Die Hard

Akciómozik között az egyik legnépszerűbb darab a Die Hard. Bruce Willis és Alan Rickman nevét ez a mű véste be igazán a köztudatba, és a Halálos fegyverrel együtt löketet adott a 90-es évek zsarus-üldözős filmjeinek. Bennem első megnézéskor még némi hiányérzetet hagyott, utána viszont már tudtam, miként tekintsek rá, és úgy már kimondottan tetszett. Továbbra sem tartom remekműnek, de egyértelműen többre tartom egy tipikus Stallone- vagy Schwarzenegger-akciómozitól. 

John McClane bizonyos fokig olyan, mint Rambo: egyszemélyes hadseregként a végkimerülésig öli a rosszfiúkat, akik többségükben külföldiek. A film a Halálos fegyver utáni éven jött ki, és azonnal mérföldkőnek nevezték: brutális, vérben gazdag, ugyanakkor a történet lépésenként jut A-ból B-pontba. Nemcsak annyiból áll, mint A pusztító vagy egy Kommandó, hogy lelövünk mindenkit egy célért, amit nincs elég eszünk puska nélkül kezelni. És bár a terroristatéma ma már agyonsulykolt klisé, itt még viszonylag keveset használt sztorielemnek számított.

Függetlenül attól, hogy mennyi a vér meg a robbanás, a filmben egy taktikai háború zajlik két férfi között, akiket mások segítenek. McClane, a kicsit tahó cowboy, és Hans, az intellektuális terroristavezér ragyogó ellentétpár: egyik tervezni, másik improvizálni tud jobban, de mindkettőben megvan stratégiai érzéke. Az edzettség, a reflexek és az időnyerés (pl. robbantással) mind legalább oly fontosak a győzelemhez, minthogy elegendő muníciójuk legyen.

Tetszett McClane laza-csávó stílusa, és ahogy minden józan tervezgetést keresztülhúz. Mikor Hans és emberei túszul ejtik a Nakatomi-toronyházban a vendégeket, csak mázli, hogy épp nem volt köztük. Nem fedi fel a nevét, hisz neje a túszok közt van. Felismeri, hogy a túszejtők ál-terroristák, és valami más a céljuk, de nem tud a bent tárolt százmilliókról. Talán az utolsó körnél előbb is kitalálhatta volna, hogy az egész a pénzről szól, de mert először járt itt, ez elnéztem neki. 

Leginkább a hatóságok viselkedése az, ami nekem belerondít a film nyújtotta élménybe. A los-angeles-i rendőrség annyira síkeszű, fantáziaszegény testület itt, aminek láttán az ember a fejét fogja. Ugyanez áll az FBI-re: a két kiküldött ügynök éppen akkora veszélyt jelent a túszokra, mint foglyul ejtőik. Gyanítom, hogy a történet ezzel csak jobban ki akarja emelni McClane-t, de engem akkor is zavar az inkompetenciájuk:

• John - aki maga is rendőr - riasztja a központot a túszejtésről. A vonal túloldalán a rendőrnő folyton ugyanazt az értelmetlen mondatot szajkózza, mintha nem tudná felfogni, miről beszél.
• Hosszú percekig nézzük, ahogy a kiküldött Powell őrmester naivan hitegeti magát, hogy téves riasztás történhetett. Persze miután egy hulla zuhan a kocsijára, és ész nélkül lőnek rá, már észbe kap.
• Felettese pedig pontosan az, aminek John nevezi a rádióban: "hülye" "idióta", akin "röhöghetne az egész világ". Teljesen félreértelmezi a helyzetet, és arrogáns.

Értem, hogy Hans a kiszámíthatóságukra építi tervét, és indokolja is, hogy McClane egymaga próbáljon elbánni a 30 fős bűnbandával. A való életben is előfordulnak hasonló tévedések és félreértések, a testületek közti összehangoltság hiányára is akad példa. Talán én feltételezek sokat az amerikai rendőrökről...

A mellékszereplők jobbára az alaphelyzet tartozékai. John-nak a felesége Holly adja a motivációt, Powell karaktere pedig a segéderőt, a veszélyzónán kívülről. Argyle, az izgága, zenebolond fekete sofőr meg nyilván egy kis extra poént hivatott adni az amúgy is humorban gazdag filmhez.
Akit azonban abszolút siralmasnak találok, az Ellis. Holly tenyérbemászó kollégája olyan könnyelműen fecseg és bárgyún vihorászik foglyul ejtőikkel, ami már rettentően irritáló. Értem, hogy John magánszáma aggasztja, hisz a túszdráma szabályos lefolyásától reméli, hogy életben hagyják, mint a többiek, és meg is fizeti ostobasága árát. De nekem akkor is egy idegesítő bohóc volt a történetben. 

A cselekmény többnyire tempósan halad, a film hangulata nagyon erős, az akció tagadhatatlanul ütős. Az épület el van vágva a külvilágtól, nincs mi alapján tájékozódni a benti állapotokról. Érdekes, milyen helyzetek adódhatnak, ha egy egész toronyházat kiképzett gyilkosok foglalnak el. A sebesült John szorongatott helyzetei igazi adrenalin-fokozók, ahol a figyelme egy pillanatig sem lankadhat. Feszülten figyeltem, ahogy egy liftaknában majdnem összetöri magát, üvegszilánkokba kénytelen lépni, hogy ne kapjon golyót, vagy ahogy egy szellőző rácsai mögül kell céloznia, nehogy észrevegyék. 
Okos ötlet, mikor először találkoznak szemtől szemben, Hans és John is meg tudja vezetni a másikat, de itt még kitérnek egymás elől. A 2. alkalom pedig már a mindent eldöntő menet lesz, ahol Hans végül elbukik.

Tudom, mennyire népszerű ez a produkció, és én sem fogom (annyira) lehúzni. Két ellentétes karakter szembenállása, kőkemény hangulat, a komoly és humoros percek egyensúlya adják a Die Hard erősségét. Sajnos érezni, hogy mesterségesen nyomja le a többi ember észjárását, hogy ezzel is kiemelje Gruberét és McClane-ét. De még ezzel együtt is ajánlom: érdekes alaphelyzetben játszódó, szórakoztató matiné.

