Mária Magdolna

2016-ban a Vatikán eltörölte azt a hazug bő évezredes doktrínát, miszerint Mária Magdolna valaha is prostituált volt. Most Garth Davis feldolgozása ezt igyekszik Hollywood eszébe vésni: szó sincs holmi ájtatos ex-kurváról! Egyszerű szabad asszony volt, aki az apostolok közül elsőként értette meg Krisztus tanítását az Isteni királyságról. Mostantól tehát ehhez kell tartania magát minden Biblia-adaptációnak, ha releváns darab akar lenni a mozivilágban. 

Más kérdés, hogy ez még nem garancia egy tartalmas, élettel megtöltött, következetes produkció elkészültére, és a Mária Magdolna sajnos nem ennek példázata.

Magdala halászfalujában él egyszerű életet a fiatal Mária, segédkezve maga körül, amiben csak tud. Ám a kor férfiközpontú hierarchiájától mind inkább szenved: apja az akarata ellenére házasítaná őt ki, és a lány nemleges válasza hallatán azt hiszik, megszállta az Ördög. 

Csakhogy a gyógyító rabbi, akit kihívnak hozzá, Isten nevében magához veszi Máriát: megkereszteli, és innéttől fogva Názáreti Jézus egyik tanítványaként járja majd a földeket, hirdetve Isten irgalmát és királysága eljövetelét.

Garth Davis művének fő erényei a szembeszökően egyszerű hangulatisága, a belerejtett csöndes egyházkritika és Rooney Mara példásan kifinomult alakítása. Az őszinteség érdekében kerül minden hatástrükköt és díszítőeszközt. Így nagyobb teret enged annak a spirituális alapközegnek, melyet befogadva mi is a sajátunknak tudjuk érezni a szereplők gondolkodását és érzületeit. Ezt a szellemi közeget Davis meg is teremti, és - Greig Fraser operatőr képeinek hála - makulátlanul tudja kifejezni a vásznon. 

Csakhogy utána elfelejti mindezt érdemi tartalommal megtölteni. Helen Edmundson és Philippa Goslett forgatókönyve nemcsak eseményszegény, de mondandó terén sem valami gazdag anyag. Azt a kevés mondanivalót pedig, amit beleszőttek, két nagy szónoklattal már össze is tudnánk foglalni: 

1. az egyik az elején Jézustól a magdalai tömegnek, 
2. a másik a végén Máriától a tanítványtársainak.

Nem volt problémám a film befogadhatóságával vagy értésével. Egyszerűen Garth Davis annyira tisztelettudó Mária Magdolna alakja iránt, annyira modoros a rendezése, hogy alig mer mesélni róla, sokáig nem mer haladni előre a történetével. Ez a részben szellemi síkon történő felfedezőút csak néhol sül el úgy, ahogy a készítők akarták: többnyire nem elmélkedésekre sarkall, hanem "hangulat" címén húzza az időt, emelkedettség helyett pedig sokszor csak apátiát generál.

Jézusból valahogy nem éreztem a fényt, a jelenlétet. Joaquin Phoenix Jézusa nem egy 30-as évei elején járó gyógyító, egy magasabb létminőség avatárja, aki legjobb tudása szerint segíti az emberek életét. Értem, hogy egyszerű embernek láttatják, akiben nekünk kell észrevenni, hogy annál többről szól a léte. De túl korán, jóval a kereszthalála víziója előtt hajlik ebbe a bágyadt világfájdalomba, miközben kisugárzásából nem érezni a szeretet adta melegséget, amiről ő maga beszélt. Phoenix idén 44 éves, de esküdni merne az ember, hogy itt már az 50-es éveinél tart...!

 
Szándékos vagy sem: Garth Davis majdnem ugyanazt tette itt Jézussal, mint Rian Johnson Luke Skywalkerrel: egy legendárium központi férfialakját szürke, elmúlásra vágyó remetévé faragja át, hogy ne vegye el a reflektorfényt a szintén nem túl alaposan megírt főhősnőtől - aki átmenet nélkül avanzsál a mester új és legeredményesebb tanítványává. 

Jézus mellett a többieken is érezni, hogy az értékrendjüket leerodálták Mária kiemelése érdekében. A nő családja konkrétan egy babonás, visszatetszően primitív banda, akik nyílt érzelmi zsarolással rátelepednek az egész életére. "Egy férfi sem akar majd hozzád érni."

Lehet, hogy a kor közfelfogása szerint egy nőnek alá kell vetnie magát a családi hierarchiának. Egy intelligens ember számára ez elviselhetetlen terhet jelenthet, amiből látszólag nincs kiút. De ettől még a teljes bevezető rész egy nagy melodráma.

