A gyilkos

Pofátlan kis darab A Gyilkos. Semmi jellegzetesség. Semmi formaújítás. Megtestesült egyszerűség, higgadt profizmus, üdítően illúziómentes lélekanalízis. David Fincher és Michael Fassbender közösen tértek vissza a thriller műfajához egy nyílegyenes, mégis hátborzongatóan sztoikus thrillerrel, amely majdhogynem titokban surrant be a Netflix kínálatába és az én kedvenc óévi filmélményeim közé. 

 

Névtelen bérhóhérunk maga a száraz precizitás. A Föld bármelyik pontján megbízást vállal, és ha megkapta, élete és elméje onnéttól annak minden számba vehető részlete körül forog, tervezéstől a pillanat kivárásán át a nyomok eltüntetéséig. És most mégis hibázik, ennek kapcsán pedig a barátnőjét kórházba juttatja két ismeretlen bérkolléga. Emberünk még most is távolságtartóan intézkedik, miközben levadássza a tetteseket, + azok megbízóját, moralitás híján azonban nihilizmusa az, amit az ügy próbára tehet.

 

Ez a Fassbender-show: az ő kimért penge alakítása a film abszolút tengelye. Amellett, hogy veszettül üdítő hallgatni A Gyilkos monológját a fejében – elsősorban a hosszas bevezető részénél –, érdekfeszítő, amint ez a szinte biorobotként összpontosító ember célpontról célpontra vándorol, függetlenül a távolságoktól, mint valami fantom. Hiába tükörsima és fordulatban szegény a sztori, részletgazdag kidolgozása kellően szilárddá teszi, hogy a nézőt izgassa, miként tálalják fel neki. Tükörképe film a főszereplőjének: teljesen 1 célra fókuszáló jellemtanulmány, ami a fölös sallangokat gondosan kikerüli.

 

Ezzel A Gyilkos lett az 5. filmalkotás az óévből, melyet bátran ajánlok megtekintésre.

 

(Ezúttal végre tényleg)
Boldog újesztendőt !!!

Godzilla Mínusz Egy

 

Nem kicsit szkeptikus voltam, mikor az eredetileg „Gojira -1.0” címezésű jövevényt kikiáltották minden idők legjobb Godzilla–mozijának. Nos, ehhez képest Yamazaki Takashi alkotása végül nálam is elismerésre talált: értékes társadalomrajz, normális szereplők átélhető személyes és közösségi drámája, plusz minden idők talán legfélelmetesebb Godzillája, mind-mind egy szerves, természetes egységbe sodorva, méltó módon megünnepelve a szörnyikon70 éves jubileumát a vetítővásznon.

 

Koichi Shikishima, a dezertőr kamikaze pilóta még 1945-ben látta először az őshüllő „Gojirát”, amint egy bázison majd’ mindenkit megölt. 2 év múltán, a McArthur-korszak elején Koichi is szűkösen él két másik túlélő, egy Noriko nevű fiatal nő és a kisgyerek Akiko mellett. A férfi kiküldetésekor újra találkozik egy kishajón Godzillával, aki azóta a hidegháború atomtesztjeitől pusztítóbb lett, mint valaha. Ám miután a fenevad porig rombolja Ginza városát, és Noriko a több tízezernyi áldozat egyiké válik, Shikishima eltökéli, hogy beáll a Godzilla ellen szerveződő civil hadművelethez pilótaként.

 

Érdekessé faragni a legfőbb emberalakokat és izgalmassá Godzillát, de úgy, hogy az egyik nem válik kolonccá a másik nyakán. Na, ez a bravúr nem jött össze még negyed-száz év után se Amerikában: ez máris igazolja a kritikusok és nézők egybecsengő méltatását. Yamazaki érdekeltté teszi az embert abban, hogy az emberoldalnak drukkoljon, és elfeledtesse, hogy más verziókban gyakran a „jófiú” szerepét osztották a gigagyíkra. A Mínusz-Egy Godzillája maga a zabolátlan őserő, a háborús pusztítás megtestesülése, ki haragvó kolosszusként szántja Japán földjét és vizeit – egy országét, ami szó szerint a 0-ról kezdett újra mindent, s erre most a -1-re roskadhat vissza.