A kicsi kocsi újra száguld

Herbie kalandjait a Disney először úgy ítélte meg, ahogy ma sokan a Knight Ridert: a különleges autó visz mindent, az emberek pedig lecserélhetők. Egyetlen visszatérő szereplő sincs az első részhez képest. Tenessee-ről az idős Steinmetz- vagy Jackson-asszony jegyzi meg, hogy az unokaöccse, illetve ecseteli elméletét, miszerint a tárgyaknak saját lelkük van.

Hogy Herbi-vel mi történt a két produkció 5 éves ideje között, az ködös. De nagyon. Annyi derül ki, hogy "a vezetője áttért egy másik kocsira". Ez kifejezetten zavaró a kontinuitás szempontjából. Jim Douglas előzőleg már felismerte Herbie-ben az élő partnert. Amikor "áttért egy másik kocsira", az a piros kocsi fél óráig, ha megmaradt.

Egy újságcikk a film során arról árulkodik, hogy Herbie egy szakadékba zuhant, és ez valami igen súlyos kárt idézett elő nála. Ebben a filmben viszont hibátlanul működik. Bár A kicsi kocsi Monte-Carlo-ban Herbie ismét Douglas versenykocsijaként szerepel, az "újra száguld" ideje alatt ez a periódusa mégcsak emlék.

Egy romlott milliomos üzletember be akarja kebelezni a vidéki tűzoltóházat, melyet egy öregasszony, az unokahúga és később az üzletember unokaöccse védelmez. Alonso Hawk főgonosz létére ugyanúgy megmosolyogtatja a nézőt, mint az első részből Peter Thorndike. Amikor a rendőrség megpróbálja elvontatni Herbie-t a forgalomból - Hawk-kal a volánnál -, az idős üzletember még pozitív alak fényében is tűnik föl abban a szituációban.
Érdekes összecsengést lehet megfigyelni ugyanennél a jelenetnél. Két rendőrautó olyan lehetetlen módon karambolozik, hogy nem egymásba préselődnek - ahogy várnánk -, hanem egyre hajlanak felfelé. Ugyanabban a pózban fognak majd állni azok az autók, akik Mrs. Steimetz menyegzőjén búcsúztatják az ifjú párt - még visszatérünk erre.



Nicole és Willoughby kapcsolata szokványosan alakul ki, mégha a folyamat helyzetei enyhén kacagtatóak is. Párbeszédeik sosem érződnek léhának vagy unalmasnak. Nicole erős, határozott, de - mint Will fogalmaz - "józan gondolkodású", "bájos ifjú hölgy". Will első ránézésre gyáva jelleme viszont sosem lealacsonyítóbb a puszta pacifizmusnál. Kerüli a konfrontációt másokkal, és a friss diplomásként még nem elég tapasztalt, hogy átlásson az olyan szlogeneken, mint amikkel a Hawk Palotát népszerűsítik.

Aki először nézi végig a filmet, az egyik karakternél furcsa dolgot fedezhet fel. Judson, akivel "Jackson néni" megismerkedik a cselekmény közepén, hajszálra úgy néz ki, mint a rég elhunyt férje, akit a ház festményén láthatunk. Nem mondom, hogy túl átlátszó ez a véletlen, hiszen ez egy Disney-mesetörténet, ami ráadásul még a 70-es években készült. Csak kicsit kísérteties, hogy az élet ilyen kegyes ajándékot hoz az öregasszony életébe.
Amikor a végén minden megoldódik, Nicole és Will mellett egyszersmind Judson is nőül veszi az ő választottját, Jacksonnét. A látvány, ahogy rengeteg Volkswagen 45 fokban egymásnak dől és kupolát képez, nagyon ötletes és vidám lezárás.
Alonso Hawk tervei, hogy Jacksonékat ellehetetlenítse, nem különösebben bonyolultak. Lényegében szervát dob fel nekik: ő lép fel támadólag, Herbiék kivágják magukat, és ez ismétlődik egyre nyomatékosabb formában.

Az viszont már-már horrorisztikusnak hathat a néző szemében, mikor Willoughby egy épület tetején lóg életveszélyben, illetve Herbie két kerékkel egyensúlyozik ugyanazon épület tetején, majd később felfelé halad egy híd tartózsinórjain - Jacksonnével a volánnál! Ez a 3 montázs nekem kilóg a filmből, és rájuk nézni sem kellemes. Nyilván nem hagynák a készítők, hogy a jó oldal tagjai megsérüljenek, pláne nem éppen Herbie miatt. De egy családi vígjátékban, ha ilyen pillanatok csak a poén kedvéért kerülnek be, az úgy már inkább ijesztő, semmint vicces.


A végén a Herbie-vel azonos formázatú Volkswagen-ek nemcsak viccesek, de a mese univerzumán belül rendkívül bíztató is látni, hogy még a legócskább Volkswagen-roncs is odaigyekszik a harcba. A kontraszt tökéletes: Hawk monstrumokkal akarja lebontatni a tűzoltóházat, úgyhogy Nicolék is erősítéssel térnek vissza - akik a végén még Hawk-ot is jól megkergetik. Ez és Herbie Hawk elhabosított irodájában számomra a legmulatságosabb jelenetei a filmnek.



Elfeledett műnek számít a második Herbie-produkció, pedig humoros, szerethető szereplőket felvonultató matiné. Nem próbál ugyan elődjének a folytatása lenni. A humor Herbie körül városi közegben is majdnem olyan jól érvényesül, mint a versenypályán. De úgy érzem, jóval többet is ki lehetett volna hozni belőle, úgy poén, mint cselekmény terén is, helyenként fáradtnak és erőltetettnek éreztem a történetet.

Az utolsó mohikán

 

Talán a legismertebb történet a gyarmatosító háborúk Amerikájából. A regény, melyre épült, már több ízben megelevenedett a vásznon, mire Michael Mann-nak lehetősége nyílt elkészíteni a saját feldolgozását - elsősorban a korai '36-os változatot véve alapul. Őszinte igényesség mutatkozik meg abban, ahogy Mann illusztrálta a a XVIII. századi Újvilágot. A korhű atmoszféra a totálképek festői panorámájától a jelmezek utolsó csatjáig nyomatékos figyelmet kaptak az előkészületekkor. Az utolsó mohikán '92-es verziója - fellengzős szóhasználattal élve - gyógyír a retinának. Külsőségeit nem lehet kifogásolni, és ez még a kevésbé érdekes oldala.

