A musztáng

Ha egyszerű is a története, kár lenne annyival legyinteni A musztángra, hogy: "á, megint egy börtöndráma, ahol a bűnös újra rátalál emberségére". Távol áll tőle, hogy családbarát lelkizéssel, tetszelgő ölelkezéssel adja el magát a nézőnek, és messzire vágtat a sajnálkozó melankóliától, ami sok megváltástörténetet a giccsgödörbe taszít. Sose naiv, aligha mesterkélt; a bizakodás percei kiérdemeltek, ahogy a "főhőst" egy állattal való bánása önmagával is megtanítja bánni.

Roman Coleman már 12 éve ül börtönben, amiért örökre megnyomorította élettársát, és ezt terhes lánya, Martha soha nem bocsátotta meg neki. A férfi ma sem mutatja jelét, hogy visszavágyna a társadalomba, ám egy átnevelőprogram keretében rábízzák egy fiatal musztáng kezelését, aki éppolyan keményfejű, mint ő. Roman és lova, Marquis együtt kell, hogy felkészüljenek egy árverésre, ahol új tulajdonos vár a lovakra – vagy altatás.

Végső soron az őszintesége A musztáng fő erénye: egyenesebben, életszagúbban meséli el Coleman amúgy pofonegyszerű történetét. Nem a szokott alaphelyzetből indulunk, hogy a főszereplő csak a körülmények vagy akár a rendszer áldozata: jóval bűne megismerése előtt lerí a férfiről, hogy tényleg bűnös, és nem keres önigazolást. Nem pusztán egy ostoba vadállat, de indulata hirtelen tör föl belőle, és rég nincsenek illúziói az életről. Hihetőnek találtam a szintén szülővé érő lány viszonyulását az apjához; Martha vádló szavai a tettéről és helyzetéről csak még jobban kirajzolták nekem Coleman személyiségét.

Nem igazán éreztem, hogy látvánnyal vagy pátosszal próbálnák kitömni a narratíva helyét. Roman-t súrlódásai a zabolátlan paripával nem ruházzák föl plusz erkölcsi többlettel vagy vadonatúj életfelfogással. Magát a természetét csiszolgatja apránként az állat betanítása: megtanul-e a fickó másokkal bánni, vagy büszkén visszavedlik öntörvényű izomemberré, végleg bebukva a „megjavult” apa szerepét (mint pl. A pankrátorban). Tetszett a kölcsönhatás ló és lovasa között, bár az utolsó félórában már elég kiszámítható, hogy mi lesz a vége. 

Örültem neki, mikor Roman Marquis szabadon eresztésekor nem szökik utána. És nemcsak mert így kevésbé elcsépelt az egész. Ez a férfi egykor önző dühből, egyetlen tettével tönkretette az élettársa életét, aki emiatt napról napra tengődött a halálba, a lányuk terhére. "Egy nap jóvá fogom tenni..." Roman közös útja Marquis-szel e folyamat fordítottjának tűnik nekem: napról napra segíti át a lovat a tengődésből az őket megtapsoló közönségig, később pedig egy csapásra visszaadja bajtársa életét, önzetlenül, tartva magát eddigi sorsához. Ez adott nekem többletet a sztori száraz vázához, amit maga Martha is így egyszerűsít le: "Azt hiszed, a lovaglás bármit is megváltoztat?" A befejező pár perc pedig visszafogott, mégis megható.

A musztáng tehát egy jól vizsgázott kis darab nálam. Cseppet sem nagyratörő, nem próbál erőszakkal könnyeket facsarni a szemünkből. Mégis sikerül kencézetlen tálalással reményt adnia a nézőnek, olyan elvadult "jószágokról", akik a rendszer, sőt a józan ész szerint is már elvileg menthetetlenek, javíthatatlanok.

4/5-öt adok rá.

Aki bújt

Ha csak 3 szóval kéne összefoglalnom az Aki bújt-at, úgy mondanám: Addams-family szteroidokon. Egy nemtörődöm feketekomédia a szupergazdagok törvények fölötti, hermetikus világáról, amely a tekintély álarca mögött bármit feláldoz, ha úgy kívánja - még az emberéletet is. De ez a kifigurázás kimerül a groteszk vérbőségben és a nyers szópoénokban; sztori, karakter és kreatív töltés terén sosem nő túl kezdőfelállásán.