 

Shikishima szavain és érzelmein keresztül a Godzilla Minus One egy olyan létidegen, szélsőséges, 80 éve mégis megkérdőjelezhetetlen észjárást tudott közel hozni hozzánk, mint a túlélő öngyilkos-pilóta szégyene. A trauma, bűntudat és a lény létének titka még 2 dolgos, családfőként megélt év után is fölfalja Koichi-ben az észérveket: hiába semmit se segített volna a bázisnak, ha rálő Godzillára – mint ahogy hazájának se, ha a biztos halálba repül, mint ezer másik pilóta –, ő ezt bizonyosra nem veheti. A tény, hogy a szükség percében rettegett, hibázott, nem tett meg minden tőle telhetőt, független a valós vagy vélt eredményességtől – mint ahogy a Wada Tsumi–hadművelet sikere is roppant bizonytalan, mégis a legtöbb, amit a civil veteránok összehozhattak (Tokió és Washington segédkeze nélkül).

 

Meglepően természetes az, ahogy a bűntudat rányomja bélyegét a férfi párkapcsolatára – még egy olyan toposz, amit rengeteg hőstémájú film hamiskásan kezel. Norikót hamar megkedveltem, ahogy gyűrött menekültből papír nélküli élettárssá érik: formaságok nélkül válik a 3 elárvult ember családdá, és ez nagyon megfogott engem a film 1. felében. Hirtelen eltűnése Gojira tombolásakor kicsit furcsa lett, de így is működött a gondosan megírt dramaturgia miatt. Koichi mintha el lenne átkozva hajdani kudarca óta,

s most ott lappang a réme, hogy ezért az új életét, a romokra épült családi boldogságát követeli a sors fizetségképp. Ami szívszorító módon be is következik. Fontos volt indokolttá tenni a végén a csavart, mikor kiderül, hogy Noriko sérülten ugyan, de él: a jutalom itt jogos, hisz a főhős nemcsak törlesztett, megtette a szinte biztos halált jelentő dolgát – hazájáért –, hanem időben katapultált is, elkerülte a tényleg biztos, de már fölös halált – szeretteiért.

 

Fantasztikusan fest a nagyfiú, és sokakkal együtt hüledeztem az infótól, hogy a Minus-One potom 15 millióból lett összerakva! Dühös arca, robusztussága és atomlehelete is félelmetes: vegytiszta apokalipszis az a kép, melyen alulról látjuk az óriási porfelhőt és az előtte magasodó Godzillát, mint valami démoni istenség. Szokatlannak tűnt, hogy a sugárlövéshez a pikkelyei fölrántódnak, mint egy gépnek a szelepei, vagy az, hogy haláltusája is egy reaktormag összeomlására hasonlít, de abszolút hatásos és könnyen megjegyezhető látványossága ez a Mínusz-1-nek. A nem feltűnő zene – vagy épp a hiánya – is érezteti Godzilla jelenlétét, valahányszor fel- és előtűnik; külön piros pont jár érte, hogy az 1954-es első film témazenéjét okosan illesztették bele a csatajelenetbe.

 

A párbeszédeknél szerintem jól lőtték be, hogy korabeli lakosok szóváltásának hangozzon, ugyanakkor némi önvizsgálatot is finoman belecsöpögtettek. Leginkább Noda, a haditervet kiötlő mérnök monológja tetszett, ami kritika is egyben a háború fanatikus szellemi öröksége, pl. a kamikaze koncepció fölött. „Ha belegondolok, ez az ország túlságosan is megveti az életet.” Ez újfent ráerősít, hogy Godzilla több egy óriáshüllőnél: az élő manifesztációja a háborúnak, ami irgalom nélkül pusztítja az életet, és amivel végérvényesen le kell számolniuk – olyanfajta összetartással, ami túlmutat a parancselvűségen.