Mintha ettől kellene megváltásként átélnünk - Máriával közösen -, hogy végre vége a terrorizálásnak, végre elindulunk valamerre. Kínomban már én is örültem neki, ahogy Mária apja hasztalanul próbálja meggátolni, hogy a lányt megtisztítsák, ami által "Istenhez tartozna". "Az apja vagyok! Hozzám tartozik!" Aztán meg: "Ez Isten szándéka?" 

Nem tudom, mennyire keresztényi ez, de... Jézus helyében erre azért eleresztettem volna egy ilyesféle választ: "Isten, család: melyik tulajdona egy nő vagy férfi élete? Saját életük, saját tulajdonuk. Nem másé." Kitalált szöveg, de elgondolkodtató kis riposzt lett volna szerintem... 

Jézus legemlékezetesebb megmozdulása egyébként a jeruzsálemi nagytemplom előtt van, mikor nekimegy a helyi papoknak, amiért pénzkérdéssé teszik az üdvözülést. "Ez egy PIAC. (…) Isten országa NEM ELADÓ!" Túl kevés, túl későn: alig történt vagy hangzott el bármi a Jeruzsálembe tartó út során, ami egyáltalán ébren tartja a néző figyelmét, mire Máriáék elérik a fővárost.   

Iskarióti Júdásnak sikerült a legalaposabb motivációt megírni. Családja elvesztését csak Jézus tanai révén bírta elviselni, ám túl sokat vár tőle: forradalmat, az ártatlan áldozatok feltámadását az Égi Királyság eljövetelével. "Mindent feladtunk érted." Ez nem A passió gyarló árulója: csak kész tények elé  akarta állítani mesterét, hogy lásson munkához. És nagyon ideillőnek találtam a szóhasználatát, mikor elindul, hogy öngyilkos legyen: "Visszatérek a családomhoz." Reménye, élete értelme veszett oda Jézussal: a bűntudat csak hab a tortán. 

Olyan ez, mintha egy korábbi Jézus-feldolgozás kiegészítő filmje lenne, ahol Mária Magdolnát és Júdást, a két leggyakrabban sztereotípiaként kezelt apostolt háttérbe lökték volna. Na tessék: itt aztán mindenki statisztaszerepre van ítélve, csak ők nem!

Péterrel kapcsolatban sem a bőrszíne érdekelt, hanem hogy sikerül-e személyiséggel felruházni, és ez a kereszthalálig nem igazán jött össze. Ő a köztes zóna Júdás és Mária, azaz a türelmetlen, bíráló, Jézustól a szó szerinti földi Mennyországot akaró, illetve a türelmes, megfigyelő, Jézus szavain kevésbé földhözragadtan gondolkodó növendéktárs között.
 
Átéreztem megtörtségét mesterük halálakor: egy olyan mértékig alávetett, reménytelenül sivár világban, amiben élnek (élünk?), égető szükség volna egy külső beavatkozásra, egy szó szerinti magasabb szféra kivetülésére, hogy végre jobbra forduljon a földön az élet. 

Bibliabújás nélkül is kötve hiszem, hogy az összes férfi apostol csak szó szerint tudta értelmezni Jézus szavait Isten királyságáról - kiegészítve vérrel és lánggal. Mikor Mária győzködi őket, csak bámulnak rá, mint aki nem is az ő nyelvükön beszél: „Fel tudjuk emelni az embereket, ahogy ő tette.” Hihetetlennek tűnik, hogy a többi apostol - főleg Péter - gondolati síkon ennyire le lett volna maradva Máriától. Ez pedig az én olvasatomban rosszabb alkotói döntés, mint pl. a "rozoga Jézus" vagy a "fekete Péter".

Mindig szóvá teszem, ha egy színészi munkát díjra érdemesnek tartok. Rooney Mara a film összetartó ereje: játékából egy fogékony szellemű, felnőtt nőt ismertem meg, aki minden alázat mellett is becsüli és fejleszteni vágyik önmagát. Jézus ébreszti rá arra, hogy nemcsak az élet értékében hisz, hanem az önsorsmeghatározás jogában is, ami független a szokásoktól és tekintélytől - legyen az Isten, család, stb. "Hatalmunkban áll enyhíteni a szenvedésüket. Csak rajtunk áll." Ez a gondolatmenet az, ami útközben kipotyog Davis kezeiből, és mire sikerül fölszedegetnie a morzsáit, már Jeruzsálemben találjuk magunkat. 


