Elemi ösztön

Michael Douglas filmjei többnyire indulatokról szólnak, késztetésekről, melyek középpontjában egy nő-illető áll. Az Elemi ösztön a legjobb példa erre: itt szinte mindenki az ösztöneit követi, tudatossággal és esetleg pszichológiai érzékkel párosítva. A két fő motiváció itt a manipuláció és a szex gyönyöre.

Egy gazdag szexi domina a regényeiben leírtak szerint öli meg szeretőit. Ez a sztori attól még nem volna érdekesebb, hogy egyetlen nyomozó, Nick Curran jön rá. A nő a pszichológia diplomás mestere, vagyona révén remek kapcsolatai vannak. Ez a két dolog pedig állandó előnyt biztosít Catherine Tremmelnek, aki Nick-et szemelte legújabb regénye múzsájának.
Tremmel tipikus fekete özvegy, aki csak a gyönyörnek él, és intelligenciája még a hatósággal szemben is érinthetetlenné teszi. Nincs priusza, semmi kompromitáló adat. A szőke bombázó annyira uralja idegzetét, hogy azzal még a poligráfot is kijátssza. Az ő karakteréről ezt inkább elhiszem, hogy képes erre, mint a heves és perverz Nick-ről.

Stone szexuális kisugárzása az elején talán túl sok teret kapott. Izgalmas ugyan látni, hogy egy magabiztos nő az első perctől ilyen fölényes orcátlansággal űz gúnyt a rendőrségből. De a jelvényes mellékszereplők rettentő lassan kötik össze a szálakat. 3 variációjuk létezik: vagy tehetetlenek, vagy lekicsinylik az ügyet, vagy - mint a szemétkedő Nielsen hadnagy - infókat adnak ki Nick-ről. Amerika rendfenntartói nem akarják, hogy ez egy rázós ügy legyen, ezért csak a tényekbe temetkeznek.

Tremmel a rendező mutatóujja, ami a közember gyarlóságára irányul. Ez még az olyan jelentéktelen dolgokon is érződik, mint a dohányzási tilalom. Ha bárki is komolyan venné az ilyesmit, a legkevesebb lenne, hogy elvezetik és csak másnap szabadulhat. Kissé túl elnézőek vele a film elején, csak mert nő.

Kiemelten szembetűnő ez Tremmel kihallgatáskor. Itt találjuk azt az elhíresült momentumot, ahol Sharon Stone alsónemű nélkül teszi keresztbe a lábát, melyet több vígjáték is kifigurázott már. A rendőrök csak némán bámulják és esetlen kérdéseikre csupa erotikus provokációt kapnak. A nő a legkategórikusabban ingerli és csábítgatja Nick-et, de kollegái ezt simán hagyják neki, elvezetés vagy nyilvántartásba vétel nélkül. Nem értik, hogy van-e köztük valami, nem értik a nőt, nem értik, hogy lehetne hidegvérű pszichogyilkos. Az itteni rendőrtípus valahol félúton szerepel a Zöldfülű és a Batman és Robin feromonnal kábított zsarui között.
Ha egy nő egy kanyargós főútvonalon úgy vezet, mint Tremmel, majdnem biztos, hogy közúti balesetet okozna. Az írók alighanem úgy gondolhatták: ez a szuperpszichéjű nő nemcsak becsapja a gépet, és manipulál minden embert maga körül, de a reflexei is hibátlanok. Csak azzal tudom ezt megmagyarázni, hogy ha egy penge lélekbúvár minden arcrezdülésre figyel, minden apró mozgásra is tud figyelni, miközben száguldozik.

Beth Garnerre a legjobb szó, amit találok, az a sznob. Ő is pszichológiát végzett, de a viselkedése Nick-kel inkább bágyadtabb hormon-túltengést mutat, mint amiről a halálakor beszél: "Szerettelek". Igen: ehhez képest rendszeresen eltitkolt előle fontos információkat az üggyel kapcsolatban. Minthogy ismeri Tremmelt az egyetemről. Őszintén nem értem, hogy szerzett ez a nő diplomát pszichológiából. És milyen alapon várja el a "szeretett" férfitól, hogy szokjon le cigarettáról és alkoholról, amikor ő maga is rendszeresen tart ilyeneket a szekrényében?

A film egyik érdeme, hogy mind Catherine-t, mind Beth-et fel tudja tüntetni szimpatikus fényben, anékül, hogy ellentmondana az addig tapasztaltaknak. Tremmel terve szerint valóban közel kerül Nick-hez, Beth pedig Nielsen halálkor kimenti a gyanú alól Nick-et törlesztésül azért, hogy az ő hibájából szivárgott ki Nick rendőrségi aktája.