 

Kései kellemes meglepetés volt tehát nekem a Godzilla Mínusz Egy, ami végre teljesen jól használta a szörnyet egy olyan történetben, melynek igazi emberi sorsdráma adja a motorját elejétől a végéig. Sose ragadta meg úgy igazán a képzeletemet ez a keleti filmműfaj, melyben egy óriásszörny, japánul kaiju [„kájdzsu”] a sztár, és ugyanez igaz a háborús témájú drámákra is. Ez a darab viszont bevált, sőt minden elődjét überelte nálam, és úgy tűnik, hogy legalább 2 országban a nagyközönség szintén így fogadta.

 

Négyesre lövöm be az értékét, nagyon jó lett.

A szabadság hangja

„HA TE VAGY AZ IGAZSÁG,

HAZUDNOD NEM SZABAD:

MI AZ ÁRA 

SZEMED VAKSÁGÁNAK?”

 
 

Nyílt színvallással felér az a banális lejárató–kampányt, amit Hollywood szakmai nyilvánossága A szabadság hangja ellenében folytatott. Producer Eduardo Verástegui több évi késéssel tudta csak bemutatni az Angel Studios révén, jóval kisebb körben és reklámlehetőséggel, mint amit mondjuk az idén sorra bukó Disney-filmeknek juttattak. Ironikus módon az amerikai sajtó sárdobálása visszaütött, és lepel alatt bombasikerré tette a produkciót: azon túl, hogy negyedmilliárd dollárt, azaz büdzséje tizenhétszeresét hozta vissza, a nagyérdemű képébe tolta „modern” világunk egyik legkínosabb szégyenfoltját, a virágzó gyermek-rabszolgapiacot.

 

Tim „Timoteo” Ballard fedett ügynök évek óta fülel már le pedofil bűnözőket. Egyik rajtaütése után egy hondoras-i gyerekáldozat, Miguel felmeri őt és arra kéri, hogy kifejezetten az ő szintén áruba bocsátott nővérét, Rocíót kutassa föl és hozza vissza. A kislányt valahova külföldre adták el, így Tim és társai beépülnek a kolumbiai alvilágba, hogy ott bukkanjanak mielőbb Rocío nyomára. Amikor azonban nem kap zöld utat az ügy folytatásához, választania kell: vagy saját állását adja föl, vagy a magánmisszióját.

 

 

Ha félretesszük a politikát, akkor A szabadság hangja egy kifejezetten hagyományos thriller. Bagatellizálhatatlanul szörnyű jelenségre hívja föl a figyelmet, másrészt eléggé régimódi az, ahogyan fölépíti és kifejezi magát. Elrabolva-szerű cselekménye, A passióval rokon mentalitása és a Véres Gyémánthoz hasonló tájhangulata miatt könnyen úgy tűnhet, hogy nem próbált kellően eredeti vagy csattanós lenni – akár fordulatok, akár képi brutalitás frontján. Végső soron a befogadótól függ, hol húzza meg az értékhatárt egy ilyen nyíltan üzenetközpontú alkotásnál: mikortól régi vágású, de ésszel + érzéssel készült alkotás és mikortól szájbarágós „tanmese”, ami csak kliséket pufogtat.

 

Megfogott engem az átvert gyerekek nyomtalan eltűnése az elején, bevonta a figyelmemet a bizalom-elnyerés pszichológiai technikája Tim munkájában, és érdekesen jött le az, ahogy társával, Vampiróval fölállítják a saját kis pederaszta klubjukat, mint amolyan nagy légypapírt a remélt beszállítóknak. Szó mi szó, a negatív figurák elég átlátszóak,

mint Giselle, a volt szépségkirálynő, aki mintegy nyájas pókként hálózza be jóhiszemű célpontjait. De az a vád egyszerűen baromság a főáramú médiától , hogy emiatt a darab „rasszista” vagy „szuperhős-szerű": nem olyan veszett ritka jelenség, hogy a mások nyomorával csencselők külső vonásain is kiütközzön a romlottság.

