Superhero

 

Sam Raimi Spiderman-e volt a legnagyobb visszhangot keltő Marvel-mozi, együtt az első X-mennel. És bár Pókember eredetét összefüggő láncolatba foglalta, a film erősen divatcentrikus jelleggel bírt: a tinédzserek útkeresése, reklámok és hírnév.

Raimi sokmindent másként értelmezett, mint a képregényekben szerepelt: Pókember hálószövési metódusától Zöld Manó alakjáig. A dialógusok nagyon szimpla észjárásra vallottak, zsenge és kedélyes karakterek szájába adva azokat. A filmnek tehát valóban dukált egy éles hangvételű paródia.

Sajnos a komikusabb átirat egyes negatívumait is átvette az eredetinek: nem túl érdekes szereplők, helyenként lapos poénok és egy romantikus szál, ami messze nem elég kifejező. Parker és MJ románca erőtlen és bizonytalan volt, és itt sincs másként Rick Rider és Jill Johnson. A szóviccek szinte mindig csak akkor sülnek el megfelelően, ha valamilyen kifigurázó szituációhoz köthetők. Például: mikor Rick barátja, Trey Nelson Mandelának rajong: "Én is ültem börtönben!"

A "Superhero movie"-ban jól elkülöníthetőek az ütőerővel bíró poénok, amik lökést adnak a történetnek. Ezeket külön felsorolni - és "lelőni a poént" - talán élményromboló, de a paródiák ugyanúgy lehetnek időtállóak, függetlenül attól, hányszor láttuk a vicceket elsülni.

Nekem személy szerint ezek voltak a film legmulatságosabb részei:

1. Egy új feromonkezelt oldat révén Rickre egy egész állatsereg telepszik rá, guanakótól a feliratozott szövegű csigáig;
2. a szédelgő Ricket nagybátyja megszólta, hogy: "Etesd meg a halakat", ő meg az akváriumba hányt;
3. Hawking professzor alpári beszéde és az azt követő zűrzavar;
4. vagy Szitakötő a díjátadón levetkőzteti a dalai lámát, és végül VII. Kelemen pápa is csatlakozik a bunyóhoz.

A Pókember számos jelenete jól felismerhető a poénosabb verzióban. Már a legelső másodpercektől, amikor Parker a saját történetéről beszél, és ezt követi futás a busz után. A bohózat ötletei jók, és többnyire elmegy az, ahogy a hatásfokát próbálták eltalálni a készítők. MJ szépítkező lány, aki színésznő akart lenni: karikatúrája viszont olyasmi, ami egy leskelődő fiúnak jobban tetszene: sztriptíz-táncos. Peter a vacsoránál úgy rejtőzködött, hogy egy vércsepp majdnem elárulta. Lou Landers Ricket annak dacára nem csípi el, hogy mindig épphogy csak odébb bújik a szobában, és a tetőn lógva konkrétan bevizel.

Időnként további ismertebb szuperhős-filmeket is kifiguráz a film: a már említett X-men, Batman Begins, A Fantom, Fantasztikus Négyes, vagy saját folytatása, a Pókember 2. is.
Mindegyik alkotás jelenetei nemcsak jól felismerhetőek, de ügyesen illeszkednek a történetbe - már amennyire egy paródia-szkriptnél ez muszáj. Mindegyik kicsivel közelebb viszi Ricket a felismeréshez, hogy mitől lesz valaki igazi hős: jó kocsi, jelmez, és hogy megtanul repülni. Ez a Ben Parker által kimondott felelősség fejtetőre állítva: klisé tanulság helyett klisé tévképzet.

Pókember és Zöld Manó kialakulása párhuzamosan, nagy- és kisebb jelenetek váltogatásával történt. Az egyik rovarcsípés miatti apró mutáció, a másik egy kísérlet révén válik kosztümös önbíráskodóvá. Az ottani színek itt fordítottak: a főhős hord zöldet, a bűnöző pedig pirosat a páncélján. Mikor neve még nincs, Ricket az egyik újság elkereszteli "Szitaköcsög"-nek, ami röhögtető előirányozása a Szitakötő névnek.

Homokóra is egy jó tartású, szadista hajlamú cégelnök, aki pártfogóan viszonyul Rick-hez, míg nem tudja, ki is ő. Christopher McDonald tökéletes választás: fizimiskájával éppolyan ördögi, de büszke fizimiskát tudott vágni, mint William Dafoe.

Átlagos paródia, tud nevettetni. Amiről felismerhető Raimi Pókembere, azt gusztustalanság nélkül és kb. felerészt szellemesen figurázza ki. De nem elég ambiciózus, a főhős nőfóbiája és a gyenge szövegcsavarások pedig állandóan letörik az összefüggő filmélményt.