Végig lekötött a film minden perce és jelenete, a főszereplők hihetőek voltak. Sólyomszem azaz Nataniel indián neveltetést kapott, mestere a nyomkövetésnek. Heyward az őrnagyi rangig tornázta fel magát a brit milíciánál. Chingachgook és Uncas pedig az egyik szövetséges törzs, a mohikánok utolsó túlélői - Sólyomszem családja. A férfi karakterek közül mindenkinek van valamilyen szakismerete, ami harcosként eredményes támasztékot nyújt a túlélésre. Nemcsak pózolnak a fegyvereikkel.

Ahogy Wes Studi ebben a filmben Magua-t megjeleníti, az a csontvelőig hatol. Kevés emberkarakteren tapasztaltam, hogy ilyen töményen áradna róla a kíméletlenség. Motivációja sem szokatlan: bosszú törzse és családja sérelmeiért, véréért. De ez nem párosul olyan megszokott érzékeltető elemekkel, mint:

• agresszív mozdulatok akkor is, ha nincs is rá közvetlen oka,
• nagyravágyás,
• gonosz tervének bemutatása,
• démoni kacaj,
• egysorosokkal tarkított, faarcú rutinkivégzés

Magua bosszúja a gyilok vegytiszta formája. Semmi teatralitást, külön lelkiállapotot nem hordoz, nem vár jutalmat. Arca, elméje és létezése egyetlen célt tükröz: a halált. Amiről eldönti, hogy meg kell szűnnie, azt írmagjában törekszik kiirtani.

Ugyanezt ő maga is megfogalmazza a haldokló Munroe ezredesnek: miután kivéreztette, két lányát, Corát és Alice-t is elpusztítja. Nem tudhatjuk, hogy vannak-e még további rokonaik, de így is látszik, hogy a család magvát, az egész Munroe-vérvonalat akarja eltörölni. Távolabbi terve, hogy elérje minden fehér bőrű nemzet eltűnését az indiánok lakta világból, amihez kapóra jön, hogy egymással is háborúznak. Ezért is veti el a franciák ajánlatát, hogy Munroe sebesültjeit sértetlenül elküldhesse a William Henry erődből.

Nem volt különösebb gondom a szerelmi szállal sem. Heyword szerelme Cora iránt látszólag szerelmi háromszöget eredményez, pedig Cora már korábban kosarat adott neki. Heyword féltékeny a hatásra, amit Nataniel vált ki Corából. De összességében ettől még pozitív figura marad. Az alkotásnak eszébe sem jut holmi érzelgős telenovella vívódását erőltetni a női főszereplőre, ami aztán két önhitt férfi meglovagolhat. Heyword nem adja fel a becsületét a leghőbb vágya tárgyáért. Sőt: épphogy ő lesz az, aki önzetlenségből tanúbizonyságot tesz.

A már említett idős huron főnök ítéletekor Sólyomszem azt mondatná el Heyworddal: felajánlja saját élete kioltását Coráé helyett. Heyword a kérelmet saját nevében mondja el, hogy a nő boldog legyen. Ez a bizarr csavar pedig még bizarrabb jutalmat von maga után, mikor Sólyomszem az őrnagyot lelövi a távolból.

Hogy mi, a nézők elítéljük-e az effajta "irgalmat", azt teljesen ránk hagyják. Nem lehet hibaként felróni, ugyanakkor nem lehet annyival lehümmögni, hogy "más kor, más észjárás". Személy szerint azt vallom, hogy amíg lélegzel, addig élsz, és  a gyors vég semmivel nem kegyeletesebb a kínhaláltól. De itt nem kegyeletről vagy más fellengzős dologról van szó. Sólyomszem cselekedete a könyörület jele: ez volt a legtöbb, amit tenni tudott egy társért, aki a menekülést tette lehetővé nekik. Ezért fontos a hiperrealista ábrázolásmód: a való élet csapdának érződik, nem lehet a film hibái mögé bújni a tragikum  hatása alól.

Az utolsó negyedóra példásan intenzív. Heyword sorsa előrevetíti, hogy a pozitív figurákból fognak még fejek hullani. És itt bizonyul nagyon fontosnak a korábbi beszélgetés Cora és Nataniel között. Cora kérdése az egész regény alapkeretére tapint: "Miért akarnak az emberek egy ilyen védtelen vidéken élni?"

A válasz: a megélhetés. A szegényemberek a fennhatóság nélküli, félreeső területen építkeztek. Máshol nem boldogulnának, így békére törekszenek a többi helyi közösséggel. Vesztüket egyetlen személyre lehet visszavezetni: Magua-ra. Cora és Alice sorsa tehát már akkor megpecsételődött, amikor erre a "védtelen vidékre" léptek. A tény, hogy vérrokonai Munro-nak, biztos célponttá tette őket egy ismeretlen, ártó erő számára.

Magua képében ez az ártó erő ragadja el őket: először Uncas életét oltja ki, majd Alice jön. Bár kettejük közül egyikük jellemét sem részletezték nagyon, a tragédia minden egyes karakterre nézve teljes és szívszorító. Alice azért ugrik le a szikláról, mert reálisan nincs esélye elkerülni, hogy megöljék. Hogy önként vállalja a halálugrást, az bátrabbá teszi, mint ahogy élt. Chingachgook és Cora között párhuzam, hogy mindketten egy vérrokon megóvása volt a legfontosabb az életükben (Alice és Unkas). Chingachgook mintegy beteljesíti Magua sorsát: azt a bánást kapja, amit ő tanúsított ártatlan lelkek felé. Talán még keveset is bűnhődött.

A jelenetek zenei aláfestése hibátlan. A dallamokba nem rondítanak bele oda nem illő hangszerek vagy mesterkélt, csonka toldalékütemek. Minden rendezett és a zeneszámok egyes szakaszai között észrevétlen az átmenet. Kedvencem az a hangzás, mely Cora és Sólyomszem első privát beszélgetésekor csendül fel, éjszaka. Megborzong tőle az ember, visszafogott, mégis adrenalinfokozó melódia. 