 

Nem értek egyet azzal a fölvetéssel sem, hogy Jim Caviezel - aki egyébként is az igazi Tim Ballard segítségével készült a szerepre - túl hasonló alakítást nyújtana, mint Isten fiaként, vagy hogy figurája itt is "prófétaszerű" erkölcsi példával szólítja föl a nézőt magába nézésre és megbánásra (amiért kényelmesebb nem törődnünk ezzel a nagyvilágban zajló, ergo távolinak fölfogott mocsokkal). 

Ha már bűnbánat: hihetőnek találtam Vampiro élménybeszámolóját arról, hogy egy ilyen simlis krapek minek a hatására vállal be ilyen mentős balhékat. Aki ezt mindenáron politikai, vallási meg hitkérdésnek akarja beállítani, az vagy felszínes, vagy hazudik. No azért azt belátom, hogy a film társadalmi felhívása – hogy ez az iparág bármelyik országban–családban újabb áldozatot szedhet – nagyobbat ütne, ha a végső mentés színtere nem a 3. világ eldugott dzsungele lett volna, hanem pont magának az USA-nak a szívében kerülne rá sor. 

 

Maga Tim azonban nem túlidealizált főhős, aki változáson ne menne keresztül – bár morális motorját az álca mögött valóban nem kezdi ki semmi. Rocío-ék előtt a bűnösök lefülelése volt a figyelemfókusza, hisz ez ad esélyt a még élő áldozatoknak. Más viszont egy beépülős vadászat, sőt még a beépülős mentés is: Timék sikerével 54 „árucikk” kapja vissza szabadságát, csak pont az az 1 nincs köztük, így a már-nem-is-ügynök tovább kell, hogy kü(s)z(kö)djön. Szakmai alaposság és egyéni gerincesség társítását láttam ebben, nem holmi elvont eszményképet, amivel ne tudnánk akár full ateista-módban azonosulni.

 

Tim és Vampiro kettőse messze a legérdekesebb szereplőtéren, de szerencsére a megsegítendő család, apa és két porontya is voltak annyira szimpatikusak, mint a film szánta őket. Tetszettek még a mentőakciók külön árnyalatai aszerint, hogy 1 vagy több pedós lecsukása, illetve 1 vagy több alany kimentése a konkrét, elsődleges célkitűzés. Rocío zenélgetése a szobájában pedig tényleg hatásos keretet ad az egésznek, emlékezetünkbe vésve, milyen valószínűtlenül sok erőfeszítés árán került vissza élve egyetlen bizonyos név és arc birtokosa a sötétség világából – ami mégis csupán ugyanaz a világ, melyben mi magunk naponta forgunk.

 

 

Mel Gibson, Caviezel és mások személyesen igyekeztek népszerűsíteni ezt a darabot, és szerintem rászolgált a sikerére. Története nyílegyenes, de szilárd, feszültséggel bír, végkifejlete kerek és kiérdemelt. Papíron pozitív karakterei valóban emberiek, a zene és atmoszféra erős. A stúdióvilág szájkaratéja pedig – főleg egy olyan mű miatt, ami műfajában nem is nevezhető formabontónak – akaratlanul is mintha súgna nekünk: lehet, hogy őrajtuk is csak kiütközött a valódi természetük...? 

 

A szabadság hangja 5-ös skálán 4-est kap tőlem. 
 
 

A virághold gyilkosai (Megfojtott virágok)

Azt hiszem, ma már kijelenthetjük, hogy a hivatalos történelemoktatás úgy hazugság, ahogy van, tele ferdített, hamisított vagy elhallgatott fejezetekkel, melyek nem is olyan ritkán "kínos" genocídiumokról árulkodnak. Amerika múltja t'án a legismertebb ilyen  "kincsesbánya", ki tudja hány még vászonszűz bűnesettel, melyet legföljebb csak egy maréknyi rendezőnek – tág büdzsével, sok gerinccel és kivételezett státusszal – enged(né)nek a mozgókép-színházakba elhozni. A Killers of the Flower Moon, magyar címén Megfojtott virágok tehát még ma is tabudöntögetőnek számít, pedig köztudott, hogy egészében nézve mi lett a sorsa e földrész előző emberiségével.