Jézus anyjának pusztán cameo-szerep jutott. Mikor azt mondja Mária Magdolnának, hogy ha szereti Jézust, készüljön fel az elvesztésére, Isten-duma nélkül is értettem, hogy tudhatott ezzel megbékélni. Lehet, hogy az ember több, mint hús-vér lény, de az élete a földön nagyon is véges, törékeny, könnyen elvehető - ahogy Jézusét is elveszi Róma. A szeretet és könyörület fénye/ereje az, ami sehogy sem akar átszűrődni Jézus alakjából és vándorútjából, így az lassú és monoton marad. 

Szükség volt elkészíteni ezt a produkciót, hogy az Álomgyárban is rehabilitálják Magdalai Mária alakját Jézus életútjában. De nem ilyen haloványra. A főhősnő alakját és szellemét ügyesen megidézték, de a film, amit köréje építettek, alig rendelkezik hajtóerővel, akármennyire is buzdít minket elmélkedésre. Egy 40 perces dokumentumfilm mindent összefoglalhatna, amit Garth Davis mesél el majdnem ennek a triplája alatt.

A Mária Magdolnára végülis egy Hármast adok. Remélhetőleg jönnek még bátrabb, összeszedettebb produkciók, melyek tovább öregbítik a címszereplő jóhírét. 

Az ördög ügyvédje

Nagy szeretettel kívánok boldog újévet mindenkinek!

Mivel az ünnepek alatt nem búcsúztattam el illőképpen az óévet ezen a kis zugblogon, gondoltam, ideje pótolnom a mulasztást. Mivel sorrendben ez a 666. cikkem itt (egy-két még régebben törölt bejegyzést nem számítva), megpróbáltam valami alkalomhoz illő mozifilm-klasszikust keresni, hogy összeszedett véleményt hozzak össze róla. 

Megveszek egy kiadós társadalomkritikáért, és Az ördög ügyvédje bőszen szór bírálatot a fejünkre. Bibliai allegóriák tömkelegét veti be, hogy szabályosan kiráncigálja belőlünk az egocentrikus, modern világunk összes kis gyarlóságát. Arcunkba vágja az emberi lélek minden gyengeségét, a társadalmi ranglétra összes kísértését: gazdagság, hatalom, karrierizmus, gyönyörök, beilleszkedési kényszer. Mindez annyira könnyen tudja átformálni és eltorzítani az embert - főleg ha életünk minden napján ki vagyunk téve a csábításnak.  

Kevin Lomax gainsville-i sztárügyvéd egyetlen pert sem veszített eddig; az esküdtekkel a legbűnösebbnek látszó ürgét is felmenteti. Sikersorozatára felfigyelve egy new york-i ügyvédi iroda állást kínál neki, amit feleségével, Mary Ann-nel együtt elfogadnak. A cég tulaja, John Milton bevezeti Kevint a felső tízezerbe, rábízva egy milliárdos ügyfelük védelmét. Nagyravágyásáért azonban Lomax nagy árat fizet: nejét felőrli a magány és a megfelelés nyomása új baráti körük felé, sőt egy idő után pokoli rémképek is gyötrik. 

Vagy lehet, hogy az áloméletük valódi mivoltát kezdte meglátni...?

Díjazom, ha egy thriller egyszerre olvasható szó ténylegesen és metaforaként is. Bár Taylor Hackford végül az egész sztorit egyetlen nagy látomássá címkézi át, rendezése szó szerint és átvitt értelemben is működik. Ha szó szerint vesszük, hogy Kevin főnöke maga Sátán - sőt mint kiderül, a biológiai apja -, akkor is csak részben tehető felelőssé, mint főgonosz vagy bábmester. Ahogy Milton is mondja: ő nem tagadja a szabad akaratot, ő csupán rábeszél, sugalmaz, a helyzetet teremti meg, amelynek a kiszemelt engedhet vagy sem.  

A mű végig a tetőpont nagyjelenetére gyúr, ahol Kevin kérdőre vonja Miltont, az meg ömlesztve rázúdítja hibáit, a lyukakat a látásmódjában, amik révén hagyta lelkileg tönkretenni élete párját. Világos, hogy Al Pacino Ördöge mindannak az összessége, ami a mai társadalmunkban romlott: lehet okolni, gyűlölni, de végső soron kettőn áll a vásár. "Hiúság: tutira a kedvenc bűnöm."

