filmjeikhez, melyeket hajlamosak egy személyben írni, rendezni és producerként felügyelni is. És külön öröm, hogy úgy tűnik, Villeneuve is mint a leprát kerüli a komputeres parasztvakítást, vagy kész nagyjelenetek kivágását.

Nemcsak nekem az előjáték-érzete miatt nem jött be mégse a Dűne 1. része. Tisztán látszott rajta, hogy a világkép építése az elsődleges célja, a majdani folytatás(ok) tempósabb haladásához. Nehézkes, név-és- frázishalmozó, műveltségi műnek éreztem a 101. századi királydráma nyitányát, afféle „kiképzőfilmnek” a mindenképp érkező 2.–3. részek előtt. „Rossznak” nem nevezném, egyszerűen csak még nem volt elég kiforrott, mint ahogy főhőse sem.

A Dűne 2. része – bár még mindig jellemzi a kimért ráérősség – már észlelhetően folytonosabb, gyürkőzőbb, célratörőbb. Az eddig kissé papírízű figurák a status quo borulásával több színt és teret kapnak, érdekfeszítően bonyolódik az Arrakis-on kitört gerilla-világháború. Maga Paul felnő ahhoz, hogy a galaktika jövendő vezetője legyen. Közvetlen, emberi dilemmát ad a messiásszerep és a személyes kötelék közti vívódás, melyet Paul mellett anyja, Jessica is már fia előtt dűlőre visz. Az egésznek a veleje valahogy megfoghatóbb, mint az ugródeszka-szerepre sorsolt 1. részéé, miközben annak tétérzetéből egy dekát nem enged kipárologni. Butítás nélkül lett érthetőbb és lüktetőbb.

Atreidesék kiirtása után a Harkonnen-nek folytatják az üldözést, mialatt Paul és Lady Jessica be kell, hogy tagozódjon a Stilgar vezette fremen törzsbe. Az Élet Vizét megivó Jessica fölveszi a ’tisztelendő anya’ tisztét és elmehatalmát, Paul pedig tanul, edződik, próbákat áll ki, ugyanakkor gyengéd érzések kötik a vele egyidős Chani-hoz. Eközben Harkonnen báró új helytartót küld az Arrakis-ra: szadista unokaöccsét, Feyd-Rauthát, aki sikeresen visszaszorítja a lázadókat. Halaszthatatlanná válik a keserves döntés, ami Paul-ra vár: a jövendölt messiássá avanzsálva a bolygó, majd a birodalom élére állhat, ami viszont várhatóan kiterjeszti a háborút – és vele a vérveszteséget…

Megértem azon rajongókat, akik az új Dűnét kikiáltották az új Star Wars-nak – és nemcsak mivel azt a világot is részben a Frank Herbert-könyvek ihlették. George Lucas világéletében az alapsémát, a közös nevezőt, a tömegek közös befogadási padlóját, és mindezek révén a jobb eladhatóságot célozta. Ezt tükrözi az is, ahogy saját meséjével bánt:  

• filmjei szövegeit sokszor fájóan bot-egyszerűre írta;
• azok jogait szorongatva egy óriási játékbirodalomból gazdagodhatott,
• a gyerekbarát hangot történetébe is be-beinjekciózta (lásd: ewokok);
• képmutatóan CGI-függő;
• saját nyelvbotlása szerint „fehér rabszolgásoknak” adta el filmjogait extra milliárdokért 2012-ben;
• és nemrég nyíltan kiállt a Disney pazarló, ideológia-sulykoló üzletpolitikája mellett, ami szétbarmolta az eredeti mítoszt.

Villeneuve Dűnéjén nyoma sincs elvi megalkuvásnak vagy akár lezserségnek. Ahogy a fremeneket kötik szokásaik, úgy köti magát a rendező is a forrásanyaghoz, melynek ellentéteit és szabályrendjét nem – vagy legalábbis nem feltűnően – hajlandó csonkolni. Itt lőtte már be szerintem jól az arányt a szabálytartás és lendület, azaz dráma és akció között: a Második részben az első összes hatása áthullámzik légkör és sztori terén is. A szereplők észjárása szájbarágás nélkül követhető, akkor is, hogyha rejtegetnek valamit. Ugyanakkor már túl hosszúra nyúlnak ezek a meditatív merengések a sivatagban, ami az életmódjuk mostohaságát, de egyfajta időtlenséget is hirdet; nekem ez egy idő után lohasztotta a figyelmemet. De azért nem borul föl tőle az ütemezés, nem aprózódik el a játszma nagyságrendje. Az események sorsfordítóak.

