DUNKIRK

Christopher Nolan az immár 10. nagyjátékfilmjével újabb műfajban mutatta meg, mit jelent klisék nélkül rendezni. A Dunkirk-ben nyomát sem találjuk a háborús drámák túlfűtött érzelgősségének; érett, korhű, és személytelen tónusa mellett is intenzív krónikája egy érdekes mentőakciónak a 2. világháború történetében.

Vér nélkül is belevési az agyunkba mindazt, amin a Dunkerque partjainál csapdába esett katonák keresztül mentek. Azt az idegtépő várakozást, karnyújtásnyira a brit anyaföldtől, miközben a fantomszerűen föl-fölbukkanó ellenség állt lesben körülöttük. 

1940 május vége ugyanolyan fordulópont a világégés menetében, mint Sztálingrád vagy a D-nap. A németek egy 400.000 fős brit-francia-belga koalíciós sereget szorítottak be egy alig 5 km-es tengerpartszakaszra. A britek minden elérhető katonai és polgári hajót riasztottak, hogy segítse átmentésüket a szigetországba. 30.000 túlélőt vártak, ám végül ennek a tizenegyszeresét (!) sikerült evakuálniuk. Minden idők egyik legnagyobb sikeres katonai mentőakciója volt.

Úgy hangzik ez, mint egy dokumentumfilm leírása, és úgy tálalva tényleg egy mestermű lehetne a Dunkirk. Így viszont "csak" baromi profin megcsinált és hatásos. Ugyanis, hogy a lehető legtárgyilagosabb legyen, Nolan lemondott róla, hogy konkrét szereplők történetét szője egy történelmi esemény köré.

Magára a felállásra, annak sajátosságaira és kiterjedésére fókuszál, nem a résztvevőire. Így mi sem tudunk beléjük kapaszkodni, az ő bizonytalan, kiszolgáltatott helyzetükben éljük át az eseményeket. Ezért váltanak olyan kevés szót egymással a szereplők, alig hangzik el bárkinek a neve. Sőt - 2. világháborús filmben először - nem is látjuk az ellenoldalt, a náci hadi gépezetet. 

Mielőtt valaki megvádolna, hogy a "nyájat követem", vagy a "kedvenc direktorom mentegetem", leszögeznék valamit: utálom a háborús filmek nagy részét (főleg a gyakori propagandaszag meg a csöpögős hisztidrámák miatt)! Ha már ez a műfaj, akkor Nolan koncepciója jót tett neki.

Csakhát nekem - és ezzel aligha vagyok egyedül - az optimális filmtapasztalat feltétele min. 1-2 fajsúlyos személyiség, akik tengelyt adnak a történetnek. Itt maga a szituáció egésze adja a történéseket és a moziélményt, ami irtó veszélyes húzás egy rendezőtől, ha a tartalom többi eleme nem csúcsminőségű. 

Egyenként lazán rásüthetnénk a Dunkirk szereplőre, hogy típusfigurák:

• A menekülő ifjú kadét,
• a gondterhelt parancsnok,
• a hazafias hajós és délceg fia,
• a megviselt, paranoid menekült,
• a hősi halált haló segédfiú. 

Nolan viszont szerintem jól találta el azt a nagyon vékony válaszvonalat, ahol a karakterek ugyan még vázlatosak, erőfeszítéseik mégis igazinak hatnak, a túlélésük súlyt és tétet ad a cselekménynek.

Mondom: ez a döntése nálam mindenképp visszavesz az összértékből, de így is van belseje és embersége, ami köré a sok hatáskelléket föl lehetett fűzni.  Agyonírt hátterek nélkül is elég igaziak a szereplők, hogy az embertársat lássam bennük, nem pedig a lesajnált, arctalan áldozatjelölteket.

Csorgathatták a nyálukat az IMAX-vetítéseken a mozirajongók. Látvány- és hangtechnika terén a Dunkirk eddig az év filmje: Nolan és Hoyte Van Hoytema operatőr annyi részletet akartak utólag rápakolt effektek nélkül megvalósítani, amennyit csak lehetséges volt.

Eredeti helyszíneken eredeti járművek és több mint 1000 statiszta sorakoznak földön, vízen és levegőben is. Eposzi távlatok és panorámák helyett a veszély és kockázat közvetlensége uralja a képsorokat - bár a film befejezése a maga visszafogott módján mégis felemelő.

Boncolgatni nem fogok külön jeleneteket, de az abszolút kedvencem Cillian Murphy kimentett katonájának vitája a hajót kormányzó Dawson-nal. Murphy karakterének a szkeptikus fintora a legtöbbünk reakciója arra, hogy fegyvertelen civilek loholnak a veszélyzónába, játszani a humanitáriust. "Nincs kibúvó ez alól, fiam. Odaát van dolgunk." Látszólag a szokásos józan ész és hazafiság ellentéte az álláspontjuk, valójában a kockázat reális felmérése kerül szembe a segítségnyújtás iránti eltökéltséggel. 

