Sergio

Készülhet-e olyan politikai dráma, ami precíz, érdekfeszítő, de kellően őszinte is, hogy nyíltan az USA-t nevezze meg a probléma okának? Főleg egy külföldi háborús zónában, ahová seregei „felszabadítóként” jöttek? Mindebből a Sergio annyit ér el, hogy elhangzik: sose vették komolyan az ENSZ hirdette „ország-rendbetételt” Saddam bukása után. Ahogy a stáb se a filmjüket: nincs tisztességes sztori, karakterek vagy témakezelés: mintha egy dupla Seconds from Disaster-epizódot konvertáltak volna szirupos love-story-vá!

Évtizedes humanitárius munkája után hunyt el a brazil Sérgio Vieira de Mello. Az ENSZ-diplomata is a 2003-as bagdadi bombatámadás áldozatai között volt. 55 évet élt.

• 

Tippem szerint a jobbára dokumentumfilmes Greg Barker egy World Trade Center-szerű drámát akarhatott kihozni ebből. Ezért a terrortámadás körüli vak agónia és mentés adja a film keretét, és emiatt időzünk ily hosszan az affér körül de Mello és munkatársnője, Carolina Larriera között. És bár most nincs az a gyomorforgató propagandabűz, Barker rendezése feltűnően teszetosza. Alig van érdemi cselekmény; a szereplők puszta tablóképek, a külön helyszínek (pl. Kelet-Timor) és munkafázisok fontosság vagy relevancia nélkül lógnak a levegőben.

Bár az ember szívesen elnézi Wagner Moura játékát és Ana de Armas testét, afférjuk egy romantikus drámában is iránytalannak érződne, itt meg csak rabolja az időt a „rút kiskacsától”, vagyis de Mello diplomáciai pályafutásától. Hiába a tisztelgő zárás az igazi Sergióról készült felvétellel, nem ébredt bennem kötődés vagy nagyrabecsülés iránta a film révén, csak sajnáltam őt, mint embertársamat. A flashback-ek a fiairól meg olyanok voltak, mintha valakit a szülei levegővel próbálnának megetetni.

A Sergio-ra 2/5-öt adok. Szépen kinéző, de nagyon erőtlen, semmitmondó kukucskálás a mártír köztisztviselő életébe. 

Spenser az igazság nyomában - de MINEK ?

„Azonnal jöjjön ki onnan!”

„De hát én a nyomkereső vagyok, nem a Batman…!”

Nyögve nyelős egy bizsu Mark Wahlberg karrierláncában a Spenser Confidential. A (ha jól számolom) már 5. közös munkája Peter Berg rendezővel alig 2 óra, de vagy 3-nak érezni: első fele olyan kiszikkadt dögunalom, hogy a film szinte a szemem előtt indult üszkösödésnek. Mire a klisétabló cselekmény végre el is indulna valamerre, kiderül, hogy 1 érdekes ötletet nem bírtak előásni a fiókból a készítők.

Spenser, az önfejű ex-zsaru 5 évet ült korrupt felettese agyonveréséért. Szabadulása napján a rendőrfőnök meghal, majd egy másik rendőr, az állítólagos gyilkosa is fűbe harap. Spencer osztja az özvegy gyanúját, hogy befeketítés történt, így újdonsült feka haverjával, Hawk-kal szimatolni kezdenek. Látnia kell, hogy jó pár régi kollégája sáros az ügyben.

Buddy-cop akcióvígjátékot elég necces úgy ötvözni egy realista krimiszállal, hogy ne veszítse el a színét, a stílusosságát. Napnál világosabb, hogy Bergék itt nem boldogultak e feladattal: idegkóma kerülgetett a közhelyes ügy álmos tálalásától, a lazának szánt beszólások pedig feltűnően a feszültség, a tétérzet ellen dolgoztak. Ennek a műnek egyszerre van fahumora, kasztrált jellemei és elcsépelt konfliktusa, mégis úgy tesz, mintha egy új Heat-tel vagy Téglával lenne dolgunk – utóbbi talán a legjobb film, amelyben Wahlberg-et valaha is szerencsém volt látni.