Martin Scorsese igazi aranyrögre bukkant a témában: a száz éves oklahomai oszázs-gyilkosságok ügyére. Ezt a népet hajdan egy terméketlen földterületre deportálták, ahol aztán ők ironikus módon fekete aranyat (olajat) találtak, s így látványosan meg is tollasodtak. Válaszként az USA törvényi rendszere megtiltotta nekik az ellenőrizetlen vagyonhasználatot, helyi szerveik pedig eltussolták, amikor valakik tehetős oszázs nőket kezdtek sorra kivégezni az állam északi felén. 

A Törzsi Tanács a kormányhoz fordult, de a még újsütetű FBI későn derített fényt a tettesek kilétére és indítékára. Nevezetesen egy olyan bűnszervezetre, melynek tagjai beházasodva szereztek öröklési jogot a kinyírandó nejeik és kölykeik után. Ennek kivizsgálását írta meg David Grann a film alapját nyújtó, de annál jóval tárgyilagosabb könyvében.

 

Scorsese Eric Roth-tal társban írt szkript-je mégsem annyira a nyomozásra, mint sokkal inkább a korképre és egy olyan karaktertrióra figyel, akik A jó, a rossz és a csúf erkölcsi felállására emlékeztetnek. Egész más személyiségek, de az, ahogy egymáshoz képest helyet foglalnak a morális spektrumon, hasonló.

 

Innen nézve „a csúf” egyértelműen Ernest Burkhart figurája. A I. világháborús veterán olyan, akár a remekül betört jószág: az a típus, akit könnyű karizmával és erélyes fellépéssel befolyásolni, mert józan esze, érzései, lelkiismerete nem nyújtanak ellensúlyt. Lélektani szempontból látványos, ahogy Ernest gerinctelensége fölemészti azt a kevés jó tulajdonságát és megkérdőjelezi még az őszintének tűnő időszakait is, ami jutott neki.

Bár sejthető, hogy az ő esetében igazi volt, ahogy megismerte és elvette oszázs párját, Mollie-t, attól még részt vett nagybátyja bandában, ami ezzel a „vedd el, és nyírd ki!”–technikával többek közt Mollie testvéreit is elpusztította. 

Az azért már kissé túlzóan szánalmas, mikor a „szeretett” feleségét mérgezi, és közbe néha ő is belekortyol a szerbe bűntudatból. Lebukása idejére már kétség sem fér hozzá, hogy ez az alak túl van a mentségek mezsgyéjén, ott, ahol már sem a múlt jobb percei, sem tanúskodása a bíróságon nem számítanak többé: örök életére gyáva szemétláda marad, aki elherdálta új családját, csak azért, mert ők ”rézbőrűek”.

 

Nem nehéz helyi keresztapának elkönyvelni Ernest bácsikáját, William King Hale-t. Amellett, hogy az állam t'án legbefolyásosabb embere, apróra ismeri az oszázsok nyelvét, szokásait és mentalitását is, amivel az egész közösséget félrevezeti: amilyen hangzatosan szónokol mellettük nyilvánosan, olyan irgalmat nem ismerő precizitással cserkészteti be és végezteti ki őket a háttérben. Bármilyen nyilvánvaló is itt a báránybőrbe bújt farkas esete, Hale nagystílűségét – meg persze Robert De Niro alakítását – izgalmas figyelni. Még úgy is, hogy a néző erkölcsi érzékét már az elejétől felpiszkálják az ártatlanok hirtelen és büntetlen megölésének képei.

 

Erős jelenlétet sugároz Lily Gladstone Mollie-ja végig a jelenései alatt, és szerintem ez – ha nem is Oscar-t, de valamilyen – díjat fog jövőre hozni a színésznőnek. Külön az az árnyalat tetszett nekem, melyet az ő személyisége kapott: higgadt, intelligens, jó szemmel méri föl az emberek megbízhatóságát, sőt pici csipkelődő humor is jellemzi. 

