Madame Web

 

100. szülinapját ünnepli a Sony mostohaleány-cége, a Columbia Pictures – egy olyan halva született pókproduktummal, mely mégcsak nem is "látványosan rossz" vagy „emlékezetesen rossz”, egyszerűen csak "rossz". De ez most nagyon. Kondérnyi rossz tendencia sorolható a jó öreg Álomgyárból, melyet a Madame Web csak még tovább erősít, sőt valósággal a keblére ölel:

1. Újabb csupa-csajos „girl power”–akcióflipper, ami mégse lyukad ki sehova.
2. Újabb 4-5 író kezét ért forgatási anyag, ami mégis seggtörlésre való fecni lett.
3. Újabb százmilliós projekt, ami elásta magát kassza, néző ÉS kritikus előtt is.
4. Újabb „mozis univerzum” sokadik, kötelezően lélek-kasztrált koporsószöge.
5. Újabb tanújele, mily lyukas kézzel bánik a Sony a Pókember-filmjogokkal.

 

Cassandra „Cassie” Webb new york-i mentősben egy mentális szuper-képesség éled föl, amikor majdnem megfullad egy balesetben. Az árván felnőtt nő innéttől képes a jövő szilánkjait meglátni maga előtt: mondjuk hogy 3 helyi tinilányt öl meg egy pókruhás pasas. 

Ugyanis ez a pali, Ezekiel Sims éjjelente azt lázálmodja, hogy a 3 csitri, Anya, Julia és Mattie egy napon szupererőkre fog valahogyan szert tenni, őt magát pedig kinyírják. Cassie-nek még éppen időben sikerül rájuk találnia, de baromi nehezen értenek szót egymással, miközben hóhéruk a város összes kameráján keresztül pásztáztat utánuk.

 

Tettethetném, hogy nem ezt vártam a műtől – még úgy is, hogy nekem, sőt az egész mozivilágnak ez volt az első találkozása "Háló Nagyasszonnyal." Kiborulhatnék hosszú oldalakon át azon, hogy mekkora tumultus akad benne logikai bakikból, közhelyekből, béna jelenetekből vagy uncsi párszövegekből – ugyanakkor mennyire híján vagyunk itt 

• érdekes történetnek, 
• érdekfeszítő mitológiának, 
• értékes karakternek, 
• értékelhető alakításnak, 
• értelmes döntéseknek,
• érzelmes szálaknak 
• életszerű drámának, 
• és élelmes humornak. 

De a helyzet az, hogy ezt már megtettem. Sőt sokan, sokszor megtettük. Pont ezek miatt, pont ezen okokból (is). Csak épp a terméknek volt mindig más a neve: Ghostbusters (2016), The Marvels. 355. Charlie Angyalai. Stb.

 

Esküszöm, mintha nem-emberi humanoidok engedélyeznék és felügyelnék ezeket az előírtan ostoba, ötlet-sterilizált filmklónokat! Egyszerűen nincs élet a Sony-féle „Pókverzum” újabb részében (se): gépiesen tolnak össze fakó, egyvonásos faszereplőket és elcsépelt sztori-pontokat, amiknél olykor értelme nincs annak, ki mit miért tesz és hogyan. A víziós részeknek köze nincs az időhöz, a végzethez vagy akár az emberi elme/lélek ábrázolásához, picit sem árnyalják az egész mondvacsinált dilemmát a jövő megváltoztatásával. 

Egy babaház babáival játszva több inger éri az embert, mint ezeket a kirakati bábukat hallgatva és látva, holott ezek a lányok papíron irányt vesztett, szociálisan elszigetelt ifjak lennének, akiket az életveszélyt nem számítva is sajnálnunk, majd buzdítanunk kéne. Ahogy Móricka elképzeli...

 

Mégha a Madam Web–stáb értené is a dolgát – és nem egy kreatívan rég impotens anyacégnek dolgozna –, az idekotort színészek valami siralmasak. Közülük is kirí Tahar Rahim, aki a szuperhős-műfaj talán valaha is leglustábban megírt zsebfőgonoszát kénytelen eljátszani – de olyan unott baltaképpel, mint aki buszra vár. Tipikus sármos szemétláda férfidémon, akit oly előszeretettel mutogatnak az ilyen női emancipációs reklámfilmekben. 

 

Döbbenet, de pont Dakota Johnson, a gyűlölt 50 Árnyalat-trilógia sztárja az egyetlen, akin úgy láttam, mintha értené, mi is akar lenni ez a darab, és hogy attól hány fényévre rekedt meg a fejlődésben. Mire beindulna a sztori, és Cassie immár a tinitrió dajkája, a színésznő mintha enyhe katatóniába esne, és rezignáltan hányódik a többiekkel együtt a cselekményben. Nem is okolom őt ezért: mind 0 alatti személyiséget kaptak, ellenben jó idegcsesző és zavarba ejtő hallgatni, ahogy Cassie a cserfes védenceivel lelkizik…! 

Gúnyból horkolni próbáltam a „tragikus” hátterén a szuperpókot kutató anyjával meg a perui helybélivel, aki Cassie születésénél bábáskodott. Az első néhány perc mintha a Medicine Man sivárabb kiadása volna; utána pedig végképp a nyomasztó unalom és kit-érdekel?-bűz lengi be az egész produkciót. Johnson esküszik rá, hogy a projektet egész más állapotban látta ő, mikor csatlakozott, mint amivé végül legyártották. Igaz vagy sem, szívemből szólt, mikor egy interjúban a szórakoztatóipar mai állapotát így foglalta össze: „kibaszott sivár!”

 

Ezúttal tehát a fújolók közé állok be: élettelen, velőig hamis, totál céltalan hálómaradék a Madame Web. Önmagát sem bírja fölépíteni, nemhogy kibővítsen egy döglődő „mozis univerzumot” – egy olyan reklámfogást, ami mára magánál a Marvel-nél is besült, nemhogy a többi riválisnál. Úgy tűnik, hiába lett a tavalyi év színbukás képregényfilm-fronton – kivéve A galaxis őrzői 3.-at –, továbbra is sok az éghető dohány, a szórható pénzhegyek, és még mindig talpon csókolható a szuperhős-műfaj egyre csak süllyedő színvonala. 

Újabb 1/5-ös a szütyőbe. Egy sima pókhálóhoz is kevés.