A passió

A passió... bátor film. Kegyetlenül ritka, hogy egy ennyire nyers, realista, mégis transzcendens mű kerül a hollywood-i tömegsalakhoz szokott néző elé. Olyan, mint egy látomás, akár dokudrámának is beillene. Hihetetlenül élethű képet ad Jézus Krisztusról - vagy legalábbis arról a Jézusról bizonyosan, ahogy mi elképzeljük őt, de sosem mernénk ilyen pontosan elképzelni. Minden idők legkiválóbb keresztény témájú művei között a helye.

Mel Gibson nem egy sokadik Jézus életéről szóló közjáték-halmazt forgatott le a 2000-es években. Azt A bizonyos történetet akarta létrehozni. Amelyik minden apró részletében az utolsó fél nap tényleges menetét rekonstruálja, de ennél többre is képes. Ez a film képes elhatolni a néző belső lényéig, nemcsak sokkolja vagy könnyezteti, hanem hitet ad neki. Átérezzük, amin ez az ember élete utolsó napján keresztülment. Nem vagyok vallásos ember, de nem egy pontján megkönnyeztem ezt a művet.
Gibson elhivatottságát mutatja, hogy a produkció már feliratosan készült. Angol nyelvű párbeszéd egy szó nem hangzik el benne. Ambiciózussága mellett élezetten kockázatos volt a bevett nézőcsalogatási formulák elvetése. Meg sem próbáltak az alkotók egy már bevált cselekménysémát vagy vallásos tanulságot beleerőltetni. A legtöbb eddigi Jézus-feldolgozást vagy nagyon színpadiasra szabták, vagy túl nagyvonalúan értelmeztek kritikus pontokat a történetben:

• (a korbács "fejlettebb" típustársai,
• a töviskoszorú,
• a rongyok gyors leszaggatása, 

stb).

Imádtam a film sajátos légkörét és ahogy összefoglalja témáját. Ezek az események itt a dominósor elvén vannak egymás mellé állítva, rendszerezve. Azonnal fordulnak egymásba az események, teátrális vágás vagy merev fordulatbehozatal nélkül. Júdás öngyilkossága után rögtön Pilatus helytartót ismerhetjük meg, illetve Simon távozásakor a kamera el sem mozdul, s megérkezik a helyszínre Mária és Mária Magdolna.

Saját kútfőből nem tudom megítélni, hogy a film történelmileg mennyire "hiteles". Nem ismerem az evangéliumok és más történelmi források szöveganyagát. Annyit tudok, hogy teljesen elhittem, amit láttam benne, lekötött, meghatott, sőt inspirált. Érdekes, jól ütemezett cselekményt követtem, követhető, józan logikával. A szereplők közül senki nem rí ki az illusztrált korból, illetve a szituációban, melyben szerepelnek. Hogy a filmből mit cáfolnak majd újonnan feltárt bizonyítékok, az már nem a mozgókép területéhez tartozik.

Vallásos hajlam nélkül is hatásos, ami Jézuson végbemegy. Nemcsak némán tűr, szenvedése nem merül ki kiáltásokban és biblikus igék felkiáltásában. Sem Hollywood, sem TV-csatornák se nagyon merték ennél őszintébben megjeleníteni a kínzását. Külön örülök viszont azon jeleneteknek, amik nagyon helyesen itt-ott megtörik a folyamatos kín képsorait. Abszolút kedvencem ezek közül, mikor Jézus egy asztalt ácsol, és Mária kijön megnézni. Az egyik legőszintébb anya-fia jelenet, amit láttam.
Ugyanígy lelki átalakulása sem csak holmi ájtatosság vagy nagy mennyei fények meglátása, hanem a szervezet vészreakciói. Tudvalevő, hogy a tűréshatár nem az élet mezsgyéje, azután is vannak tartalékai az embernek. Az extrakritikus körülmények révén a fájdalomérzet részlegesen kiiktatódik. Amikor Jézus már a kereszten függ, a fáradtsághoz hasonló, "általános" szenvedésformákon már túljutott. 


Példásnak tartom, milyen finoman simul bele a film naturalista stílusába egy-egy szürrealista kép (például a végén a könnycsepp hullása Jézus halálsóhaja után). Terjedelmes kontrasztskálával dolgoztak a készítők. A képi világ tisztaságán felül a fény-árnyék hatások is mindig olyan élethűek, hogy az ember úgy érzi: ő is ott figyel a jeruzsálemi tömegben. A homály eszközét egyedül a film elején, az erdei éjszaka jeleneteinél használták, az atmoszféra segítéséhez. Ezt leszámítva viszont nincs hová elterelni a figyelmünket: minden egyértelműen látszik és hallatszik.

Máig beszéd tárgyát képezi az itt tapasztalt brutalitási faktor. Egyáltalán nem érződik a CGI-használat, de ami szörnyűséget csak fellelhetünk Jézus történetében, az itt mind jelen van. Szitkokkal és botütéssel kezdődik, és többszörös szétszabdalássá válik. Hiába köztudott, hogy "a Messiah" az emberiség megváltása végett ment keresztül a meghurcoltatásán. Ennek nagysága, közvetlen súlya most ott van előttünk, a maga kendőzetlen formájában, és nem tudunk menekülni előle. A passió a testi-lelki kínok enciklopédiája, de az nem öncélú: a közbetoldott néhány tanítás Jézustól emlékeztet rá minket, hogy mindezt miért is vállalja. 

"Lucifer" hihetetlenül hatást-nem-vadászó külsőt kapott a filmben. Nem és megkülönböztető vonás nélküli entitás, aki el akarja téríteni Jézust vállalat küldetésétől. Amikor egy torz csecsemővel jelenik meg, az minden szónál erősebben pusztítja, járatja le az aggódó anya, és Jézus áldozathozatalának értelmét. Valahányszor a vásznon volt, csak rá figyeltem. Egyedül az utolsó szereplése tűnt picit túlstilizáltnak. Amikor Jézus bevégezte mártíromságát, vad, hüllőszerű hörgés keretében vergődik, az kicsit inkább egy zeneklip felvételére emlékeztet. Nem panaszkodom, csak fura ezt a Pokolmélyi Sátántól látnom.



Ami James Caviezel színészi játékát illeti, azt hiszem, az atomerejű szó talán híven kifejezi a színvonalát. Nyugodtan mondhatjuk, hogy élete alakítását nyújtotta itt. Állítása szerint valóban része volt transzcendens élményben, amint Jézus személyiségével és fájdalmaival azonosult. Nincs kétségem efelől: Hollywood sokkal tartozik elismerés terén ennek a színésznek.

Mint azt korábban tisztáztam, én nem vagyok hívő. Luther Mártonhoz hasonlóan én is vitázva állok hozzá egy-egy tantételhez - nemcsak a kereszténységen belül. A passió azonban nem dogmákról próbál meggyőzni, hanem csak egy korkép valódiságáról, lerombolva a cinizmust és biztonságérzetet. Transzcendens élmény mozgóképen. Nem holmi elvont, idealizált tankönyvi figurát ismertem meg belőle, hanem egy ártatlanul elítélt tanítót, aki példásan védte hitét az erőszak ellen.