"Dolguk?? Ez csak; egy csak egy sétahajó, és maga; maga hétvégi hajós, nem haditengerész!"
vs.
"Korombéliek kezdték ezt a háborút. Erkölcsös az, hogy a gyerekeinket küldjük meghalni?"

Nem lehet pusztán a katona traumájára vagy közönyére fogni, hogy fenyegetőzik: a túlélési ösztön is azt diktálja, hogy kerüljük a valószínű halált. Külön tetszett, hogy Dawson és fia, Peter nem mondják meg neki, hogy 3. társuk, George belehalt a miatta szerzett fejsebébe. George neve Dunkirk hősi halottjai közé kerül, mert egyszerű kölyök létére kockára tette az életét, ahelyett, hogy "otthon marad". 

Nem igaz tehát az ellentábor vádja, hogy a Dunkirk csak 1 nagy akciójelenetsor volna. Van lelke, mondandója és betartja a hármas egységet, csak nem a hagyományos módon. Konkrét arca és névlistája az, ami nincsen neki, miként a háborúk milliónyi olyan hősének se, akik kimaradtak a világtörténelemből.

Nolan ezzel és 3 nézőpont - földi, vízi, légi - váltogatásával fejezi ki, hogy a dunkirk-i mentés összehangolt munka volt. Ki tudja, hány ember külön-külön erőfeszítése járult hozzá, hogy egy megvert haderő többségi állományát kijuttatták arról a vesztőhelyről, ahonnan sokan nem tértek vissza. Ettől is kevésbé idealizáltan bajosan lehetett volna elmesélni az esetet.

A Dunkirk tehát egy, a megszokott-tól elütő, távolságtartó, de precízen épített, okos és őszinte emlékoszlop egy lehetetlen küldetés diadalának. Nem méltat háborút, részvételt benne vagy plakátideológiát, egyszerűen elismeri egy haditeljesítmény humanitárius értékét. Brit rendező révén Nolan büszke lehet arra, amit összehozott eme történelmi kulcseseménynek a tiszteletére.

A Dunkirk-re 4/5-öt adok.

Az Emoji-film

"Nem tudok mondani semmi vicceset róla, mert arra késztet, hogy kinyírjam magam!" 
(The Verge)

"Olyan, mint egy egzisztenciális szakadékba bámulni." 
(Entertainment Weekly)

"Lélek-összeroppantó katasztrófa."
(The Wrap)

"Vacak és brutálisan lehangoló."
(IndieWire) 

A The Emoji-movie a The LEGO-movie és az Inside Out zabigyereke. Azok sémájával akar babérokra törni, csak játékok és érzéslények helyett most emotikonok állnak a reflektorfényben. Az emotikonok ugyebár olyan hangulatjelek, amikkel a közösségi honlapokon díszítik a szöveges válaszokat. Mára már rengeteg típusuk kialakult, és akkor még nem is beszéltünk még a matricákról.

Felszínesen mintha ugyanazt a témát vették volna elő, mint A Kör c. thrillernél tavasszal. Ez a film szemlélteti kicsit, ahogy a közösségi médiák, sőt a modern társadalom mennyire hajlamos adathalomként kezelni a benne élőket. Még a való életnél is könnyebb a Neten külsőségek alapján vonzónak találni, megvezetni vagy megutálni valakit. És ha nem az előírt arcunkat mutatjuk a külvilág felé - ahogy Gene -, könnyen kiutálhatnak, talán eltávolítanak, sőt akár szó szerint "törölhetnek" is bennünket. Hiába vagyunk érző-gondolkodó emberi lények.

Gene-nek ez a szabványarca a búbánat. Mint a szülei, ő is "meh"-emódzsi, de túl sokféle érzés van benne. Élete álma kikerülni az üzenőfalra.

Mikor azonban gazdájuk, egy iskolás tanuló telóján jelenése van, olyan durván felsül, hogy a fiú szervizbe akarja vinni a telót, és akkor mindenkit törölni fognak. Így a rendszert felügyelő emoji-főnök, Smiler adattörlő robotokat küld Gene ellen.

Menekülés közben a srác mellé csapódik egy haver kéz-emoji és egy királylány-emojiból lett vadóc. Szándékosan nem írom le még a nevüket sem a filmből.

Unom az élettelen tárgyakból mikro-társadalmat építő 3D-meséket, és fájlalom, hogy a kézzel írt, 2D-s rajzfilmek mára kihaltak Hollywood-ból. Az Emoji-film egyikért sem kárpótol minket, épp ellenkezőleg: matekképletre írt tucatdarab, abból is a szerencsétlenebb fajta.