Még az akció sem kárpótolja a nézőt, mert ahhoz túl fantáziátlanok a bunyós és kocsis jelenetek. Maga Spenser egy megfogható személyiség nélküli vázlatfigura maradt, bár ezt inkább a stáb kontójára írom. Wahlberg próbálkozik ugyan, de nincs erős jelenléte, kemény önbíráskodó szaglászként nagyon erőltetett a játéka. 


Szájalós ex-csaja, Cissy megjegyzi, hogy Spenser, Hawk és a 3. csapattag, Henry pont úgy csinálnak, mint Batmanék. Röhej, de a film is úgy tesz, mintha azok volnának: némelyik megmozdulásáért Spencer-t logikusan simán újra sittre lehetne vágni, de ő gond nélkül folytatja az ámokfutó nyomozását. Iliza Shlesinger az egyetlen a fő brancsból, akinek alakításában van némi energia, csak nála meg a karaktere olyan ellenszenvesen cinikus, hogy egy perc alatt sikerült megutálnom őt. 

Sztrádát bámulni is van olyan izgalmas, mint ezt a szürke kis darabot: 

• kriminek velőig lerágott csont, 
• véradásra szorul zsarus akciófilmként, 
• hangulata pedig annyi van, mint M. Night Shyamalan Happening-jében - habár a színészi játék itt egy fokkal jobb, mint amott. 

2/5-öt kap tőlem a Spencer - Az igazság nyomában. Hamar feledésbe fog énszerintem merülni, és csodálkoznék, ha maga Wahlberg egyszer egy pályaösszegző interjúban akárcsak említést tenne róla. 

Menekülés Pretoriából

Ha már közöltem volna valahol, elismétlem: világéletemben fütyültem az egész Harry Potter-világra! Ezért sem adom meg Hollywood-nak azt az örömöt, hogy egy messze túldicsért, kliséhegy franchise arcaként gondoljak Daniel Radcliffe-re, aki úgy látom, mára igazi, többarcú színésszé ért be. Figurájának itt egy kirekesztő rendszer rácsai mögül sikerül kitörnie annyi próbálkozás után; mintha csak a 31 éves sztár pályáját jelképezné a Szökés Pretoriából.

Timothy Jenkin-t és Stephen Lee-t polgárjogi aktivistaként ítélték el a 70-es évek Dél-Afrikájában, miután szórólapokkal szót emeltek a fajgyűlölő diktatúra ellen. Bár nem életfogytiglant kaptak, Jenkin szokatlan szökési módszerrel állt elő: titokban ál-kulcsokat készített a Pretoria Börtön záraihoz. Az emlékezéseiből készült könyv adta az alapot Francis Annan filmjéhez.

Nem műfajmegváltó darab ez, de attól még hihető és érdekes, végig lekötött. Szinte rögtön azonosultam a két főszereplő aktivista jellemével és helyzetével; sosem hagyjuk el nélkülük a fő helyszínt, a kifejezetten fehér raboknak fenntartott fegyintézetet. A klausztrofób légkör a rabság egyhangú sivárságát, a szökés előkészítésének idegőrlő nyomását is képes éreztetni a nézővel. 

Érdekfeszítőnek találtam, ahogy lassan formát ölt a nagy terv: Jenkin rájátszik, hogy őreik – meg úgy általában az utca embere – a faragott kulcs puszta gondolatára is legyint, hisz a hamisítvány túl könnyen törne. Mikor az egyik tényleg eltörik, Timmel együtt éltem meg a nyomeltüntetés páni sietségét. 

Nincs panaszom a színészi játékra: Radcliffe teljesen Tim Jenkin-né válik, a többiek közül senki nem halványítja el. Fontaine Ned Land-szerű karakterét is megkedveltem „útközben”, függetlenül attól, hogy őt „csak” több való életbeli rab alakjából gyúrták össze Jenkin és Lee mellé. A befejezés kicsit meseszerű lett ugyan, de a szökevény trió jól megérdemelt öröme akaratlanul is átragadt rám.

A Szökés Pretóriából tőlem egy 4-est kap az ötös skálán. Jó alkotás.