Az utolsó mohikán maradéktalanul jeleníti meg azt a történelmi porondot, amely ábrázolásra került. Izgalmas, sokkoló, elgondolkodtató kalandfilm. Először ez a film tudatosította bennem, mennyit elvetett a mi "civilizációnk" az indiánoktól. A romantikus beütés erős, de egyáltalán nem kendőzi el a konfliktust sem a témájában, sem a cselekményben. 

 

Sötét Város (Dark City)

Alex Proyas Dark City-je azt a határt feszegeti, ami ez embert a hús-vér robottól elválasztja. Sok filmrajongó atmoszférája és témája miatt tartja borzasztó nagy becsben ezt a produkciót. Valóban hátborzongató belegondolni, hogy egy külső erő naponta cserélgeti a lakosság emlékeit és környezetüket.

John Murdoch akár Neo előfutáraként is felfogható. Különleges képessége, hogy csaknem immunis az eljárásra, azonkívül óriási pszichokinetikus hatalommal bír. Ám addig nem kényszerül odafigyelni sem erre, sem az emberek körüli ellentmondásokra, amíg a legújabb életébe nem csöppen, többszörös gyilkosként. Elkezd megfigyelni olyan dolgokat. hogy:

1.    A városban sosem süt a Nap;

2.    földönkívüli üldözői nemcsak képesek jelenlétüktől bárkit azonnal elaltatni ("Aludj!"), de őtőlük ered John pszichokinetikus ereje;

3.    éjfélkor kivétel nélkül minden polgár kómába zuhan;

4.    a város szó szerint teljesen átrendeződik minden éjjel;

5.    a városhatárt téglafal keríti el

6.    és - némi menekülés után - hogy a város valójában az űrben lebeg, egy erőtér révén.

Már azt is szép teljesítménynek tartom, hogy nem akarták robbanások és nyílt hajszák sokaságát felhalmozni. Ez a mozi elsősorban sokkolni törekszik az embert, és erre időnként valóban képes is. Ígéretes a témája, példásan nyomasztó hangulatot teremtenek köré, és a konfliktus Murdoch és az "Idegenek" között végig képes izgalmat, feszültséget generálni. Thrillerként tehát a nézői elvárásokat még jól teljesíti a Dark City. Science fictionként felvázol egy saját szabályrendszert, mely alapján az Idegenek képességei és eszközei működnek - beleértve a várost.

A probléma ott van, hogy a film az emberek manipulálhatóságával próbálja elfüggönyözni az egyik legnagyobb betegségét: a karaktertelenséget. Murdoch-on kívül még 2 férfi, Schreber és Bumstead, valamint egy Emma nevű nő áll az események középpontjában - a film kezdetén épp John neje. Ezeknek a szereplőknek abszolút semmi színezete nincs. Reakcióik majdnem minden esetben hamisak, életszerűtlen a cselekvésük.
Schreber alakja bosszantóan kotnyelesnek és ijedősnek tűnik nekem. És ezt csak részben indokolhatja, hogy az Idegenek bábja. Felügyelnie kell a kísérletsorozatot, ugyanakkor falazni kezd Murdochnak miután lement és beszélt vele. Elhiszem, hogy az ő helyzetében természetes a rettegés, de ahogy ezt kifejezi, az nemcsak bizalmatlanságot áraszt, de nagyon egysíkú észjárást tükröz a tudásával együtt is.

A felsőbbrendű lények közül is megneveznek néhányat: Mr. Hand, Mr. Quick, Mr. Sleep, Mr. Book. Az igazi külsejük már komolyan vehetőbb, mint mikor "álcázzák" magukat, illetve tőrrel hadonásznak. Jellemük viszont ugyanannyira egyféle, mint a nevük. Tudom, hogy efölött sokan szemet hunynak, mondván, hogy földönkívüliek, nem reagálhatnak olyan fejlett, emberszerű módon, mint ugye mi, emberek. De azok a sorok, amiket váratlan események fogadásakor mondanak, legalábbis gyermetegek: "Nincs több, Mr. Quick. Mr. Quick halott." "Szegény, szegény Mr. Quick." "Olyanná válik, mint mi." "Vagyis nekünk kell olyanná válnunk, mint amilyen ő." 

A faj tagjai közül Mr. Hand az, akiben esetleg némi rejtett személyiségjegy felfedezhető. Nemcsak fölényes tudatú, mint Mr. Book, hanem a ravaszságnak a nyomai is megtalálhatóak benne. Murdock emlékei kapja meg a férfi helyett, hogy előre tudja, kiket-miket kereshet és hol, mik az egyes emlékfoszlányai között a lehetséges összefüggések.

Azonfelül, hogy 1 konkrét szereplő sorsa se tudott megragadni engem, a cselekményben is zavart pár dolog. Egy az, hogy a Strangers faj tagjai működtetik ugyan az egész várost, mégse tudják, mikor mi történik benne. Miért? Elég fejlettek a műszaki berendezéseik Dark Cityt fenntartani és egyenként számon tartani a lakosok emlékanyagát. Hogyhogy tudják, mikor Murdock valamit átformált a tudatával, de azt mégse, ha egy ember egyik helyről a másikra megy?

Van egy központi kérdés, amivel a film semmit nem kezd, pedig leginkább arra lettem volna kíváncsi benne. Tényleg mássá válik-e a homo sapiens, ha emlékeit és környezetét kicserélik, hozzáidomítva másokéit is? Énszerintem: persze, hogy mássá válik. De nem így. A jellemünket csak részében szabják meg emlékeink. Az emlékeknek van pszichikai lenyomata, illetve az emberek ösztönösen éreznék, ha az emlékei között ellentmondások feszülnének. Nem bízna bennük.
Továbbá: felismerni és kutatni az összefüggéseket vagy visszásságokat a fajunk alaptermészete, ezért létezhet a civilizációnk. De a film jóformán minden esélyt elmulaszt/megtagad, hogy árnyalja az emberek személyiségét.