Grace a dúsgazdag Le Domas-családba készül beházasodni, nem sejtve, hogy mi vár rá ott. A sátánimádó vérvonal ugyanis egy bizarr rituális kártyajátékkal avatja fel újdonsült tagjait: 

Grace a bújócska lap kihúzásával űzött vaddá válik egy embervadászaton, ahol csak pipogya férje, Alex, meg talán annak léhűtő öccse, Daniel nem akarják a fejét. Állítólag a családtagok mind meghalnak, ha reggelig nem sikerül Grace-t feláldozniuk az ördögnek, vagy legalábbis kinyírni.

Szívem szakad meg az ilyen „bíztató kezdés után félúton kifullad”-fajta horrorokért. Az Aki bújt alapvető problémája ugyanaz, mint pl. a tavalyi Brightburn-nek: a készítők fejében volt egy elmés kiindulási ötlet, amit hatásosan és véresen visznek a vászonra, de mikor ebből egy bonyodalmat kéne valamerre építeni, az félúton beomlik az ötletesség hiánya, plusz a szereplők karikatúraszerű lapossága miatt. Mintha nem mernék végiggondolni, hová vezet józan ész szerint a saját történetük.

Pedig az összetevők eleinte a helyükön vannak: a morbid humor, az őszinte trágárság, a szatirikus felhang, a hentelés képei, az élet-halál bujkálás folytán a feszültségfaktor. "Azt mondtad, hogy a családod fura, de azt nem, hogy pszichopata...!" A film nem lacafacázik: pár levezető kör után az esküvővel – meg az elnapolt nászéjszakával – beugrunk a „játék körüli” cirkuszba. De a szellemes ötletekből nincs elég se a humor, se a horror, sem a karakterek számára, a sztori meg önmagában túlontúl sovány. A viccek hol bejönnek, hol nem, a "komoly percek" meg inkább csak lagymatagok. 

Tudom, hogy az egész egy nagy véres görbetükör, de a szereplők pár döntése még a nem létező személyiségüknek is ellentmond, pl. hogy mennyire lehet Grace-t rituálén kívül elintézni, vagy hogy anyósa miként vélekedett róla a kártyahúzás előtt. Samara Weaving (Hugo Weaving rokona) buzgón csepegteti a színt Grace figurájába (főleg a szitkozódásai szórakoztatóak), de a többiek mind faarcú dísztárgyak maradnak: 

amikor a vadászat elején fejszével, íjjal, etc. felsorakoznak csoportképre, képtelen voltam nem az Addams-famíliára gondolni. És itt van a legtöbbjük reggeli elhullása, ahol csakúgy vérpacákká robbannak szét. Nyilván úgy vélték az alkotók: ez annyira a semmiből jön, hogy akaratlanul is nevetésre sarkallja a közönséget. Bennem buta látványtrükk-ként maradt meg, ami fölrúgta a film mákszemnyi belső logikáját - olyan szereplőkkel, akiknek eleve zéró jelenléte volt a vásznon. Ez így nem vicces vagy polgárpukkasztó, hanem csak alamuszi.

Daniel-nél és Alex-nél próbáltak az írók picit a személyiségre is gyúrni, de nem eleget. Daniel majdnem annyiszor pálfordul, mint Kylo Ren Az utolsó Jedik-ben, Alex pedig iszonyú szánalmasan ragaszkodik a szőlőszemnyi lelkéhez. A vadászat alatt végig arról győzködi a nézőt, mennyire sose értett egyet elei szadi szokásaival, de a nejét inkább olyan "vak vezet világtalant"-fajta kapkodással mentegeti. Látni rajta, hogy az: „Á, mi az esélye, hogy pont azt a lapot húzza?”-észjárás miatt nem szólt Grace-nek erről a lehetséges végkifejletről. 

Ironikus, hogy Alex-et épp akkor találtam a legemberibbnek, mikor végül elbukik abban, hogy különb legyen rokonaitól: a végén ugyanúgy retteg és pánikol, hogy mindjárt szétpukkad a teste. Ahogy heherészve győzködi feleségét, hogy szereti, a párja féltése felolvad saját irhája mentegetésében: hátha a dilis átok csak a „gonosz” Le Domas-okat nyírja ki! 

