TITANIC

"A Titáni."

"A Legerősebb."

"Az Elpusztíthatatlan."

A közismert eset mozgóképes megfelelőjét legtöbbünk ma James Cameron filmjével azonosítja. Ez volt a legnagyobb anyagi ráfordítású, legtágabb, legtovább és legtöbbször mutatott verziója A Titanic-nak. És a legjövedelmezőbb: az Avatar előtt ez volt minden idők legnagyobb amerikai és globális bevételét birtokló block-buster. A fenti jelzőket úgy értették később a filmre, mint indulása idején a lakosság az óceánjáróra.

Hollywood-ban ősdivat szerelmi történettel fűzni össze egy tragikus korszak vagy esemény krónikáját. Ha eltekintünk a Titanic vizuális összetevőitől, az eset emberi vonatkozása egy love-story, melyet osztály-előítéletek kerülgetnek. A kérdés az: akár tökéletes kivitel mellett is, nem-e túl érzelgős vagy elkoptatott egy romantikus nosztalgia? Főleg, hogy majd' 3 órán keresztül kísérjük végig.
A Titanic szerelmi szála úgy funkcionál, mint egy arcmágnes. Arra szolgál, hogy minél több embert és szokást lehessen azon keresztül mutatni, illusztrálni. Anélkül, hogy úgy éreznénk, mintha a gimiben magoltatnák velünk a történelem tankönyvet. Ezek olyan emberalakok, mint mi, akik egy mindannyiuknál nagyobb veszélyt élnek át, s az életük örökre megváltozik. Nincs mindenki a két főhőshöz láncolva, de legtöbbjüket úgy ismerjük meg, hogy vagy Jack vagy Rose találkoznak velük.

Oké.

Funkcióképesség kipipálva.

A másik feltétele a "fellángolás" átélhető játéka. Leo DiCaprio and Kate Winslet bőven kap műsoridőt, és valami kötődés tényleg felfedezhető figuráik között. De mégsem az igazi. Az a fajta vonzalom, amit itt láttam, inkább menekülésnek tűnik, mint fizikai vágynak - kivéve mikor Jack aktképet készít Rose-ról. A csavargó megment egy úrilányt, látja, hogy fogékony a vidámságra. Mindkét karakter kedvelhető és az arckifejezésükről lerí, hogy vannak ábrándjaik. Nem besavanyodottak, mint például Rose anyja.

Ha egy szóval kellene jellemeznem, azt mondanám: rutinszerelem.

A történet a 101 Rose visszaemlékezése ad keretet, mikor egy felfedezőcsapat megtalálja a roncsokat. Ezek a "jelenkori" jelenetek ritkán mutattak európai szemmel nézve is értelmes momentumot. A kincskereső kutatók nem egyszerűen cinikusak, hanem gyermetegek és mohók, egész amíg Rose a története végére, a hullámsírhoz nem ér. A sajnálkozásról szóló mondatok is laposak, mint: "De nem értettem az igazi értelmét." Legtöbbünk tényleg ilyen egyszerű észjárás szerint viselkedne, még úgy is, hogy kutatók. De tény, ami tény: egyikük esetleges villámhalála sem lett volna megrázó, legfeljebb sajnálnivaló.

Rose Dawson-t úgy-ahogy kedveltem, mint karaktert, de idős korban néhol olyan szentimentális, mint May Parker volt Raimi Pókember-filmjeiben. Elnézőek lehetünk, hogy Rose ilyen hatalmas életkort megért és vállalja az emlékek súlyát. Az viszont számomra képmutatásnak tűnik, hogy háromnegyed évszázad után csak most bevallja az igazat, unokájának "Lizzynek". Miért titkolózott erről egy életen át? A kék gyémántot is éjjel az óceánba hajítja, mert oda látta Jack-et is alámerülni az elsüllyedés éjjelén. Bevallása szerint még fényképe se volt Jackről. Nem gondolt rá, hogy a világ tudtára adja mindazt az igyekezetet, amivel folyamatosan mentette az irháját? Csöpögős kifogás, mikor azzal indokolja hallgatását: "Egy nő szíve a titkok mély óceánja." 

Cal Hockley kellően kicsinyes, akarnokoskodó férjjelölt. Miután Jack feltűnt a színen, egyfolytában próbálta befeketíteni inasával, Spicey Lovejoy-jal, aki korábban rendőr volt. Billy Zane jó színész, de jobban is megírhatták volna a szerepét.

A film hiteles társadalomképet igyekszik kialakítani a korról. Leginkább a vacsorajelenetnél lehet ezt megfigyelni. Jack meglepően jól tudja eladni magát, ahhoz képest, hogy valójában csavargó. A lanyhult beszélgetés után megfordul a felállás: Jack invitálja meg Rose-t a saját ízlése szerinti mulatságba, egy régi köznépi táncmulatságra. Hogy mindketten megfeleltek a másik világának, az logikusan serkenti a közös vonások felfedezését egymásban.