Az egyik helybéli, akivel Bumstead beszél, elmondja, hogy hiába próbál régebbi emlékeket feltárni: egyik se érződik valódinak. Ezt a kiutalást teljesen rosszul ragadják meg. Az egyedüli eset, amikor a történet másban is keresi az egyéniség mibenlétét, mint az emlékeiddel életed is kicserélődik. És azzal ér véget, hogy a férfi bemutat egy megoldást Murdochnak: a metrószerelvény alá veti magát. Hogy Murdoch az egyedüli, akinek sikerül rájönni a nagyméretű "űrcsalásra", az mindenképpen gyenge megoldás. A film azt sugallja, hogy természetfeletti hatalommal bíró egyén kell legyél, hogy "az ösztönök" révén utat törj a hamis emlékeken keresztül.


Érdekelt volna, hogy pontosan mennyi ideje is folyt pontosan a kísérlet. És egyáltalán, mi a kísérlet pontos célkitűzése, azon túl, hogy az "ő megmenekülésükre" szolgál? Milyen információk szűrhetőek le az állandó emlékcserélgetésből? Elméletileg nem bírják ki a napfényt, ezért kell állandó sötétségnek lennie. És újfent csak azt kérdezem: ha még a Napot is irányítják, miért nem tudják pontosan, mit csinál Murdoch, az áruló Schreber és a melléjük szegődött Bumstead?

A számítógépes effektusok a filmben igényesek lettek. Az átrendeződő épületek képe olyasmi, amit később a Mátrix és az Incepció is alkalmazott. Amikor Murdoch - Schreber injekciója által - egyenlő küzdőféllé válik Mr. Bookkal, a küzdelem elég intenzív. Egymásnak hajigálnak tárgyakat, lebegnek, sőt közvetlenül is egymásnak feszítik a tudatuk taszítóerejét. De aztán Murdock egy kést, amit felé irányítottak, vissza tud irányítani a taszítóhullámon át Mr. Book nyakába. Egyszeriben képessé vált legalább 20-szoros erejű támadást is intézni ellene? Hogy lehet az, hogy egyedül Mr. Book, a faj valószínűsíthető vezére használja azt a pszichokinetikus erőt, mint Murdoch?



Ami pedig a zárást illeti, elcsépeltebb talán nem is lehetne. Murdock átveszi az Idegenek világformáló szerepét Dark Cityben, s így gyakorlatilag ő lesz Isten. A gépek és a saját ereje segítségével visszaadhatja bárki emlékeit, visszahozhatja a Napot vagy Shell Beach-et, ahová eredetileg ki akart jutni. Meglehetősen kényelmes végkifejlet egy amúgy is kétdimenziós alaknak.
De miután ez megtörtént, találkozik Emmával a tengerparton, és nem mond el neki semmit az igazságból. Elvileg innentől kezdve akármikor megtehetné. És ha Emma még mindig Emmaként emlékszik magára, aki John felesége, hogyhogy nem ismeri fel Murdochot?


Összességében elmondható, hogy a film maga is egy kísérletnek a terméke. Egy szürreális témát próbáltak meg ábrázolni és tárgyalni benne. Viszont a megoldásai csak vizuális téren mutatnak kreativitást (azon viszont nagyon). A jellemrajzok, a cselekményvezetés és dialógusok csapzottak, sokszor unalomig el vannak nyújtva az átvezető jelenetek.
A Dark Cityben még most is az hiányzik legjobban, hogy amit mutat, az csak alig érint egy valóban elgondolkoztató témát. De annak a témának semmit nem tárgyal ki a lehetséges aspektusaiból. Nem találunk más okot végigkövetni az eseményeket, mint a vizuális adalékok. Amit mutatnak, azt szóban alig, dramaturgiailag pedig szinte nem is tárgyalják. Számomra mindebből 1 nagy tanulság jött le: Murdoch jött, látott és győzött.

Star Trek (2009)

Irodalmi értékkel bíró filmek reboot-ja a legnehezebb egy rendező számára. Nem könnyen kifakítható remake-ekről van szó, hanem a teljes újraindításról, több részben gondolkodva. Zack Snyder is lényegében ezt vállalta be a Superman kapcsán. Ám Gene Roddenberry Star Trek-je még a képregényfilmek forrásanyagainál is nagyobb presztízzsel rendelkezik, mint a történelem legrégebbi, máig aktív sci-fi franchise-a.

Az egyik legelmésebb jellemzője a reboot-nak, hogy ugyanennyire értelmezhető XI. résznek, vagy alternatív valóságnak a sorozat(ok) egyik epizódjából. A rendező az addigi munkák iránti tiszteletét fejezi ki a cselekmény egyik kritikus tényével: a jövőbeli idősík egyben az eredeti univerzum, William Shatner és Patrick Stewart Star Trek-e. Ebből nyílik meg egy időhasadás a múltba, ami megváltoztatja majd a jövőt, legitimálva a reboot-olt franchise-t. Ez pedig mindenképpen bizakodásra ad okot, ahogy haladunk a műsoridővel.


Ez a feldolgozás a születésétől kíséri végig J. T. Kirk életútját, párhuzamosan Spock-éval. Spock gyermekkora valóban szívszorító a félvérűség okozta diszkriminációk miatt. Ehhez képest az a másik, szőke kölyök a kisikló kocsival a legkevésbé se hasonlít a majdani Kirk-re. A jelenet futólag tesz említést anyjáról, akit a szülés napja után nem látunk többé a produkcióban. Kisfiú Kirk a szakadéknál kapaszkodik, és fölösen kimondja hangosan a nevét, és látjuk, hogy egy nemzedék tagjai Spock-kal. Ez a formai funkció az egyetlen oka a kisfiú Kirk játékidejének. Teljesen lapos.


Kettejük életútja került a középpontba, miközben egyenként képbe kerülnek a klasszikus legénység fiatalkori megfelelői: Chehov, Uhura, Sulu, McCoy stb. Ők többé-kevésbé hasonlítanak a hajdani színészekre, különösen Spock és Sulu. Uhura egzotikus szépsége, McCoy arca és csípős nyelve szintén remekül lett újra megjelenítve. Spock után ő hasonlított legjobban "idősebb" kiadására a régi filmekből. Egészen rávall, hogy Jimet a betegeként juttatja fel az Enterprise-ra, nem tudván, hogy ő lesz a felettese a végén.
Chehov szláv akcentusát pedig nyilván azért kellett kihangsúlyozni, hogy kellően megkülönböztethető karakter maradjon az új arcok között.