Itt történt az az apró mozzanat, ami számomra úgy kellett a befejezésnek, akár egy falat kenyér, hogy értéke legyen. "Válni akarok." Grace a gyűrűjét még épp vissza tudja adni Alex-nek, kifejezve, hogy már késő: csalódott benne, mint férfiban és mint a párjában. Ha Alex jobban becsülte is az életet családjánál, hagyta, hogy annak alárendelje saját életét és „szerelme” túlélését. Ez némi keserédes ízt ad annak, ahogy az újdonsült özvegy vigyorog "anyósék" kinyiffanásán.

Az Aki bújt egy Közepeset kap tőlem. Szórakoztató időnként, de feltétlenül több ötletesség kellett volna úgyszólván mindenbe benne, a történet szövésétől kezdve a poénokig. Egy vaskos, emlékezetes társadalomszatíra helyett felemás kísérlet maradt, de azért vannak jó pillanatai.

Anna

ValamiFéle Fura Filmes Femme-Fatale-Fétise lehet Luc Bessonnak. Nemcsak arra tesz magasról, hogy Ponyvaország és Celluloidia is repedésig tömött ilyen témájú novellákkal, illetve produkciókkal, de a hiteles és eredeti történetírással is régóta hadilábon áll. Ezért sem értem, minek készítette Besson az Annát, ezt az alaptémától finálécsavarig ötletsivár kémsztorit, amit már vagy ezerszer láthattunk más címek alatt.

A 80-as években egy néhai tiszt lezüllött lányát a KGB titkosügynökké képzi ki, akinek természetesen a bájai is halálos fegyverek. Legújabb melóján modellként épül be, ám a CIA lefüleli, és formálisan kettős ügynökké válik. A nőnek viszont már elege van, és kiugrási tervéhez mindkét ügynökségnél beveti a sármos beszervezőjét…

Oké: minden kémfilm összes írója és rendezője, ismételjünk!

1.     Attól, hogy negyedóránként egy „váratlan” „csavar” hullámvasútaztatja a szereplők helyzetét, még nem lesz a sorsukat eldöntő játszma okos vagy figyelemfelkeltő!

2.     Attól, hogy a szereplők ilyen-olyan harci pózokat vesznek fel, még nem lesznek kompetens, neadjisten karizmatikus szereplők.

3.     Attól, hogy a karakterek emilyen-amolyan kütyüket vagy emblematikus tárgyakat (pl. sakkfigura) mutogatnak – nem beszélve a szexepiljükről –, még nem lesznek kedvelhető, többrétegű személyiségek.

4.     És attól, hogy ide-oda ugrálunk az időben egy-egy „nagy” leleplező infó érkezésekor, még nem lesz a narratíva érdekfeszítő vagy tempós.

Sajnáltam a sztárokat, ahogy próbálták a hátukon vinni ezt a szánalmas komédiázást. A lerágott csont történet, a fontoskodó párbeszédek, a nonszensz fordulatok, a korhű környezetet taccsra tevő bakiparádé mellett nem csoda, ha a színészeken alig látszik az igyekezet. Sasha Luss-nak egy másik emberi lénnyel nincs valódi kémiája vagy elevenjére tapintó szóváltása, a Nolan-szkripteken beért Cillian Murphy meg nem értem, hogy mondhatott igent egy ilyen fantáziátlan projektre. 

Az Annára 2/5-öt akartam adni eredetileg a főszereplő miatt, de mivel a filmen már sértő mértékig nem látni igazi átélést vagy agymunkát, mégiscsak a 1/5-nél maradok. Száz más bérgyilkosnő-kémthriller rémfárasztó klónja, melynek Besson kb. összes összetevőjét más munkákból nyúlta le – gyakran épp a sajátjaiból. Szánalmas film.

YAO utazása

Szerethetőnek éppen szerethető modern tanmese a Yao utazása, de azon minden szentimentalizmusával együtt sem nő túl. Egy percig se tagadom, milyen tetszetősen őszinte és közvetlen modorú ez a kis road-movie, mely egyértelműen egy férfi belső utazását vetíti ki annak külső magánútjára. Arra apellál, hogy a néző, az "okuló” legyen türelmes és elnéző a film jóhiszeműsége felé… ami viszont sosem térül meg igazán. Annyira könnyed és direkt időérzet nélküli – így éreztetve Afrika mélyebb szellemiségét a rohanó „modern” világgal szemben -, hogy fontos gondolatokat felejt el erős kézzel megragadni. Pl. a szereplők pontos életkilátásai, és főleg: az útjuk által kirajzolt üzenet.