És most jön az elkerülhetetlen szempont: a vizualitás. A Titanic csavarjaitól Smith kapitány szakálláig mindent pontos leírás alapján elevenítettek meg. Végig folyamatos és hiteles az, ahogy a legénység igyekszik úrrá lenni az adott helyzeteken, és hogy ezek milyen hatást generáltak a tömegben. Főleg, mikor kiderült, hogy a hajón nincs elég mentőcsónak, még az előírt darabszámhoz képest se.

A süllyedés folyamatát nagyon precízen dolgozták ki:

1.    az ütközés körülményei

2.    a hajó víztároló szelvényei

3.    a berendezés pusztulása

4.    a hajó dőlése és kettéhorpadása

5.    az emberek a korláton lógva

stb.

Persze, itt is bele lehet kötni néhány apróságba, hogy:

·         mi van, ha az elektromos kábelek beleérnek a vízbe,

·         túl sok a fény az áram leállása után,

·         hogy szikráznak a kettéhorpadt résznél a vezeték, ha a hajó áramellátása megszűnt.

etc.

Cameron saját állítása szerint nehéz volt kitalálni, hogy kapjon világítást egy áram nélkül maradt, koromsötét hajó fedélzete. Hogy látni lehessen, mi történik. Ugyanezt a problémát kellett megoldani Joker és Batman utolsó párharcánál A sötét lovagban.

Az emberek a legkülönfélőbb módokon menekültek vagy törődtek bele sorsukba. Legismertebb az a jelenet, ahol az egyik utas leállítja az órát, vélhetően hogy a jövő roncsvadászai megtudják az elsüllyedés idejét.

A képvilág tehát nemcsak monumentális összhatást kelt, de azt minden módon igyekeznek kitölteni. A zűrzavar közepette Jack és Rose, illetve Cal menekülését is huzamosabban látjuk. És nem lehetünk nyugodtak, hogy a 2 protagonista derekasan helytállt és megúszta végül. Jack - másfél ezer másik emberrel együtt - halálra fagy a nulla fok körüli vízben. És ezt még úgy se lehet elkerülni, ha folyamatosan mozgunk, mert: egyrészt előbb-utóbb a szervezet elfárad, másrészt nincs olyan tárgy az elmerült hajó körül, ami alkalmas megtartani egy ember súlyát. Igazi halálcsapda.

A témazene gyönyörű és lágy, ugyanakkor rendkívül fájlaló, az elkeseredett gyász érzését keltő hangzás. És örültem neki, hogy nem játsszák a süllyedés alatt, míg Rose fel nem fedezi, hogy párja elvesztette a harcot a fagyhalál ellen. Amint a Kárpátia csónakja rátalál a halottakra, Rose tényleg az utolsó pillanatban tud egy figyelmeztetősípot megszerezni, és azzal felvetetni magát. A film legprofibb, legatmoszferikusabb 5 perce.

Nem lehet összegezni a filmet a záró nagyjelenet felemlítése nélkül. Agg Rose Dawson ágyában pihen, mellette azok a fényképek, melyek a Titanic után készültek róla. Ezekből sejthetjük, hogy valóban megvalósította mindazt az életben, amit akart. Rögtön ezután egy álmot vagy víziót látunk, amelyben Rose visszamegy az időben, a Titanic fedélzetére, ahol minden elhunyt arc mosolyogva fogadja - köztük Jack maga. Nem tudjuk, hogy Rose ezt álmodja-e, vagy éppen meghalt és a megfiatalodott lelke tért vissza. Értelmezés kérdése.

Ha a befejezés jelentésétől eltekintünk... erőteljesen színpadias. Ez a történelem legismertebb hajókatasztrófája, muszáj drámai zárást adni neki. Szerepétől függetlenül viszont nagyon dísz-kinézete van ennek a montázsnak. Illeszkedik a sztoriba, de önmagában végigmérve igen hatásvadász, sulykolóan romantikus. Sem a meghitt érzelmek, sem valaminek a tiszteletreméltó mivolta nem érződik ki ebből az epilógusból.

Utolsó másodpercekben Jack és Rose csókja koronázza meg a film történetét. Tényleg csak az hiányzik a színház-érzéshez, hogy a résztvevők meghajoljanak előttük. Ez pedig számomra legalábbis, eléggé illúzióromboló.


Olyasmi a '97-es verzió, mint egy hatalmas erőmű, ahol emlékezetes fényképet gyárt. Kissé vontatott, kissé érzelgős, de végülis nem válik melodrámává. Ugyanakkor nagyszerűen rekonstruált egy tömegbalesetet, annak menete és az emberek viselkedése alapján is.