Egyedül Scott volt a főtisztek közül, akin ledöbbentem, hogy itt mennyire elütött a régi filmek alkotta képtől. Gépészzseni, mégis egy eldugott jégbolygón vegetál, ez világos. De a zsengén közömbös, poénkodó viselkedése nagyon irritált. Úgy néz ki, mint akármelyik mai hekkerkölyök, legkevésbé se emlékeztet arra jókedélyű, jámbor, de naprakész tisztre, aki majd később Jim barátja lesz.


Laza, vidékies fényben ábrázolják a leendő legénység tagjainak mindennapjait a film első harmadában. Kirk először még nem kadét, hanem csak egy heveskedő, vidéki suhanc, éles helyzetfelismerő készséggel. Jim intenzíven csapja a szelet Uhurának, és ehhez hasonló közjátékok segítenek emberközelibbé tenni őket.
Aránylag részletesen feltárják, hogy a Csillagflotta oktatási rendszere miként termel ki a kadétokból új tiszteket, illetve mennyire erős ott az akadémista alapszellem. Ez pedig segít kompenzálni, hogy a fő karakterek még nagyon szárazak és unszimpatikusak az első órában - kivéve Christopher Pike kapitányt.


Spock és Kirk különböző egyénisége annyira ellentétes élt kapott, hogy a történet több jelenetben ellenségekké tette őket. Kirk lázadó természete pimaszsággá, a vulkáni pragmatizmusa pedig számító cinizmussá fokozódik. Ez roppant merész ötlet volt, de nagyszerűen működik. Spock szemét egyértelműen szúrja a szimulációs tesztjét csalással megoldó Kirk, aki minden cselekedetével újabb "feltűnést kelt."
Ellentéteik tetőpontja a Vulkán pusztulása után csúcsosodik ki - erre majd visszatérek. Spock ideiglenesen kirakatja Kirk-öt egy fagyos sivatagbolygón, amikor összekülönböznek. Ez olyan túlkapás, amit még a rendhagyó helyzet se nagyon igazolhat. Mint kiderül: a szabályzat egyik pontját is megsérti vele. De a legénység jelentős része újoncokból áll, akik nyilván nem mernék megmásítani az ő verzióját. Ez is alátámasztja, hogy flottában a megszokás igen jelentős; a rangsor a szolgálati időn túlra is kihat.





Gyakoriak a leváltások a vészhelyzetek során, ami érthető, ugyanakkor a dráma egyik fő forrása. Nero, a történet főgonosza kétszer játssza el ugyanazt a csapdát az Enterprise-sal. Pike ugyanúgy kénytelen átadni helyét Spocknak és Jimnek, mint 25 évvel korábban George Kirk vette át a kapitányságot. Mondjuk egy kadét, akit be se osztottak a hajóra, egyszerre első tiszt legyen... ha nem éppen Pike döntené ezt el, biztos, hogy hiteltelen lenne.
Spock önként váltja le magát, amikor szembesül saját érzelmi befolyásoltságával. Örvendtem, hogy a forgatókönyv kellő figyelmet szánt megalapozni Spock verekedését Kirk-kel. Látta a Vulkán semmibe hajlását, menekítette a lakosokat és anyja ott állt mellette, amikor hirtelen lezuhant. A száraz logika mögül a haragvó énje tör elő - ahogy Kirk és egy új ismerőse tervezték.

Melepetés volt viszontlátni egy ismerős arcot láttam viszont: Leonard Nimoyt, mint a jövőből jött Spock! Nagyköveti rangban, a Föderáció elitjének tagja. Miután megmenti Kirköt egy amorf kinézetű ragadozótól, feltárja a konfliktus gyökereit.
A movie egész koncepcióját törekszik megtámasztani, ami itt kiderül: az idő "gerincvonala" 129 évvel később megtörik, amikor létrejön a világ első mesterséges fekete lyuka. Spock maga hozta létre, hogy megmentse a Romulus bolygót egy nóvakitöréstől.


Nero határozottan nem egy mély szereplő. Mogorva, törekvő romulán, és egyedüli motívációja a bosszú  otthonáért. Nincs tudatában, hogy a régmúltban van, ahol a szülőbolygója még ép. A megszokott facsart logika szerint a segítőt hibáztatta és büntette: az ő technológiájával a múltbéli Vulkánon nyitott új téridő hasadékot. A Vulkán felszíne tehát lassan széthasad - a Cryptonhoz hasonlóan a Supermanből. Én ugyan nem hiszek benne, hogy a fekete lyukak tényleg időalagutak lennének. Ám a Star Trek-művek mindig is ezt az elvet vallották, úgyhogy nem jelent gondot elhinni.


A képi világ erősen a Vasembert juttatja eszembe: enyhén rozsdás, sok a rázkódás, a CGI-adalék. És ez sosem kedvez az összképnek. Az eredeti Star Trek 30 évvel korábban még jobban támaszkodott a díszletekre, világításra, mint az efektusokra. Szolidabb, atmoszférikusabb benyomást keltett, mint az állandóan, többször vészhelyzeten kívül rázkódó képsorok és az üveges műszerfalak. Ami a Vulkánt illeti: nem értem, hogy az újszülött fekete lyuk körül miért nem láttuk kialakulni az anyagmaradékok alkotta spiráltölcsért , miután a bolygó elnyelődött.
A teleportáció elmélete és vizuális megvalósítása is megfelelő lett. Chehov ennek kapcsán két ízben is bizonyíthat: sikeresen menti meg a szabadeső Kirköt és Sulut, de sikertelenül próbálja felsugározni Spock anyját a Vulkánról. Megkapja ugyan a maga műsoridejét, de Scottyval együtt a legrosszabbul ábrázolt ifjak.