Vadászat

Bármit is akartak kifejezni alkotói a Hunt révén, csak a semmilyenség tekergő kákáját tudták kinevelni belőle. Sem mint állítólagos politikai szatíra, sem mint horrorvígjáték nem áll meg a lábán egy percre sem, csak az ember türelmét kezdi ki, mennyire nincs sztorija, humora vagy szereplői. Akad ugyan egy-két okoska fricskája az elején az ilyen civilekre-állatként-vadászós horrorok kliséiről, de ezek hamar kifogynak, s onnéttól nincs tüzelőanyag, hogy a film eljusson az agyament kis végkifejletéig.

12 elkábított „fehér-szemét” egy kisváros melletti erdőségnél találja magát: ők pár szórakozni vágyó elitista leendő-leölendő prédái. Egyikük, Crystal rájön, hogy vadászaik bármilyen átlagcivilnek kiadhatják magukat, a megtévesztés és a móka kedvéért, és a buli szervezője, Athena nyomába ered.

Piros pontot is találtam azért a sok fekete között. Nem volna rossz húzás az, ahogy a vadászat kezdetén ál-főhősök adogatják egymásnak a kilincset. Rendre azt várjuk, hogy majd most jön a főszereplő, aki a sok áldozatjelölt közül megússza a halálos játszmát, erre kidől a sorból, és kapaszkodhatunk másik szereplőbe. A halálnemek is közt is előfordul pár, a maga módján frappánsnak mondható kampec (pl. egy nő még azután is bír reklamálni, hogy átnyársalta egy gödörben a karó). 

Crystal se nagy szám karakterként: azontúl, hogy a film most őt nevezte ki „tökös főhősnek”, igazából csak a hidegfejűsége az, ami még úgy imponált nekem. A nő, akit végülis elkísérünk, tojik az erkölcsi rágódásra: sem a szadista játék okait nem keresi, sem az igazolást a saját tetteire. Mihelyt átlát a boltosnak álcázott vadászpáron az elején, leteszi a voksot a kíméletlenség mellett, tudva, hogy csak a vadászai vadászaként lehet itt túlélő. 

De ezt leszámítva totál érdektelen mindaz, ami elhangzik és történik körülötte! Akármilyen szellemesnek hitték a forgatókönyvírók a művüket, pont az ellenkezőjét hozták össze: a vég nélküli unalom és a lohasztó érdektelenség kutyulékát. A karikatúra szereplőknek üresen is sikerül szánalmasnak lenniük, a történet meg egy nem létező placebo, 1 ép gondolatsor nélkül. Némelyik jeleneten én a homlokomat fogtam, akkora sótlan baromság, pl. a prológus a véletlenül túl korán fölébredt utas leölésével, a nagy végső cicaharc, vagy a legvége, ahol Crystal győztesen elfurikáztatja magát Athena magángépén.

A Vadászat nekem olyasféle benyomást keltett, mintha valami útszéli kezdő filmes Tarantinót próbálná majmolni: a sok üresjárat, szócséplés meg véres kinyiffanás végül egy nagy, süket zagvvasággá állt össze. Még a poénosság terén is belefejel a betonba, nemhogy abban, hogy holmi csípős aktuálpolitikai rejtjelezést össze tudjon ütni.

Ez egy rakás szemét, így simán. 

Ösztön

Mesterműtől kliséhalmazig a skála minden fokát bejárta az éterben az Ösztön: egy ’99-es filmről se leltem még ekkora véleménykülönbségre az Interneten. A magam 1 fős véleményén belül is összekülönböztek a benyomások róla: betaláltak nálam egyes okfejtései a vénebbik főszereplő száján és sorsán keresztül, máskor meg azt kívántam, bár ne futna ki olyan erőtlen, számszerű, sőt idillizált irányba a története.

Ethan Powell volt természettudóst lecsukták két vadőr meggyilkolásáért, ám a ruandai kormány végül kiadja őt az Egyesült Államoknak. Az elnémult elvadult férfiban ideális alanyt lát Theo Caulder sztárpszichológus: a róla írt könyv jókorát lendíthet szakmai pályáján. Powell lassan meg is nyílik neki, de közben egy kijózanítóan őszinte életlátást oszt meg Theo-val, amit csakis a komfortzóna feladásával lehet valóban befogadni.