Az ördög ügyvédje úgy zsonglőrködik a morbid teológiai poénokkal, amiről pl. a Dogma csak álmodhat. Néhányat hadd soroljak föl: 

1. a nyitány, ahol Kevin egy pedofil tanár ügyét nyeri meg, és még a gyerekáldozatból csinál bűnöst;
2. az iroda tetőteraszán az Ördög megkísérti a kiválasztottat, ő meg kb. azonnal belemegy;
3. hogy Miltonnak nincs hálószobája, mert "ő sosem alszik”;
4. Milton szavai Mary Ann-nek, hogy ő sem jött ki túl jól az "apjával" - vagyis inkább az "Urával"/főnökével, aki letaszította;
5. Babilon említése, és a sokféle nyelv, amit Milton és munkatársai használnak (ember nyelvének összezavarása);
6. a nagy-monológ Isten "perverziójáról": örökké elbámulná, ahogy bedilizünk a sok szabály és tiltás életen át tartó, szüntelen betartásába.

A 3 fő színész munkája nálam 3 alapeset:

• "erős alakítás", 
• "túljátszás" 
• "megfelelt". 

A többiek nem igazán fontosak a történetben; talán Eddie Barzoon, a Kevinre féltékeny vezérigazgató halála még úgy fontosabb fordulat. De az egész igazából családi játszma: a Lomax-házaspárt szakítja szét a férfi apja a saját terve érdekében, mindenki más csak eszköz ebben. Ami pedig Kevin vallásos anyját illeti, kimondottan álszentnek is találtam, és örültem, hogy nem kapott túl sok műsoridőt.

Charlize Theronra eddig nem figyeltem a filmekben, de itt ő az emberi középpontja a filmnek, mígnem a halálával ezt a funkciót átruházza Kevinre. Félelmetes és tanulságos volt egyszerre, ahogy ez a felnőtt kisvárosi nő az új társadalmi státuszuk csapdájában reked. keményen küzd a gazdag nővé válással, végül összezavarodik. A barátságosan közeledő ügyvédfeleségek szép lassan behálózzák azt, hogy miről mit gondoljon, pl. mikor az új lakásuk színét választaná ki. Okos írás, hogy első természetfölötti rémképe az egyik feleség szörnyetegarca: ők a státusz, a presztízs és jó hírnév démonai. Első csapás.

Hátborzongató, ahogy Milton a terror csíráit adagolja, az őrület örvényébe sodorva egy amúgy értelmes felnőtt nőt. Mary Ann bízik magában annyira, hogy tudja, ezek nem képzelgések, és ha a veszély okát nem is, a mibenlétét felismeri: mindaz, ami most az életük keretét adja. De elszigetelték, a depresszió és rettegés idegileg felőrölte, férjét pedig a munkája és egója egyszerre választja el tőle. Ezért lesz könnyű célpontja Milton rituális nemi erőszakjának, ami miatt szó szerint "hitetlen" férje beutaltatja, gyógyszert kap, és ezúttal tényleg ő maga fordítja a kést maga ellen. Sakk-matt. 

Keanu Reeves-re értettem azt, hogy "megfelelt" az ördögi ügyvéd szerepében. Sose tartottam egy hű-de-nagy tehetségnek - sőt a Mátrix nélkül szerintem már a pályán sem volna -, itt viszont jól hozta a nagyképű, sikereire büszke, ambiciózus férfit, aki ügyeinél minden apró részletet kiaknáz. Tetszett, ahogy a görcsös győzni akarását még az Ördög előtt is védi. Most a ő vádlott, és mikor rájön, hogy bűnös, végrehajtja az ítéletet: főbe lövi magát. Cseppet se találtam légből kapottnak Kevin nagy bűnbeismerését, több ponton kapcsolható az addig történtekhez:

• Milton kétszínű tanácsa, hogy foglalkozzon Mary Ann-nel, ami ugye a megoldás lett volna;
• Költözésükkor a pár éppúgy félt elszalasztani életük nagy esélyét, ahogy végül a férj elszalasztotta, hogy a nejét megsegítse;
• És ehelyett éppúgy cserbenhagyta, ahogy Eddie-t a járókelők, mikor megölték az utcán. 

A játékidő nagy részében szórakoztatott Al Pacino kissé túlfűtött alakítása. Nem tudom, vajon egy másik filmben komolyan tudtam volna-e venni az ő verzióját az Ördögről; de az biztos, hogy színt vitt a produkcióba. Viszont a lelepleződés után nagyon elszalad a ló Pacino-val, intenzívnek szánt mimikája néhol a nevetség határát súrolja. Mintha a színész maga sem bízott volna a forgatókönyv logikájában, ezért inkább túlnyomja az adrenalint, hogy mentse a helyzetet.