Végül, amit még kifogásolnék, hogy a végére mintha elhalványulna az egésznek a komolysága. Az Enterprise főtisztjei egyfolytában bazsalyognak, amikor Spock újra állományba kerül. Nem hiba, csupán megjátszott.
Hogy az idős Spock fiatalkori másával találkozik, az tanulságos jelenet, nemcsak kettejüknek. Az idős Spock blöffnek állítja be korábbi állítását, miszerint "beláthatatlan időparadoxont" okozhat, ha kiderül az ittléte. Pedig a múlt megváltozott: elvileg Spock nagykövet emlékei is el fognak kezdeni módosulni - ha ugyan fizikai állapota nem. Értem, hogy az idős bevállalja a túlélő vulkániak segítését, hogy a fiatal Kirk mellett maradjon. De megbízható munkát végezhet, ha az emlékei idővel a feje tetejére állnak?


A szövegfüzetek tanulsága szerint a bölcsesség mértéke tényleg a kor. Minél idősebb egy figura, annál elmésebbeket mond, illetve a stílusa is annál kedvelhetőbb. Idős Spock telitalálat, Pike pedig józan eszű parancsnok. Nem érződik mesterkéltnek, amikor Jimet meggyőzi, hogy lépjen be a flottába, mint az édesapja.
Talán ezt csak bemesélem, de Kirk-ön halovány karakterfejlődés figyelhető meg, ahogy az idős Spock-kal találkozik. A tudategyesítés tapasztalata sokkolja őt. Életében először megtanulja tudatosan használni negatív tulajdonságait - ifjú Spock ellen -, valamint kialakul benne egyfajta tartás. Nyomatékosan remélem, hogyha folytatás készül, akkor a színészek már teljesen képesek lesznek átlényegülni a régi franchise alakításaival. Olyasféleképp, mint Ewan McGregor Alec Guinness-szel a Star Wars III-ban.


Szóval nem volt ez rossz újrakezdés, de még nem az igazi. Friss és lendületes a 2009-es Star Trek, de túl sokszor komolytalan benne a tisztek viselkedése, és egyes fordulatok is túl elrugaszkodottak. 

Maverick

Richard Donner és Mel Gibson nemcsak a Halálos fegyver-filmek során voltak munkatársak. Ha nem is azonos szinten, de hasonlóan igényesre lett szabva a Maverick, a újkori westernek egyik legismertebb darabja.

Legtöbbünk úgy tekint a szerencseiparra, mint a cinkelt érméje: vagy más nyer, vagy te vesztesz, a harmadik verzió csoda. Személy szerint sosem gondoltam a pókerra stratégiai játékként. Aki bátran licitál, és mázlija adódik a lapokkal, az nyer, és nagyjából ennyi.
A Maverick egyik fő erőssége, hogy a játék szinte minden variációját végigkíséri egy verseny keretében, szimpla csalástól az új osztó kérésén át a csodafaktorig. Ahogy látjuk a tetőpontot, a döntő pókerfordulót, olyan mintha valóban a képességek és a tudás mérvadóak lennének, és a legkarakteresebb egyének jutottak be. Kártyázás, picit viadalszerű stílusban ábrázolva.

Bret Maverick szimpatikus széltoló, aki azonban bármilyen lazán viselkedik, sosem csalárd vagy tétova. Csiszolt gavallér modora jóindulatú gazemberséggel párosul, ami abban mutatkozik meg, hogy mindig józanul mérlegel.
Hogy mennyire nincs hajlama az erőszakra, azt bizonyítja felfogása a csalásról. Nem vetemedik rá, s ha más teszi vele, futni hagyja. Ez a nagyvonalú beképzeltség irritáló volna, ha nem látnánk Maverick biztos kezűségét, a kártyaasztalnál, revolverrel vagy csak azon, ahogy feltalálja magát vészhelyzetben. A Vadnyugaton csak azt lehet átverni, aki hagyja, és ha például meglopják/bezárják, elég visszalopni/kiszabadulni, és a fáradalmak igazolják, hogy érdemes pénzére/szabadságára. Ez az észjárás fontos lesz megérteni, miért van együtt a bájos Annabelle-lel, aki többször csúnyán felülteti.

A színészi játékok mind teljes értékűek, a vadnyugat amerikai lakosai életszerű, és csak másodsorban hangulatvidító figurák. Kedvencem közülük Bret indián cimborája, aki egy orosz kényúrnak egyfolytában a skalpoló indiánok show-műsorát kénytelen előadni.
A XIX. századi western jellemző emberalakjai, mint a seriff, a pimasz játékos és a ravasz széphölgy, ezek mind-mind jelen vannak. Nem nevezném western-paródiának, mert nem a kifigurázás célzata a fontos. Végig megmarad a kronológiai hűség, nincsenek modernkori tárgyak vagy poénpetárdák. A rendező pedig kifejezetten jól osztotta ki, hogy kinek milyen szerep jusson, miközben a történet nem esett szét vagy vált lanyhává.



A megszokott hármas tagolás ezesetben: viszonytagságok, póker, csavarok. Az első harmad a komikum bohózatára fókuszál, tiszta és tág tájképekkel. A 25.000 $-os nevezési díjat összeszedni önmagában is necces feladat - különösen Maverick viszontagságai közepette. Mégsincs olyan érzésünk, mintha a maga a rendezvény túl kevés műsoridőt kapna.

Az utolsó menet mintegy összesűríti, hogy mennyi izgalmat tartogathat akármilyen pókerparti. A parancsnoknál a névadó kombináció, Angel - Maverick negatív ellentétpárja - viszont egyszínű sort rak ki. Kézenfekvő hogy utoljára marad a 3., 2., 1. legerősebb lapegyüttes, mint ahogy egy hegy tetején a csúcsig jutunk.
A megszokott mázlit a csodától az a vékony mezsgye választja el, amit Maverick a legvégén visz végbe. Bret később Cooper seriffnek - akiről majd kiderül, hogy az apja - azt állítja, hogy az utolsó lapot "megbűvölte". Ismétcsak nagyon kézenfekvő ez a "varázslat", tekintve, hogy egy új pakli tetejéről származott a pikk ász, amit fellebbentett. De itt még nem a csavar a lényeg, hanem a feszültség, amit Bret képes generálni. És nemcsak a nézőknél.