Ugyanakkor szemében ott a kiábrándult, a gyásszal napi szinten megbirkózó teher, ahogy ismerőseit, majd szeretteit, sőt lassacskán őt magát is elragadja ez a rejtett, gonosz kéz, amit nem tud megállítani. Sok múlott azon, hogy ne lássuk őt vaknak vagy birkának: Mollie korán megsejti, hogy férje sáros a családi tragédiában, de a méreg mellett a félelem és a gyerekük apjában való hinni akarás kiszolgáltatják őt, emberségét naivitássá konvertálva. Csak annál a fantasztikus jelenetnél írja le őt végleg, mikor Ernest még a „mindent” bevallás után is a szemébe hazudik, letagadva, amit személy szerint vele művelt.

 

Egy másik film Leo DiCaprio-val, név szerint Tarantino Volt egyszer egy Hollywood–ja jutott eszembe az itteni hangulatról és szellős szerkesztettségről. Amaz a produkció is ilyen szabadosra, lazábbra vette a cselekményét és szereplői mozgásterét, olyan érzetet keltve, hogy semmittevően elsétálgathatsz a film világában és klímájában, mesterkélt útmutató monológok nélkül. Rodrigo Prieto operatőr ismét igazolta, miért szeret vele dolgozni Scorsese: az oszázsok napfényes összejöveteleitől kezdve

a gyújtogatók perzselte birtokokig erős, olykor szuggesztív a képi világ. Minden célzás nélkül örültem annak, hogy ennyi őslakos színészt látok egy komoly, 200 millió dolláros, XX. századi közegben játszódó filmes darabban. 

Nem hinném, hogy az arc-közelik a korra jellemző mértéken túl hangsúlyoznák ki az indiánok sanyarú sorsát és a fehér polgárok alig leplezett rasszindulatát; a tények és élethelyzetek magukért beszélnek, rengeteg szennyet kell még előásni az „amerikai álom” hazug mítosza alól.

 

Másrészt szilárd meggyőződésem az, hogy egy mozifilmnek nem szabad kerek 3 óránál hosszabbra nyúlnia: akkor már inkább vágják ketté! Ez a kb. 200 perc egyébként is lehetett volna jobban kitöltött vagy erősebben összefogott, sok a terjengős rész. Olyan, mintha Scorsese folyton azt lesné, hogy a(z euramerikai) közönséget kellően furdalja-e már a lelkiismeret az indiánok vértanúságával szembesülvén. Ahhoz képest, hogy a nyomozati szállal nem akarta húzni az időt, hát húzta mással: 

Ernest-ék pere konkrétan az utolsó harmadidőre kap csak teret, amire már nem mentség a „szerzői vízió” vagy a „világ elmélyítése”. És ezt olyan mondja (írja), aki kifejezetten utálja, ha kész nagyjeleneteket vágnak ki egy moziba szánt műből, hogy később büszkén mutogassák azokat egy külön rendezői vágatban…!

 

Fifikás és kreatívan okos szegmens még az utószó a zenés rádióműsorral, ami először már-már szamárfület mutat mindannak, amin a szereplők keresztülmentek, majd dermedt csöndbe fordul. "A gyilkosságokat nem említik." Igen, a közvéleménynek az ilyesmi akkor és ma is csak egy műsor: egy tragikus híradás a sok közül, amit nagy ívben lesajnálunk, de ami holnap már a kutyát sem érdekli. 

Tükröt állít és leleplezi azt a kényelmes közönyt és távolságtartást, ami jellemző ránk, ha belföldön, a saját házunk táján, „itthon” véreztetnek ki egy egész embercsoportot. Ha még itt, a jogrend országában is előfordulhat ilyesmi, akkor biztosan ők tehetnek valahogy a dologról, ugye? Még akár az FBI-nyomozó kései behozása a történetbe is vehető piros pontnak hihetőség terén: a legtöbb bűnszervezetben elkövetett gaztett általában túl későn, jóval az áldozatokat ért kár és kálvária után kerül egyáltalán nagyítólencse alá, nemhogy érdemi büntetésre.