Elvárható pozitívumnak számít, hogy amint Nick dossziéja kiszivárog, a férfi tényleg úgy sodródik, ahogy Tremmel számít rá: dühös lesz barátnőjére, nekitámad Nielsennek, így ő lesz a gyanúsított ebben az ügyben. Ugyanabban a szobában hallgatják ki, mint a nőt, akit ő gyanúsított, és a  védekezése is hasonló érvekből áll. Korábban vizsgálat folyt ellene, mert lelőtt két turistát, kokaint szívott és kollégái is folyton megszólják őt. Ezek a történések még kitalálhatóak az alapfelállás alapján.

A műsoridő második fele már nyílt pszichikai hadviselés, és itt válik érdekfeszítővé a bohózat. Nick és Catherine meg se próbálják titkolni, mit gondolnak a másikról. Nick látja, hogy Tremmel szereti a döfőmozdulatot. Mindenki tudja, hogy szerint a nő a könyvében megírtakat szereti véresen valóra váltani. Catherine új könyvében a nyomozót megöli a női gyanúsítottat, akibe beleszeretett és az ágyban voltak. Nick-et nevezi meg alanynak.

Mindezek után logikus húzás a felfüggesztett kopó részéről, hogy belemegy a bizarr játékba. Ha lebuktatja, akkor mindegyik valószínűsíthető bűnéért lecsukathatja a nőt - többek közt saját szülei kinyírásáért. Mikor Catherine női szeretője, Roxy megfenyegeti, egyre kevésbé érzi, hogy ő is csak Tremmel eszköze lenne. Valójában pedig de: a legelső hatható gyanúelterelés.

Beth halála nekem inkább a nő ostobaságának jele volt, mint drámai fordulat. Roxanne meg akarta ölni Nick-et, aki aztán látja Catherine-t zokogni emiatt. Ez éppcsak elég hihetővé teszi a szavát, hogy üssön a legfrissebb állítása. 

Beth-ről újabb hullám titok derül ki:

1.    egyszer szexuális kísérletezést tartott Cathrine-nel;

2.    utánozni próbálta küllemre;

3.    azonos végzettséget szerzett;

4.    nevet változtatott.

Vagy a fordított verzió igaz?
Ha Tremmel már szülei halálakor számító hóhér volt, akkor igenis gondolhatott rá, hogy utánozni kezdi egy pszichológiát tanuló diáktársát. Az ilyesmi csak jól jön egy élvezeteket hajszoló, kéjgyilkos hajlamú nőnek. Kétértelműbb sem igen lehetne Beth/Elizabeth felbukkanása Gus megölésének helyszínén, akármit mond. Nick-et indulatos hajlama elragadja, mikor rálő Beth-re. Nem a karjára, hanem a törzsére. Hiába nem volt bűnös, a passzív felelősség akkor is Garneré, hisz beleavatkozott az ügybe, tudta, kivel állnak szemben.

Még így is lehet olyan, aki szerint Nick túl hiszékenyen reagált a végén. Nos... ezen a ponton két gyanúsított maradt: Beth és Catherine. Mi talán igen, de egy ismerősük mindezek után nem tudhatja, melyik a hunyó. Ha nagyon akadékoskodnánk a művel, felhozhatnánk, hogy minden túl egyértelműen tisztázódott: Beth volt sáros, feszt hazudozott, ott az álruha, stb.
3 okból kifolyólag nem elcsépelt ez a fordulat:

1.    Először, hogy még egy nyomozó is elfáradhat ennyi csűrés-csavarás után egy bűnügyben, ahol már szinte mindenkiről kiderült valami piszkos dolog.

2.    Másodszor: az apróságok: Catherine még olyan leheletfinom sejtetőelemekre is ügyelt, hogy halovány sértettség érződjön rajta, mikor látja Nick-en, hogy megint a könyv befejezésével akar előhuzakodni neki. Vagy hogy Beth-nek ne az összes eltitkolt dolgát mondja oda Nick-nek, mintha árulkodna. Sok aprócska trükk, amik az idő múlásával csak rakódnak az idegekre.

3.    Végül:

A zárás az ágy alá rejtett tőrrel sejtetésnek kiszámítható ugyan, de legalább tisztázza a nézőnek a tettes kilétét. És hiába lesz sejthető Nick halála: utólag már nem őt érezzük a sztori nagy palimadarának, hanem Beth-t.

Közismert, hogy e mozi szabados szexuális nyelvezete sok tiltakozást generált premierjekor. Ez azonfelül nem érdekes, hogy vágatlan verzióban látható/megtalálható-e vagy sem. Ugyanígy nem érzem, hogy a többszöri szexuális afférok nagy jelentősége volna. Bár ez kétségkívül összecseng a párbeszédek őszinteségével, és a férfinézők is üdítőnek találhatják a sok sejtetett vagy csak a sötétben játszódó intim ágyjelenetek után.


A film címe "Elemi ösztön", de ez a filmben nem annyira az emberi vágyak feltérképezését jelenti. Ösztönemberek kénytelenek helytállni egy olyan játszmában, ahol minden gondolatukat előre kiszámítják. És bár a film első harmada még inkább csak a néző ingerlése, utána tényleg érthetővé válik, hogy fordíthatóak saját hibái az átlagember ellen.