Talán a jó szó, ami összegezné az Ösztön foghíjait, az az „esetlen”. Komoly hangú lélektani dráma akar lenni, csak ahhoz nem elég érett. Nyers civilizációkritikája – amivel könnyű azonosulni – akár megragadó is lehetne, ha kevésbé nyilvánvaló körülményekből érlelnék ki, és nem olyan tanmese-stílusban rágnák elő nekünk. Gyakorta érezni beállításszagúnak, mesterkéltnek a szituációkat, kezdve rögtön az alapsémával: az állatokért erőszakkal küzdő számkivetett az önhitt civilizátor agyturkász ellen. Mikor Theo reklamál a „szokatlan terápiás környezet” miatt, professzora így felel: „Akkor maga se legyen szokványos!” Ezt mondom én a filmnek.

Nem a téma lerágottsága zavart, ezért nem érdekelt az se, melyik jelenet honnét lehet ismerős (bár arról, ahogy Theo kitárt karral áll az esőben, ordít A remény rabjai). De a filmet áthatja egyfajta közhelyes szentimentalitás, ami hamar lepuhítja, sőt kimondottan gyermeteggé teszi néhol az Ösztönt. Túl átlátszó a körítés: a pszichológiai elemek, pl. ez a tekintélyuralmi rendszer a káró ász kiosztásával, sutának érződnek – az meg már rémesen együgyű, ahogy Theo humánus felindulásból „eltörli” a kártyákat. Értem, hogy az eszmecserék Ethan-nel őt is egy picit tökösebb valakivé formálták, de ez nekem inkább zavarba ejtően festett, mintsem ösztönzően. 

Az igazi káró ász itt Anthony Hopkins alakítása: tekintetéből sugárzik az űzött vadság, a "fosztogató" kultúránk iránti mély megvetés. Cuba Gooding Jr. Theo-ját Ethan éppoly sekélyes nagyokosnak látja, mint a többi városit, akik csak a külső szociális normákat látják, de az eltérőt kapásból megbélyegzik. "Én maga voltam." Ezért is ébreszt elégtételt a film talán leghíresebb jelenete, ahol a konzulensét elnémítva kényszeríti őt, hogy leírja, mit is vett el tőle az imént. „Megleckéztetett.”

Öklös médiabírálatot hozhattak volna ki abból, ahogy Theo tekintett Powell-re. Íme: a családos tudós, ki a gorillák között élt, egy erőszakos szökevénnyé vadult el! „NEM lettem gorillává!” Aligha tennék egyből hozzá a lapok és híradók, hogy egy teljes értékű (állat)közösség bizalmát érdemelte ki a vadonban, túllépve előítéletein, védve társait, mikor a modern világ nem védte volna. Úgy éreztem, ez az ötlet parlagon hever, pedig prímán tükrözi, ahogy a fősodratú média torzítja, a puszta frázisokra kondicionálja az emberek észjárását. Így viszont ez csak Theo mentális startvonala maradt, ahonnét új páciense fölrázhatja őt. „Falra mászom magától.”

A meghatónak szánt zárást is papírízűnek találom: Powell persze, hogy el kell szúrja esélyét a törvényes kijutásra – miután végre beszélhetett a lányával –, és szökése vissza a dzsungelba a nagy happy end. „Igaza volt: a szabadság nem álom. Ott van, az általunk húzott kerítések túlsó oldalán.” Jól hangzik; vissza is utal a korábban látott rabmajomra, aki „feladta”, nyitott ketrecből se akart többé szökni. De 2 óra filozofálás után a szabad élet mibenlétéről ez sovány, sőt önellentmondó finish. Theo fejlődése, hogy megtanult kilépni a hamis biztonságérzetéből, de Powell maradt, aki az elején volt, egy az egyben. 

Az Ösztön számomra Anthony Hopkins Medicine Man-je: egy markáns őserdei öregúr rágódása, hogy a "civilizációnk" máig csak uralni, birtokolni, kisajtolni törekszik a természetet. Lényege ma is van olyan aktuális, mint két évtizede: a "szabadság" és "közösség" nem egyetlen sémát jelentenek, amit kötelezően rá kell húzni mindenre és mindenkire. De az okos gondolatok az elcsépeltségig föl vannak hígítva; a szereplők szavai és tettei is valahogy olyan szokványos, triviális helyre futnak ki végül.

Ha jó filmnek nem is, de egy közepesnek azért nyugodt szívvel tudom nevezni.