 

 

Nem egy könnyen leírható művészfilm a Megfojtott virágok, az biztos. Mint valaki, aki Az írrel már nyugdíjazta magában a 81 éves rendezőikont, pozitív meglepetésként ért ez a legújabb, több műfajt ötvöző, kompromisszumot elvető munkája. Az alakítások kipipálhatók, a vizuális kelléktárat hatásosan és ötletesen használja a rendező, a sztori pedig – bár a Napnál világosabb, mit üzen és hova kell előbb-utóbb kifutnia, – érdekes és fajsúlyos. Csatlakozom azokhoz, akik szerint túlnyújtott, helyenként leül, sőt narratív fronton direkt elodázó. Ezzel együtt is értékes, „színes”, hangulaterős alkotással gazdagodtunk így év vége felé, mely egyben lázas fölmagasztalása is a mozinak, mint sokak szemében veszélyeztetett művészeti ágnak.

4/5-öt adok rá. 

Az Alkotó

Akár egy visszajáró üstökös, a robotika és mesterséges intelligencia témája időről időre átrepül a sci-fi-világ naprendszerén. Nyáron a legújabb Mission Impossible, ősz elején pedig Gareth Edwards Az Alkotója veselkedett neki, és bár előbbihez képest jobban gyúr a téma drámai oldalára, nagyobbat is bicsaklik vele, mint Tom Cruise zászlós-franchise-a. Kicsit komolyabb tónusa és érezhetően vaskosabb a forgatókönyve ellenére ugyanazt a gépies és akció-orientált benyomást kelti, éppúgy automatára állítva robog végig cselekménye a kijelölt útján.

 

 

Los Angeles atomrobbanása óta a világ újra kétpólusú lett:

1. egyik oldalt a Nyugat, amely a mesterséges intelligenciát okolja a tragédiáért és az ezért indított háborúért,
2. a másikon az Új-Ázsiát felügyelő robotfaj, melyet a fejlődő M.I. működtet, hála tervezőjének, egy Nirmata nevű ismeretlen zseninek.

Őutána kémkedett Joshua Taylor beépített katona, mikor egy este lebukott, és a káoszban terhes felesége, Maya is odalett. 5 év múlva mégis belemegy egy új akcióba, az ellenség új titkos fegyverét fölkutatandó, és itt szembesülget az igazsággal. Ugyanis nemcsak, hogy a M.I. itt az élettisztelő fél, de Maya az eredeti Nirmata lánya, és kómában fekszik, miközben „a fegyvert” az elpusztult babájuk szkennelt képére mintázták. 

Van egyfajta szárazság Edwards rendezésében, ami már a Godzilla-reboot-nál kiütközött, és amit a Zsivány–Egyes idején is inkább az ottani örökölt univerzum pluszpontjai segítettek kompenzálni. Emezt az új univerzumot nem tudja élettel megtölteni, dacára annak, hogy rengeteg idő megy el a világ és a szereplők háttér-bemutatására. Edwards effekt-szakemberként kezdte a szakmát, és látszik, hogy a nagy látványos szituk alapdrámaiságán nemigen tudott még túlnőni, és a személyes karakterdrámát életszerűvé hangolni. Ezért érződnek merő vázlatcetlinek a szereplők, motivációjuk elmaszatoltnak és patetikusnak az érzelmes pillanataik – a gépies, ide-oda tologatós cselekményről nem is beszélve.

 

Tolja buzgón a képünkbe az allegóriát Az Alkotó: a gonosz Nyugat hazug, parancselvű és irgalmatlanul gyilkolja a vádolt emberségeseket, míg a pacifista Keleten békés városi civilek, bódhiszattva szerzetesek és csupa-morál szimuláns katonák – élükön Az utolsó szamuráj-os Ken Watanebe-val. Pikantéria gyanánt pedig az szolgálna, hogy az „emberi” Nyugat agresszíven antikommunista antirobotista, míg „Új-Ázsia” a robotok egyre csak emberibbé fejlődő társadalma. Alapváznak még jó ez, sőt igazságalapot sem nélkülöz: ma már beismert közhely, hogy az USA történelme maga az iparszerűen űzött háborúskodás. Csak ne volna az összkép ilyen infantilisan sarkított és csupasz: az egész több évi hidegháborút egy szuper katonai létesítmény, a NOMAD robbanása egyből lezárja. Pedig maga a fegyver ötlete, ami a bolygót pásztázva bármely hektárját fölperzseli lézerrel, nagyon is hihető csúcstechnológia...