Nem is csodálom: a film egyértelmű gyenge pontja az Ördög grandiózus terve, amiért elvileg fel kellett áldoznia fia kedvesét. Milton a véres XX. század után hatalma teljében van, közeleg a millennium. Ezért Kevinnek a féltestvérével, az egyedüli másik méltó utóddal kellene hálnia, hogy aztán gyermekük legyen az Antikrisztus, Kevin pedig az ő birodalmának jobb keze. Elnézést: micsoda??? Ezen a ponton szétfolyik a bibliai jelképrendszer; nem értem, Hackford miért erőltette még a vérfertőzést is a motívumok közé. Majdnem elröhögtem magam, ahogy

Pacino valósággal felrobban, körülötte minden tüzet fog, a márványból kiolvadt nőalakok pánikolnak, az Ördög szajha lánya pedig pucéran fetreng a padlón. Tisztára mintha egy rockbanda zenevideóját néznénk! De végülis kimagyaráztam, hogy ez már a történet keretét adó látomás vége, összeomlása. Kevin megint a startvonalra kerül, a pedofil pali tárgyalására, és a vizionált rémmeséből tanulva elkerülheti mindazt a bűnt és helytelen döntést, amit abban elkövettek Mary Ann-nel.

Sok minden elé állít görbe tükröt Az ördög ügyvédje: a városi karrier- vagy családkép elé, a társadalmi életnek, a jog és az üzlet világának, a vallásos hitnek. Vegyes műfaji klasszikus, amely sokkol, felrázza az ember lelkiismeretét. Pacino és az effektek túlkapásai az utolsó harmadában elég zavaróak, és egy csomó tanulságot előre a szánkba rágnak, akár egy túlbuzgó prédikátor a misén. De ettől még bitang erős légkört teremtő, feszült pszichothriller és tanmese ez a nagyravágyásról, az anyagi siker erkölcsi áráról. Arról, hogy tudatosan, vagy sem, de életünk minden percében döntést hozunk az életünkről, a személyes meggyőződésünk alapján.

Az ördög ügyvédjére egy 4 per 5-öt adok. 

Legújabb testamentum

Nagyon ismerősnek tűnt az, ahogy a Legújabb testamentumot általában jellemezték a világhálón. Nem szó szerint idézve, talán így foglalták össze:

"polgárpukkasztó európai művészfilm, harsány, abszurd képekkel felrázó szatíra."

Pont ilyesmit olvastam régebben a Dogma és a Mocsok c. filmekről. Mindkettőt szerették a kritikusok, nekem önmagukban nézve mégis lelketlen, sok-sok blaszfémiával villogó dramady-roncsok voltak. Úgy éreztem, mintha a "művészien abszurd", "társadalomkritikus" képsorok csak elkendőzni próbálnák a roncs forgatókönyvet, visító műdrámát és hulladék karaktereket. Féltem a jegyvételkor, hogy ismét ilyen bakot lövök Jaco Van Dormael belga rendező új Biblia-szatírájával.

„Isten létezik, és Brüsszelben él.” Mogorva, zsarnokoskodó, züllött kispolgár, aki "az Univerzális Basztatás" jegyében kicsinyes, bóvli törvényekkel sanyargatja az emberek életét. Ea nevű 10 éves lányának egy napon betelik a pohár: feltöri apja számítógépét, és SMS-t küld a világon mindenkinek, hogy ki-ki mikor fog meghalni. Megszökik, hogy bátyja, JC példáját követve apostolokat gyűjtsön, és testamentumot írasson. De vajon mihez kezd a fél emberiség most, hogy mindenki tudja, hány napja van hátra az életéből?

Tetszett! Szórakoztatott, humoros és drámai lencsén át nézve egyaránt! Filmként ugyan kissé csikorogva áll kerek egésszé, de meglepően tartalmas és közvetlen. A legőrültebb ötletekből egy okos, tempós, néhol hisztérikusan kacagtató modern mesét rittyentett, kifütyülve a nyugati életforma szürke egyhangúságát. Személyes hangon, sokféle embertípus szemén keresztül vágja az arcunkba mennyire a mindennapok csapdájában ragadva élünk a legtöbben, a megszokás és bizonytalanság korlátai között. Nem köntörfalaz, nem keres kibúvót: mindennek az oka a filmbéli Isten-gúnyrajz, aki lányát üldözve saját bőrén tapasztalja meg saját sorstipró törvényeit.