Nem érdekelt a steril, zavaros és folyton megszegett szabályok szerint működő, 3D-s művilág. Nem tudtam érdeklődést kipréselni magamból a benne élő gnómalakok felé - még akkor se, mikor az adattörlő robotok kinyírják őket. És ami a humort illeti: egyszer se nevettem a produkció alatt.

Csak néztem, ahogy ez a mese hetet-havat összekotor A Lego-kalandból, Agymanókból, Virslipartiból, stb. 

• Egy újabb mikrovilág, élettelen tárgy lakókkal,
• akik emberek alárendelt lényei, csak mi ugye nem tudjuk,
• Az átlagvesztes főhős óriási bajba jut, mert megőrzi egyediségét,
• kalandos útját bármi áron teletömik ugra-bugra-poénokkal,
• és lehetőleg valami szerelmi szálfélét is odaizzadnak a főhős és... "a lány" köré.

Legalább akkora szakadék tátong az Emoji-film és elődei közt, mint pl. A Maszk fia és A Maszk között. Éppolyan természetellenesnek hat benne minden, és éppúgy nincs értelme. Nem akarom csak visszhangzani a külföldi lapokat, de iszonyú árucikk-szag árad ebből a "meséből". Mikroszkóppal talán rábukkannék

1-2 mókás vagy érdekes pillanatára, de semmi olyan nem rémlik, ami tudat alatt bíztatna engem, hogy megéri. Az egész olyan összképet nyújt, mint a legbóvlibb TV-műsorok a Minimax-on. Gene-re éppúgy nem emlékeznék, mint a hozzátoldott társaira, ha nem őt mutatnák a legtöbbször.

Kapaszkodjanak most meg a tisztelt olvasók: nekem SOHA életemben nem volt se okostelefonom, se tabletem. Nem viccelek! Közösségi oldalból is egy kezemen megszámolom, hányat használok rendszeresen - bár a hangulatjeleket szívesen használom. És ez a film a gyakorlatban inkább az ellenszenvemet noszogatta, mint a lelkesedésemet:

hiába a sokféle hely és teremtmény, egyik se olyan vonzó, érdekes vagy legalább fontos, hogy elkapja a figyelmünket. Csak jégtáblák, amiken Gene ide-oda vergődhet, míg a cselekmény le nem futja az előírt útvonalat.



Az Agymanók kamaszlányához képest ki nem állhattam az emberfőszereplőt. Egy közömbös, öntelt, felszínes kölyök, aki inkább robotként gondolkodik, mint hús-vér személyként. Egyike a listányi dolognak, ami abszolút nem működik az Emoji-filmben: az emberalak viszonyulása a filmbéli mikrovilág lényeihez. Csak amiatt pazarol egyáltalán külön gondolatot a jelekre, mert ingerült lett, mikor valamit nem úgy tükröztek vissza, mint az SMS-ében akarta. Egyből arra gondol, hogy ki kell iktatni, amiről úgy sejti, hogy neki kellemetlenséget okozhatott.

Telitalálat, hogy a főgonosz rendszergazda a "smiley", a legelső emoji. A kényszeres, kiüresedett mosoly, a mi világunkban is oly gyakori képmutatás megtestesülése. Őt is elpazarolták a forgatókönyvírók, a bugyuta szövegeitől kezdve a bukásáig, ahol is hirtelen és kurtán kifekszik, mikor végre markában tartotta Gene-t és a szüleit. Lehangolóbb főgonosz-bukást mesében még nem láttam ennél.

A hieroglifák és a képírás említése okos húzás lett volna, ha nem felejtik az írók rögtön azután, hogy fölvetették. Ennél még a 2004-es Macskanő is hálásabban bánt a saját motívumaival.

Fogalmam sincs, mire gondolt Patrick Stewart, mikor igent mondott az ürülék-emoji szerepére. De csak mert ez a figura (hál'Istennek!) alig kapott műsoridőt, feltételezem a Sony-ról, hogy nem direkt csinált ilyen sekélyes, értelmi fogyatékos vackot, mint a The Emoji-movie. Egyedüli létjogát abban látom, hogy egy megacég újabb márkákat és kliséket próbált hányavetin kisajtolni. 

1/5; az év egyik selejtje.

Atomszőke

"Aki eljátssza, hogy szarik a világra, az eleve gyanús."

(A Tégla)

James McAvoy bármilyen produkcióban benne lehet, akkor is kitűnik benne. Ráadásul nem először alakít full-züllött karaktert, úgyhogy a gyakorlat sem hiányzott. Az Atomszőkét ő és Charlize Theron menik meg attól, hogy gyenge noir-Bond-hibridként emlékezzünk rá, amely buzgón mutogatja a stílusát, de amögött pucér. 