 

Szegény John David Washington borzasztóan igyekszik drámai vénát villantani Joshua-ként, de a rossz karakterírás betesz neki: minél több érzelmet fektet az alakításba, az annál túljátszottabbnak tűnik, de nem mélyebbnek vagy megfoghatóbbnak. A Tenet-ben is vázlatos figurát kapott, akinek szándékosan a nevét se tudhattuk meg. Amott a világépítés jóval átgondoltabb és értelemszerűbb volt; a vészhelyzet adta alapdráma még épphogy elműködtette az amúgy távolságtartó sztorit. Persze, az is lehet, hogy csak én vagyok túl elfogult, hisz Chris Nolan bevallottan a kedvenc rendezőm. De Nolan akkor is úgy üt meg szárazabb – ha úgy tetszik, személytelenebb – tónust, hogy a tartalom mégis emberi léptékű, fajsúlyos maradjon.

Edwards rendezése pont ennek fordítottjaként sült itt el: ő csöpögősebbre, hősiesebbre dúsította Joshuát és az ő személyes odüsszeiáját, mégse lett ettől átélhetőbb vagy komolyabban vehető, csak terjengősebb. Ironikus módon a többi szereplőt meg közben annyira semmilyenre hagyta meg, ami teljesen kiöli a néző érdeklődését, hogy mi történik mikor kivel. Mintha egy önimádó szabász a legszebb ruhákat hajigálná föl egy féllábú – és félkarú – ólomkatonára, akit arctalan próbababákkal vesz körül.

És ott van Alphie, akitől Hal–9000 a Broadway csillagának tűnik! Fütyülök rá, hogy Joshua és Maya, azaz a második Nirmata elhunyt magzatáról mintázták, vagy arra, hogy „embergyűlölőre is programozhatták volna, de nem tették.” Egyetlen porcikája akad az egész filmnek, ahol sikerült emberi módon reagálnia, és ez a vége felé, mikor a NOMAD fölrobbantásakor Joshua nem tud visszaérni hozzá a kompba valami random csápos őrrobot miatt. Ezt kivéve maga a testet öltött sterilitás, aki vagy csak a tévét bámulja, vagy azon tanakodik, mit művel épp a védőbácsija. Ezek után a győztes landolása kb. olyan felemelő, mint a színészeknek, ha a gázsijukat krumpliban fizették volna ki dollár helyett.

 

 

Látványtéren viszont előfordulnak jó ötletek Az Alkotóban. A természeti tájképek egészen mutatósak, a szimulánsok külleme érdekes hibridje a robot- és az ember külső között. Nyilván erre a határ-elmosásra ember és gép között játszik rá Joshua láb- és karprotézise, de ez is csak látvány szintjén cseng a témához, szóra se tartja érdemesnek a dialógus. Eleve a Nem azt mondom, hogy a párbeszédeket okfejtésekkel kell teletömni, de a karakterek nemcsak tartozékai a világnak, formálják azt és formálódnak benne. Itt a protagonistát kivéve mindenki gépnek tűnik és hangzik, akár szerves antropomorf, akár fémes.

 

Fél évtizeden át vajúdott ez a projekt, mire meglátta a napvilágot, de ettől nem lett kiforrottabb. Valahogy sem az alapozásba, sem a dramatizálásba ölt idő nem úgy manifesztálódott, ahogy Az Alkotó alkotója akarta (bocs, nem hagyhattam ki). Vakbuzgó hirdetőtáblája ez a nyugati katonai-kabineti elit romlottságának, de annál nem több: összecsapott világkép, közepén egy fémvégtagos archetípussal és a Szent Grálként óvandó megváltó kölökkel. Meg se lepne, ha netán az derülne ki, hogy valójában pont egy mesterséges intelligencia ütötte volna össze 2 omlett között ezt a munkaanyagot.

 

 

2/5-öt adok rá.