Nagyon bejött nekem a mű őszinte, hol könnyed, hol feketehumora, mindaz az az elképesztő, képtelen vágy, ami az emberekből előtör, hála Eának. Pedig ők is csak átlagpolgárok, akik "úgyis mindegy"-alapon kitörnek az önmegtagadás börtönéből, amiben eddig éltek: egyikük egy cirkuszi gorillában találja meg élete párját, másik bérgyilkos létére beleszeret egy művégtagos nőbe, mert nem sikerült kinyírnia. Egyszerre szívszorító, mulatságos és abszurd: a poénok nagyobbrészt elmések, egymásra tudnak épülni a csattanóik. 
Nem semmi képzelőereje van ennek a belga rendezőnek: a legvadabb, köszönőviszonyban sem lévő gondolatokat tudja úgy egybekalapálni, hogy az legtöbbször vagy felvidító, vagy érdekes/elgondolkodtató. A végtelen aktasor és az isteni számítógép ötletét is felismertem a Minden6óból. Jézus rövid cameóját az elején örültem, hogy nem csomagolták valami obszcén vagy altesti vicc köntösébe. "JC" a sztori szerint az - alighanem az Ószövetség Jahve-Istenét reprezentáló - apjuk ellentétpárja, az igazi emberi értékek képviselője, aki Eának az apostolötletet adja.  

 

Két ellenvetésem mégis volna. Az egyik, hogy mindez a nonszensz fantáziakép gyakran túl lazán kapcsolódik: a különböző szereplők történetei úgy tűnik, mintha csakúgy lebegnének térben és időben. Ea, hajléktalan jegyzője, Victor és az apostolok sorsa jól elkülöníthető, részletes háttér-történetekkel. Csak hát a sok-sok természetfeletti őrület jobban is illeszkedhetett volna azért egymáshoz...

A másik: keveselltem a dialógust és tennivalót a már egybekovácsolt társaságból. Kárba veszett a jelenet, ahol Isten rátalál Eára és Victorra: elviccelték, pedig azt épp nem kellett volna. A bérgyilkos és a művégtagos nő végül összejönnek ugyan, és a lányruhás fiúval Ea különösen jóban lesz, révén, hogy neki csak 1 hete van hátra. De a több közös cselekedet és szóváltás jobban is tudná összekötni a főbb karaktereket. Hiszen még Ea félszeg anyját is megihleti, hogy 2 gyereke együtt éppen 1 baseball-csapatnyi apostolt gyűjtött, és - istennő lévén - csodát tesz a halálraítéltekkel. (Ügyesen megoldották egyébként, hogy a befejezés boldog legyen, de ne lógjon ki a film egészéből.)
 

Az ember tragédiája ma az, hogy még mindig sorsszerű szabályok szorítanak minket egy merev életritmusba, megnyomorítva a lelkünket. Ez azonnal kapcsolatot teremt a nézővel, és a Legújabb testamentum príma kódex rá, mekkora hatalom és felszabadulás, ha a megszokás szabályait kivágjuk a kukába, és elkezdünk szívből élni.

Exodus: Istenek és királyok

Boldog szentestét és kellemes karácsonyt kíván a Filmi helyszínelők weboldal!

Az Exodus: Istenek és királyok egy méreteiben lenyűgöző építmény, mely viszont az arany festés mögött nemcsak erősen kopott, de még roskatag is. Ridley Scott műve ismételten bizonyítja, hogy Hollywood továbbra sem tud mélyebb jelentést adni a Biblia közismert történeteinek, mint vallás és ateizmus ellentéte, illetve a bűn és bűnhődés okozata. A bűnös vezér és népe kiérdemli a kataklizmát, és elszenvedi azt - ahogy mi is a lélektelen effektusözönt.


Én ugyan ateistának tartom magamat - akárcsak a rendező -, de nem hiszem el, hogy a transzcendenst, az Isteni beavatkozást csak irdatlan természeti csapások együtteseként lehet a mai mozi nyelvére lefordítani. Az Exodus-ban sajnos így, száraz egymásra halmozással kapjuk meg az ókori zsidó exódusz neveit és  eseményeit, igazi töltés, az ókori egyiptomi kultúra kisugárzása, zamata nélkül.

Krisztus előtt 1300-ban Mózes megmenti I. Széthi vér szerinti fiát, Rámesszut a hettiták elleni csatában. Mózes Rámesszu mostohabátyjaként nevelkedett a királyi palotájában, és ezt mindenki tudja róla. Ám mikor Pithom városában egy csoport felfedi Mózes előtt valódi, héber származását, a város kapzsi helytartója leleplezi a titkot az akkor már fáraó Ramszesz előtt. Mózest száműzik, és egy kis törzsben alapít családot. Isten azonban egy napon nemcsak arra veszi rá végre, hogy hite legyen benne a csodákban, de arra is, hogy népét, a 400 éve senyvedő zsidóságot kivezesse Egyiptomból.

James Cameron az Avatarral, Darren Aronofsky  a Noéval hozta létre világmegváltó hőskölteményét, ahol stílusát és vizuális fantáziáját teljesen szabadjára engedhette - úgy, hogy közben nem kellett aggódnia a forgatókönyv miatt. Ridley Scott válláról 4 munkatársa vállalta, hogy leveszi ezt a terhet, így miért is kellett volna aggódnia? Holtszentség, hogy nem gondolt arra: a Flintstone-család szkriptjét is eredetileg 32-en (!) írogatták, mire a kész termék meglátta a napvilágot a mozivásznon. 