„Szerelmi szálat” tenni egy űreposz fókuszába megint olyasmi, amitől Lukács Gyuri bácsi óta rettegünk. Hál’Istennek ez azért annál egy fokkal jobb lett! Ha nem is könnyeztem meg Paul és Chani afférját, a két fiatal helyzete átszűrődik annyira a vásznon, hogy a komorodó történet működjön. Nekem egyelőre inkább ifjúkori átmeneti fázisnak tűnik ez a kapocs, mintsem olyan érzelmi tűzgolyónak, amire egy ponton Paul azt mondja: "sose fog megszűnni". Szerencsére a film közepére ez felolvad az ütősebb eszmei vitában a prófécia körül, melyet Chani nyíltan elvet, mint a tömegmanipuláció eszközét.  

Sokkal érdekesebb az anya-fia kapcsolati rendszer itt: örültem, hogy Jessica úgy vedlik át szimplán elhivatott asszonyból iránymutató tekintéllyé, hogy attól Paul nem látszik befolyásolható, komplexusos bábnak. Jessica a morális szürke-zónát fémjelzi: ha a Bene Gesserit rendjébe, a Dűne-verzum mélyállamába bármi pozitív vonás szorult, ami használ is a népeknek, az az ő jellemében ott lapul. Tudja, hogy a prófécia csak egy ügyesen fogantatott kitaláció, de egy világos célzattal: mozgósítja a tömegeket – főleg a vallási fanatikusokat az Arrakis déli felén. Kettős szerepvállalás ez: a kitenyésztett kiválasztott (a „Kwisatz Haderach”) a frontember, az anyja által képviselt rend pedig a motor, és a kettőnek együtt kell végigzongorázniuk a rég érlelődő világégést.

Karakterként nem vonzott, de nem is taszított a hölgy stílusa: tárgyal, prédikál, de nem alárendelő – ellentétben a banyával, aki Paul-t leckéztette az előző részben. A végső késpárbajtól szerintem kritikusabb pont az, mikor Paul is iszik a férfiakra halálos Élet Vizéből, és Jessica a tudaterejével rábírja Chani-t, hogy segítsen Paul-on – asszisztálva ezzel a beavatásához. 

Dicséretem Villeneuve-nek, amiért úgy tudta kivitelezni ezt a jelenetet, hogy

1. egyrészt maga a képesség tényleg inkább egyfajta idegi lefojtásnak néz ki – nem pedig rögtönzött agymosásnak, mint a Jedi-elmetrükk;
2. másrészt Jessica tette nem zsarnoki, ha annak is tűnhet. Itt nem a szabad akaratot képviselő Chani-t töri le mentális erőszakkal, hanem egy mindnyájuknak fontos életet védet meg vele ott helyben. És hát valljuk be: ha másodpercek döntenek élet-halálról, ott mellékes, melyiknek van jobban igaza.

Sajnáltam is, hogy nincs igazi érvütköztetés Jessica és egy Chani-nál talán érettebb valaki között, aki szintén átlát ezen a gondolatbálványon, meg a köré szőtt ideológián. Aki esetleg olyat mondana Jess-nek, amit még ő se vett fontolóra…

 

Piszkosul bejött már az elődnél is a Bene Gesserit ábrázolása. Ebből a zárdaszerű, a történelem porondja fölötti rendből csak úgy süt a kasztgondolkodás és a titkos machináció. Ezért nem rovom föl, hogy Christopher Walken császára olyan halovány, hisz IV. Shaddam a Dűne világában csak egy "hagyományos" monarcha; az igazi hatalom a trón mögött rejtezik. A folytatásban is tapintható, mennyire nem "fogyasztóbarát" képet nyújt a Bene Gesserit pl. a Jedi-rendhez képest: ők is egy galaktikus birodalom misztikus, tekintélyelvű útmutatóiként funkcionálnak, kivételesen erős tudattal, külön előjogokkal és szigorú, zárt hierarchiával. 