1989-ben, a berlini fal leomlása előtti hetekben egy kémneveket tartalmazó lista eltűnik. Mindenki ezt keresi: KGB, CIA, MI6. Utolsó ezek közül a jégvérű

Lorraine-t küldi Berlinbe, aki a beépült helyi összekötőjétől, David Percival-tól kap segítséget. Egy pasast kell még átjuttatniuk a határon, aki memorizálta a lista teljes tartalmát, tehát potenciális hullajelölt.

David Leitch, a John Wick társrendezője 1 dologban brillírozik itt, és az az akciójelenetek koreográfiája. Lorraine bunyói kemények, nincsenek túlzenésítve vagy élvezhetetlenné lassítva, a vágások hiánya szintén még jobban beleránt minket az események közé.

Alapból sikerült egyfajta detektívregényes légkört generálni a filmnek - "Berlint" itt Budapest reprezentálta -, de amint a szőke "atombombázó" segg-szétrúgásba,

vagy éppen életmentésbe fogott, az már adott némi adrenalint is az összélménynek. A hátterek és a harci koreográfiák nem voltak rosszak.

Ehhez képest a létező legelnyűttebb, bóvli kémfilmsablonokat dobják be, élveteg vagy faarcú szereplőkkel, akiknek a sorsa a cselekmény minden csűrése-csavarása mellett is totál érdektelen marad. Kismilliomodszor nyomják a szánkba ezt a "Semmi sem az, aminek látszik"-féle izgalomcsikarási módszert, olyan nagyanyámnál is öregebb klisékkel telerakva, mint: 

• a rideg überprofi famme-fatale,
• a köpönyegforgató kettős ügynök,
• a rébuszokban beszélő, töketlen felettesek,
• a szupertitkos névlista,
• az olyan nagyzoló frázisok, mint: "évtizedekkel elnyújtaná a hidegháborút", "mielőtt rossz kezekbe kerülne", "ne bízzon senkiben", stb.

Éppen csak a röhejesen extravagáns szuperkütyük hiányoztak a sablonparádéból.

Tudom, hogy vannak, akik életük végéig elbámulnák az ilyen divatos tucatfilmeket - plusz Charlize Theron idomait -, de attól még fájóan sekélyes marad az Atomszőke. Nem hoz lázba a rendezői munka, hogyha a forgatókönyv ennyire tompa és fantáziátlan, mint amilyen itt. Egysíkú sztori és pózoló ál-karakterek mellett nem érdekel, ki kivel van - vagy ki él/hal -, mert a kerettörténettől (Lorraine kihallgatása) az apróbb történésekig minden súlytalanná, lényegtelenné válik.

Az adott végre az egésznek egy kis személyes szájízt, mikor David-ből kibújik a tetű, és Lorraine utánaered. Családos védence megfullad, új leszbikus ágyasát pedig megfojtják: ez a kettő egy kis időre végre tétet adott a nő berlini ténykedésének, ami egy csini fejlövéssel le is zárul. De a bondos profizmusa hidegen hagyott, és ezt a "dögös kemény csaj"-profilját dögunalmasnak találtam.

Arról nem is beszélve, hogy a szeretője olyan ügynök, aki elsőmelós létére is naiv, elővigyázatlan és az egészen izgalomhajszolásnak fogja fel. Miután ezt Lorraine szóvá teszi neki, sőt a lány külön esküdözik, milyen "jól játssza ezt a játékot", már szemernyi kétségem sem volt arról, hogy ki fogják nyírni. 

Meg kell hagyni, David Percival, ez az erkölcseiből kivetkőzött, szabadúszó barom jellegzetes egy figura volt. Nem azt értékeltem benne, hogy most "Hú, de penge!" a helyismerete, vagy hogy az utca minden mocskában megmártózott már.

Tudatosan tesz úgy, mintha ez a "Szarok a világra!"-imidzs a különc profit rejtené, nem az áruló rohadékot, aki mindenkit hátba döf. És bár engem sajna vajmi kevéssé izgatott, hogy Lorraine hogy kerül ki onnan élve, annak azért örültem, hogy legalább sejtette David árulását - mégha a pontos taktikája meg is lepi. Ha már nincs személyisége, legalább legyen kompetens.

Az Atomszőke műfajától függetlenül egy lejárt szavatosságú filmes torta, melynek csak itt-ott akad egyszerre menő és eszes pillanata. Morzsavadászat volna ezeket mind összeszedegetni, ezért inkább csak elkönyvelem, mint gyenge rendezői bemutatkozást.

2/5-ös pontszámmal intek búcsút a filmnek.