Hogy a témakört nem mutatja be új szemszögből, az egy dolog, de az Exodus annyira sémafüggő munka lett, hogy a trailere többet mond róla, mint amit ténylegesen tartalmaz. Scott-nak ebből a művéből végig az ötletek, az összefüggő koncepció hiánya árad, Mintha egy unott éttermi szakács készítené a megszokott menüsort:

1. Végy egy népszerű vallási legendát, melynek a mostani trend szerint a rabszolgaságról érdemes szólnia.
2. Rakj bele fél hl-nyi drámasablont, testvérviszállyal és kiválasztott-próféciával.
3. Dagaszd meg a tésztáját, több tízmilliós CGI-élesztőt keverve hozzá.
4. Majd pedig szórd meg sokféle egzotikusnak tűnő tárgyi kellékkel (építkezések, utak, épületek, díszes jelmezek, fegyverek, állatok, stb.),

És a kész művet felszolgálhatod a díjátadókon, hogy kaphass érte néhány díjat borravalóként.

A szereplők kiválasztása mögött nem látok más megfontolást, minthogy A-listás húzónevek legyenek, akikkel el lehet adni a méregdrága produkciót. Christian Bale-t közülük a legnehezebb számomra a ráosztott szereppel azonosítani. Szakáll ide vagy oda: egyetlen esetben győzött meg róla, hogy Mózest látom, és ez a viszontlátás perce közte és önként elhagyott családja között. Leginkább annyiból áll a jelleme, hogy hitetlen harcosból hívő pásztor, abból aztán kétkedő-perlekedő gerilla, aztán megint hívő nyájvezér lesz. A többieknek már úgy-ahogy könnyebb beleolvadni jelentéktelen kis szerepeikbe, hála a jelmeztervezőknek és sminkeseknek. 

1 óriási probléma van Scott eposzával, amit már sokan előttem szóvá tettek: nem működik a dráma. Pedig az lenne a lényeg. A rendezés - mint mindig, ha a sztori csak kifogás a látvány mutogatására - minél előbb igyekszik túljutni a figurák hátterének bemutatásán és a minimális párbeszéd-adagon, s mihamarabb rátérjen az impozáns tájfelvételekre. A rendezéssel még nem is lenne nagy baj, de az írók úgy dobálják az információkat, hogy nem tudjuk, melyik lesz fontos.



Pedig néznivaló az bőven akadna: Memphis, a birodalmi főváros, Isten 10 csapása (véres Nílus, békatömeg a palotában, sáskafelhő, jégeső stb.) és a tömegvonulások is szemet gyönyörködtetőek. Tetszetős az az ismétlődő operatőri fogás a filmben, hogy a kamera egyik oldalról a másikra, távolról végigvonul a helyszíneken. A korabeli atmoszféra viszont valahogy mesterkéltnek tűnik (azért kicsit kevésbé, mint a Noéban), nem érezni belőle a korszellemet. Egyszerűen csak elénk tolják a tárgyi jeleit annak, hogy Ramszesz mennyire semmire nem tartja a hébereket: a fényűző palota, az óriási szobor, a rabszolgatelep, majd a napi 1 héber család kivégzése, válaszként A 10 csapásra. És ha ez nem lenne elég, Mózes sokévi viszontlátásakor is elszólja magát. "Ne nevezd őket állatoknak!!"

Leginkább Joel Edgerton Ramszesze fájó, hogy olyan szögletes figura: bizonytalan, erőlködő, jelenléthiányos. Nem tudtam komolyan venni mindenható istenkirályként: maga I. Széthi, az apja is megjegyzi Mózesnek: "Téged alkalmasabbnak tartalak." Ez azért lehangoló egy olyan ember kapcsán, aki az akkori világ legerősebb nagyhatalmának a "fenséges" uralkodója, aki a történelem egyik legnagyobb uralkodójává hivatott válni.

Az egyetlen komolyabb felismerése, hogy Isten sorozatos büntetései, Mózes és társai üldözése, valamint a rabszolgák megtorlásos kivégzései után végül belátja, hogy hibázott. Jobban mondva: hiba volt, hogy nem száműzte őket egyből Egyiptomból Kánaán földjére.

1. Először akkor törik meg, mikor a 10. csapás után elveszíti elsőszülött kisfiát, Memphis összes többi családjával együtt. "Ez a te istened?"
2. Majd utolsó jelenetében, ahol a serege holtestei között jár a Vörös-tengeren. Tetszett, hogy ő maga is csalódottan, majdnem gúnnyal ejti ki saját nevét. "Nagy Ramszesz. A Dicső." 