A 13 éves Yao titokban falujától majd’ 400-km-re utazik, hogy találkozzon példaképével, Seydou Tall színész-íróval, aki promóciós turnén vesz részt Szenegál fővárosában. Szakmailag híres és sikeres, de magánélete kiüresedett: feleségétől  külön él, kisfia betegség miatt nem tarthat vele. Yao vakmerősége annyira megfogja a francia celebet, hogy önként vállalja a fiú hazafuvarozását. Elhúzódó útjukon Seydou nemcsak Yao-val köt apa-fia-szerű barátságot, de a helyiek lassan ráébresztik őt, hogy ideje jobban megismernie afrikai gyökereit, és azon keresztül saját magát is.

Nem szeretem, ha egy film azért terjengős, hogy így éreztessen egy felkonferált, de átgondolatlan tanulságot. Philippe Godeau rendező egyértelműen Omar Sy és gyerekkollégája, Lionel Louis Basse kettősére épít mindent. Seydou és Yao kedvelhető kis duó – illetve trió egy darabig egy Glória nevű jópofa zenésszel -, de így is érezni, hogy igenis erőtlen, menetközben kitalálva terelt a cselekmény. Szabados vagy sem, túl sok jeleneten siklik át nagyvonalúan: érdekes drámahelyzetek maradnak parlagon (pl. a végén Seydou találkozása Yao apjával), sokszor életszerűtlen a szereplők reagálása, hogy a film nézőbarát és stresszmentes maradjon - pl. Seydou-é, mikor Yao közli vele: hát, ő inkább leszerelte a sztár kisfiát a telefonon, minthogy azt rögtön odavigye pártfogójának…

Úgy érzem, kicsit zsarolja a nézőjét ez a film, hogy: „ha nem tudsz felolvadni Afrika mélyebb spiritualitásában és az ősi föld tiszteletében, akkor éppoly maradi percemberke vagy te is, mint az elején a főszereplő”. Hát nem! Ismerem magam annyira, hogy tudjam, ez nem igaz: pontosan látom és értem, miről szól Seydou kissé sovány karakterfejlődése. Bár a hírnév nem tette önzővé, túlságosan földhözragadt, megszokásokban gondolkodó ember lett a nyugati világban, mint sok fehér bőrű ember. Feltételezem: ezért mondja rá a neje - az egyetlen vézna közös jelentükben -, hogy „szánalmas”, noha rendesen bánik a fiukkal.

Tetszik a hasonlat, amivel ezt Yao is értésére adja: „Olyan vagy, mint a Bounty csoki: kívül fekete, belül fehér.” Yao hazaútja fatális véletlenek láncává alakul, mintha Isten terelné őket az ismeretlenben, a faluhoz, ahonnan Tall családja egykor emigrált. A vak is látja, hogy ez egy önfelfedező út, de nem romlottság vagy konkrét hiba hívja életre. Nem számít, mennyit törődik vagy sem valaki a családja múltjával: amíg nem szentelünk figyelmet csak arra, hogy jobban ismerjük az eredetünket, a felmenőink életútját, addig belőlünk is hiányzik egy darabka. A családfa gyökerei erőt, éntudatot adnak, és bár Seydou úgy dönt, hogy majdcsak fiával együtt lép be szülőfalujába, annak értékét immár teljesen átérzi és megérti.

Pont ezért kíváncsi lettem volna egyek közt arra, miként is tükröződik ez végül egy újabb szóváltásban közte és a felesége között. A befejezésnek viszont erre nem volt igénye, sőt szinte semmire sem. Yao és Seydou útjai elillanva, konkrét búcsú nékül válnak külön; az egész zárás olyan tompított, elmismásolt, jellegtelen maradt, amit nem lehet a koncepcióval mentegetni. A film csak 105 perc, de maga az út, a történet egész veleje a megindítóbb pillanatok – pl. Yao első találkozása az óceánnal – mellett is monoton, kiélezetlen maradt.

A Yao utazására 3/5-öt adok. Távol áll az üres érzelgősségtől, de nincs rendesen összefogva. A gyönyörű tájak és baráti szóváltások hangulata mellett igényt fogalmaz meg az emberben a lelkületváltásra, csak nem tudja ezt következetes, eredeti és szellemes módon megfogalmazni. Moziban egybe nem, inkább TV-ben, reklámokkal megszakítva éri meg próbát tenni vele.