Pont e hasonlóságok miatt hazugnak tartanám a prequel-Jediket „jófiúknak” beállítani, ha nem olvastam volna a 6 fő epizód könyvverzióit. Azokban ugyanis – a népek összefogásában rejlő erő mellett – ott a Csillag-Háborúk egy másik, mélyebb üzenete is, amit Lucas rendezése nem hozott felszínre: minden kor külön kell, hogy körüljárja a jó és rossz fogalmait, ahelyett, hogy bármi áron a bevett doktrínákat tartatja be. Mindaz, amit a Bene Gesserit-ről írtam az előbb, a Jedikre ÖNKÉNTELENÜL lett igaz, mire ott is eljött egy Kiválasztott. Elvben ők nem a világrend élére a háttérben, csak azon kívülre helyezték magukat, nem fogva föl, hogy pont azok az elnyomó zsarnokok lettek, aminek egy rivális rend (Sith) már őszintén felvállalta magát, „Birodalomnak” nevezve a kisembert leszaró űrállamot. Bocs, hogy kicsit elkalandoztam... 

Hogy más franchise-okkal is példálozzak: szuperhős-moziknál is régi divat ellentétpárba rakni a hős magánjogát a szerelmi élethez a nép szolgálatának kötelezettségével.

•     Batman: A rém álarca.
•     A csodálatos Pókember 2.
•     Az eredetileg forgatott, de később elkészült Superman II. Marlon Brando-val.

Mindegyiknél a hős oda lyukad ki: a kettő együtt nem megy. Vagy otthagyja a harcot a párjával maradva, vagy nélküle kell a nagyobb jónak szentelnie életét. Ráadásul Paul-t mát az Élet Vize előtt víziók kísértik a „szent háború” áldozatairól. Villeneuve és Chamalet ügyeltek rá, hogy Paul-on kvalitásai mellett az is látszódjon, ahogy mindezt tudatosan mérlegeli, ne csak a forgatókönyv szajkózza, hogy "milyen okos gyerek ez!" És bár végigviszi a dolgot a császár elfogásával, kihívásával, címe–lánya átvételével, elhittem, hogy ez a pasas még mindig a régi Paul a régi elveivel, akinek ez puszta kompromisszum a végzettel – se több, se kevesebb. Még keményebben bizonyítja ezt korábban, megtagadva, hogy megölje a pont azért hisztiző Stilgar-t a törzs vezetéséhez.

Rengeteg múlt rajta, hogy igazi, jellemes főszereplőt kapjunk, akire nemcsak rámagyarázzák a pozitívumait. Paul három szempontból is bevált a Dűne 2.-ben:

1. Timothée Chamalet játéka kellően árnyalt, átélhető és jelenlét-erős ahhoz, hogy összefogja maga körül a sztárparádét.
2. Paul tudásban, alkatilag és karizma terén is felnő a mesterséges, de attól még hatékony vezérkultuszhoz.
3. Nem magasztalják őt agyon, de nem is olvasztja be a cselekmény a sok név, arc és történés karneváljába. Jellemfejlődése végig érvényesülni tud.

A mindenit: ez már három a harmadikon szempont…!

Szegény főgonoszt eddig kispadra küldtem, de Austin Butler figurája tényleg szinte extrának tűnik ebben a játszmában, hogy legyen egy hagyományos antagonista is a szuperhős-klisékre nevelt nézőknek. Ehhez képest sikerült kellően megjegyezhetővé gyúrni őt: Feyd-ben a kéjes kegyetlenség és az impulzív pontosság ötvöződik, harci tudásban és természetre is. Kicsit Jessie Eisenberg Lex Luthor-ára emlékeztetett, persze attól fényévekkel komolyabban vehető. Megvolt az az aurája, hogy jogosnak tűnjön a Harkonnen-seregek élére, majd a császár bajnokának megtenni őt, sőt egy alternatív kiválasztott-jelöltnek, akit a császár lánya, Irulan is végigmér Bene Gesserit-utasításra.