Nem szerettem Mózes és Ramszesz közös jeleneteit. Nemcsak a köztük lévő kapocs súlytalansága miatt, hogy együtt nőttek föl, hogy szóváltásaik kurták és laposak, hogy életüket bíznák volna egymásra, blablabla-bla. Mindkét karakter valahogy olyan benyomástkelt, mint akik épp díszes ruhákban bicajoztak a konditeremben. Soha nem erősödik meg az illúzió, hogy tényleg 3 és fél évezreddel ezelőtt járunk, ahol 2 testvért a származásuk 2 külön világkép részévé soroz be. Az elméletileg halálosan komoly pillanatok némelyike (pl. ahogy Ramszesz Mózesnek ront szekerén a visszahulló Vörös Tenger előtti) meg épp a színészek átélése miatt a komikum határát súrolja.

Örültem volna, ha legalább 1 történetszál akad, amire annyi figyelmet fordítottak, mint a képsorokra. Nem lehet tudni, hogy most milyen nézőpontból akarja a film elmesélni a történetet: Mózes kapcsolata... kivel? 

• Ramszesszel?
• Egyiptom népével? 
• A héber néppel?
• A feleségével és későbbi fiával?
• A bátyjával, akit még később ismer meg? 
• Vagy akár a Malek által képviselt isteni akarattal?

Mindegyik szál ezek közül futólagos.

És cefetül kíváncsi vagyok, kinek az ötlete volt egy kisfiút tenni meg Isten reprezentációjának? Mózes "követnek" nevezi őt, és nekem is csak emiatt esett le, hogy ő csupán képviseli Istent és döntéseit a héberek ügye kapcsán. Sokaktól olvastam, hogy utálták, mikor Ramszesz egyik szolgája áltudományos magyarázatokat szajkózik a 10 csapásról; engem speciel sokkal jobban bosszantott, mennyire fantáziátlanul lép kapcsolatba Isten Mózessel: egy 12 év körüli, arrogáns kölykön keresztül, aki mintha élvezné, mikor épp hergeli Mózest. "Nekem tábornok kell." vagy "Néztem a kudarcodat."

Valaki lője már le!, gondoltam szinte mindig, valahányszor megjelent a filmben.

De Scott végül is ott töri ki a dramaturgia gerincét, amiben Darren Aronofsky Özönvíz-históriája is. Magát Istent egy természeti jelenségek mögé bújó népirtóvá teszi, de anélkül, hogy bármilyen más oldalát ábrázolná (semmit nem változtat ezen, hogy az utolsó 2-3 percben már látjuk végre a Tízparancsolat kivésését meg a Frigyládát). Mózes ugyan nem háborodott vadállat, mint amott Noé, de az isteni ítélet meghozatala teljesen átgondolatlan: a Teremtő előbb hagyja, hogy Mózes kiképezze az első héber tömegeket, majd terrorizálgasson egy egyiptomi várost, és ekkor az arcába vágatja, hogy a módszere lassú, és kénye-kedve szerint kezdi megtizedelni a birodalom teljes populációját, kivéve a hébereket.

A film nem tud világos logikát szőni az egyiptomiakat ért csapások és a héberek sorsa között. Ha Isten képes ennyiszer ily kíméletlenül lesújtani Egypitomra, nem lett volna mindegy, ha mindezzel közvetlenül a kegyelt nép egérútját, kijutását segíti? Evidens, hogy a héberek sértetlensége majd épp Ramszesz bosszúját fogja felszítani, hisz nem egy bölcs uralkodó (legalábbis ebben a filmváltozatban). Ha nagyon muszáj lenne racionális indokot találnom a módszerére, azt mondanám, Isten Eric Dravent utánozza A hollóból: több nemzedéknyi szolgalét összes szenvedését adja "ajándékba" az egyiptomi népnek, koncentrált formában.

Hadd tegyem még hozzá: 400.000 ember népvándorlásához azért kellett mutatni valami ivóvíz-készletet és élelemforrást.

Az Exodus: Istenek és királyok tehát sokadik filmes pávatánc, ami újfent bőrt próbál lehúzni a divatos ókori kataklizmák témájáról. Gondoltam rá, hogy legalább katasztrófafilmként tartalmas-e, de mivel a csapások közt nincs valós összefüggés feladójukon kívül, még ezzel se tudtam kimenteni. Zamata, illata, az önálló világ bensősége és a népek kínjainak éle is hiányzik belőle: egyszerűen átvonul az emberen, akárcsak a kamera a forgatási helyszíneken.