 

Nem vitatom tehát a feldolgozás rétegeltségét, de a mondandóját – a már kigyúrtabb elülső és a még döcögő hátsó fele is – nehézkesen adja át, épp a kimértsége miatt. Akárcsak a forrásmű, vaskos kritikával él a vallási dogmák, a társadalmak nyájként (meg)vezethetősége, plusz a minden korban divatos hőskultusz felett. Mindhárom ezek közül céllal, szervezetten kigondolt és terjeszthető jelenségek, amikkel kontroll alatt tartható a tömeg világképe, élete, tettei. 

Ez a mélyebbik üzenet, de szerintem segíti a film befogadását, hogy a rendező egy „könnyedebb” üzit is hagyott érvényesülni. Nevezetesen, hogy a hős is csak ember. Tehetsége és protekciója ellenére hibázhat (Anakin), küszködhet egy vészterhes korban való helytállás súlyával (Luke). Paul vélhetően bírni fogja új címével járó feladatkört, minthogy a Nagy Házak nem fogadják el trónfoglalását. Ám még annak is kell még derülnie: megérte-e a galaxisnak A Hős felemelkedése, vagy – mint a könyvek írója is vélte – csak a nagy pusztítás, egy rozsdás rendszer szétdúlása a haszna. Gondolom, a Dűne: Messiásban majd ez is kiderül… 

 

Dacára, hogy időnként nehezen kibogozható, a Dűne: Második része határozottan izmosabb elődjétől. Ha nem is látjuk át tűpontosan az összes apró kapcsolódási pontját, légköre és konfliktusa nem egykönnyen hagy szabadulni. Akadozva ugyan, de kapcsolatot teremt a nézőben értelem és érzelem között, pont az igényessége mégis visszaüt rá: a sok modor és stílus hajlamos távolságtartóvá, a nagyvonalú vágás pedig formátlanná tenni a produkciót, amely talán kissé túl öntudatosan van komponálva – és nem Hans Zimmer zenéjére értem. Denis Villeneuve babérjai egyelőre megérdemeltek, elvárásai remélhetőleg kollégáit is inspirálni fogják. Személyes kedvencem tőle azonban továbbra is az Érkezés marad.

Fényes négyessel én is az év pozitív termésébe rangsorolom a Dűne 2.-t. 

Madame Web

 

100. szülinapját ünnepli a Sony mostohaleány-cége, a Columbia Pictures – egy olyan halva született pókproduktummal, mely mégcsak nem is "látványosan rossz" vagy „emlékezetesen rossz”, egyszerűen csak "rossz". De ez most nagyon. Kondérnyi rossz tendencia sorolható a jó öreg Álomgyárból, melyet a Madame Web csak még tovább erősít, sőt valósággal a keblére ölel:

1. Újabb csupa-csajos „girl power”–akcióflipper, ami mégse lyukad ki sehova.
2. Újabb 4-5 író kezét ért forgatási anyag, ami mégis seggtörlésre való fecni lett.
3. Újabb százmilliós projekt, ami elásta magát kassza, néző ÉS kritikus előtt is.
4. Újabb „mozis univerzum” sokadik, kötelezően lélek-kasztrált koporsószöge.
5. Újabb tanújele, mily lyukas kézzel bánik a Sony a Pókember-filmjogokkal.

 

Cassandra „Cassie” Webb new york-i mentősben egy mentális szuper-képesség éled föl, amikor majdnem megfullad egy balesetben. Az árván felnőtt nő innéttől képes a jövő szilánkjait meglátni maga előtt: mondjuk hogy 3 helyi tinilányt öl meg egy pókruhás pasas. 

Ugyanis ez a pali, Ezekiel Sims éjjelente azt lázálmodja, hogy a 3 csitri, Anya, Julia és Mattie egy napon szupererőkre fog valahogyan szert tenni, őt magát pedig kinyírják. Cassie-nek még éppen időben sikerül rájuk találnia, de baromi nehezen értenek szót egymással, miközben hóhéruk a város összes kameráján keresztül pásztáztat utánuk.

 

Tettethetném, hogy nem ezt vártam a műtől – még úgy is, hogy nekem, sőt az egész mozivilágnak ez volt az első találkozása "Háló Nagyasszonnyal." Kiborulhatnék hosszú oldalakon át azon, hogy mekkora tumultus akad benne logikai bakikból, közhelyekből, béna jelenetekből vagy uncsi párszövegekből – ugyanakkor mennyire híján vagyunk itt 

• érdekes történetnek, 
• érdekfeszítő mitológiának, 
• értékes karakternek, 
• értékelhető alakításnak, 
• értelmes döntéseknek,
• érzelmes szálaknak 
• életszerű drámának, 
• és élelmes humornak. 

De a helyzet az, hogy ezt már megtettem. Sőt sokan, sokszor megtettük. Pont ezek miatt, pont ezen okokból (is). Csak épp a terméknek volt mindig más a neve: Ghostbusters (2016), The Marvels. 355. Charlie Angyalai. Stb.

 

Esküszöm, mintha nem-emberi humanoidok engedélyeznék és felügyelnék ezeket az előírtan ostoba, ötlet-sterilizált filmklónokat! Egyszerűen nincs élet a Sony-féle „Pókverzum” újabb részében (se): gépiesen tolnak össze fakó, egyvonásos faszereplőket és elcsépelt sztori-pontokat, amiknél olykor értelme nincs annak, ki mit miért tesz és hogyan. A víziós részeknek köze nincs az időhöz, a végzethez vagy akár az emberi elme/lélek ábrázolásához, picit sem árnyalják az egész mondvacsinált dilemmát a jövő megváltoztatásával. 

Egy babaház babáival játszva több inger éri az embert, mint ezeket a kirakati bábukat hallgatva és látva, holott ezek a lányok papíron irányt vesztett, szociálisan elszigetelt ifjak lennének, akiket az életveszélyt nem számítva is sajnálnunk, majd buzdítanunk kéne. Ahogy Móricka elképzeli...

 

Mégha a Madam Web–stáb értené is a dolgát – és nem egy kreatívan rég impotens anyacégnek dolgozna –, az idekotort színészek valami siralmasak. Közülük is kirí Tahar Rahim, aki a szuperhős-műfaj talán valaha is leglustábban megírt zsebfőgonoszát kénytelen eljátszani – de olyan unott baltaképpel, mint aki buszra vár. Tipikus sármos szemétláda férfidémon, akit oly előszeretettel mutogatnak az ilyen női emancipációs reklámfilmekben. 

 

Döbbenet, de pont Dakota Johnson, a gyűlölt 50 Árnyalat-trilógia sztárja az egyetlen, akin úgy láttam, mintha értené, mi is akar lenni ez a darab, és hogy attól hány fényévre rekedt meg a fejlődésben. Mire beindulna a sztori, és Cassie immár a tinitrió dajkája, a színésznő mintha enyhe katatóniába esne, és rezignáltan hányódik a többiekkel együtt a cselekményben. Nem is okolom őt ezért: mind 0 alatti személyiséget kaptak, ellenben jó idegcsesző és zavarba ejtő hallgatni, ahogy Cassie a cserfes védenceivel lelkizik…! 

Gúnyból horkolni próbáltam a „tragikus” hátterén a szuperpókot kutató anyjával meg a perui helybélivel, aki Cassie születésénél bábáskodott. Az első néhány perc mintha a Medicine Man sivárabb kiadása volna; utána pedig végképp a nyomasztó unalom és kit-érdekel?-bűz lengi be az egész produkciót. Johnson esküszik rá, hogy a projektet egész más állapotban látta ő, mikor csatlakozott, mint amivé végül legyártották. Igaz vagy sem, szívemből szólt, mikor egy interjúban a szórakoztatóipar mai állapotát így foglalta össze: „kibaszott sivár!”

 

Ezúttal tehát a fújolók közé állok be: élettelen, velőig hamis, totál céltalan hálómaradék a Madame Web. Önmagát sem bírja fölépíteni, nemhogy kibővítsen egy döglődő „mozis univerzumot” – egy olyan reklámfogást, ami mára magánál a Marvel-nél is besült, nemhogy a többi riválisnál. Úgy tűnik, hiába lett a tavalyi év színbukás képregényfilm-fronton – kivéve A galaxis őrzői 3.-at –, továbbra is sok az éghető dohány, a szórható pénzhegyek, és még mindig talpon csókolható a szuperhős-műfaj egyre csak süllyedő színvonala. 

Újabb 1/5-ös a szütyőbe. Egy sima pókhálóhoz is kevés.