Amikor először értem a film végére, erőltetettnek éreztem a végkifejlet csavargatását. Először úgy tűnik, hogy Cooper veri át a társaságot, aztán kiderül, hogy ő és a parancsnok leegyezkedtek a félmilliós jutalomra. Ezt aztán megtromfolják vele, hogy Angel is benne volt, és Coopert is elárulja a cinkosa.
És mindezek tetejébe: kiderül, hogy Bret és apja az egészet a parancsnok leleplezésére használták. Az indok erre az ifjabb Maverick-től hangzik: "Semmi sem felemelőbb, mint az, ha az ember becsaphat egy csalót." Belemagyarázásnak érződhet mindezt tényleg végigjátszani, amikor már amúgy is Bret nyert. De a film észjárása sosem lépi az abszurditás határát: könnyed alakok generálják a humort/izgalmat, de az éles helyzetek tétje végig érezhető.


Tetszetős és hangulatos westernkomédia.

Kung Pow / Ping-Pong - Az ököl színre lép

Egy filmtípus kliséiből építkezni akkor nem számít másolásnak, ha a kész alkotás nemcsak sorrendben mutatja őket, elvárva, hogy a puszta mutatásuk miatt hitelt és figyelmet kapjanak. Amit nem hiszünk el, azért nem érdemes izgulni, eleve kisebb katarzist okoz. Vagyis nem elég imitálni egy történet eseményeit, mint a hagyományos színházban vagy egy ismeretterjesztő műsorban. 

Ezért sem tudom elismerni például Quentin Tarantino Kill Billjét akcióthrillerként. Mihelyt eldönti egy rendező, hogy nem meggyőzni akarja a közönséget a látottakról, hanem csak bemutatót tart általa választott zsánerelemekből, lemond az igényről, hogy a film univerzumát a valóság részeként éljük át és hagyjuk élménnyé fejlődni magunkban.

Ami pedig mozira szabott, mégse "meggyőző", az vagy vígjáték, vagy csak szimplán megjátszott, átlátszó, ergo gyönge halmozómunka.

A Ping-Pong egy viszonylag szűk csoportot, a 80-as évek előtti hongkongi akciófilmeket figurázza ki - bár némely poénok átnyúlnak más területekre. Azokon belül is főleg a történelmi témájúakról van szó, ahol a harcművészet és merev tekintélye, követésének nehézségei voltak a jellemző attitűdök. A humor inkább alkalmi díszletkellék volt, semmint a film alapvonása. Annak idején Bruce Lee, sőt karrierje kezdetén Jackie Chan is ilyen sarkított értékrendű és stílusvilágú alkotásokban szerepelt.

Főleg 3 aspektust lehet itt kiparodizálni:

• rendszeresen használt díszletek és kellékek (pl. az ugráskor madzagon reptetett emberek) 
• sokszor látott, elméleti szereplőformulák, mint gonosz hadúr, szigorú mentor, szeles növendék
• kiszámítható szálak vagy sztoricsavarok, mint a család megölése, kivételes tehetség vagy egy titkos módszer elsajátítása

Néhol jól megkülönböztethető speciális effektusok is górcső alá kerültek. Ilyen például a főszereplő egyujjas ütése a gyakorláson. Bruce Lee-nak valóban létezett ilyen mozdulata, és ha nem is ennyire, de döbbenetesen hatékony mozdulatnak számított. Apropó Bruce Lee: Oedekerk figyelemreméltóan bánik a nunchaku karikatúrájával.
A kép hirtelen és nagyszabású átirányítása is ilyen: ennek kiforgatását a mezei támadásnál tudják le, ide-oda távolodva-közelítve akármin, ami élő. 

Vagy ott vannak a lassított mozdulatsorok, amelyek divatját a Mátrix-trilógia nagyban segített terjeszteni. Az összes paródia közül eddig a Ping-Pongban láttam ennek a leggúnyosabb verzióját: a harcos CGI-tehén tejfröccsentő vetődése. Ez azt a burkolt bírálatot hordozza, hogy egy tipikus actionmovie-ban mennyire olcsó fokozóelem ez, milyen könnyű rászokni a használatára akármelyik rendezőnek.

Steve Oedekerk-nek nem okoz gondot egyszerre rendezőként és főszereplőként is dolgoznia, mivel karaktere sablonhős. A Kiválasztottnak nincs neve, otthona, vagy hátrányos hajlamai. Bárkire rászabható 30 éves kor alatt. Ellenben az istenek annyi természetfelettiséget suvasztottak bele, ami a leglehetetlenebb módokon nyilvánul meg. Létezik egy szimbiótaszerű "lény a nyelvén", akár meg is tudja fosztani az átlagtámadóját gyomrától vagy a szemgolyóitól. A vele történtek egy kiválasztott életének "szokványos" hozadékai. 

• állandó üldöztetettség,
• tanulás a híres mestertől,
• segítő jövevények,
• egy lány odaadása a nehézségek közepette,
• a gonosz mester természetfeletti erejét tapasztalhatja,

 stb.

Volt tehát ígéret az alapötletben, nem kevés. Egyfelől: a formai megoldásai változatosak. Azt torzítják röhejbe, amit csak lehet, és ahányféleképpen csak eszükbe jutott. Sajnos azonban sok a forszírozott poén, amik csak azért kerültek be, mert a készítők már nem tudtak mit kitalálni (pl. a kimondva is visszaforgatott csapdajelenet)

A figurák szövegei legtöbbször nagyon bénák. Ha akad egy ügyesen eltalált joke, azt rendszerint túlerőltetik további humorosnak szánt beszólásokkal vagy hangcsűréssel. Tang mester instrukciói révén kevés vizet zavar, Pain mester a.k.a. Betti sorai viszont már gyötrelmesek. A kelekótya tanítvány Wimp Lo szintén. Ling disznóröfögéssel tarkított férfihangja a szépséges lányka alakját sikerrel lejáratja ugyan, viszont izomból sántít az, ahogy ezt humorosnak próbálják beállítani. Mindezek a szereplők tevőlegesen tudnak jó pillanatokat okozni. Beszédükkel aligha.

Ling apjának cameo-ja pedig teljesen fölösleges adalék a filmhez és a humorfaktorhoz egyaránt.

Furcsamód a legmulatságosabb mellékszereplők nem is emberszínészek voltak. Nem "Kutyus"-ra gondolok itt: ő lényegében csak kísérgeti a Kiválasztottat mindenhová. Nem csúnya állat, de csak dísznek van ott. Az egyik Betti harci tehene, aki szájtátó mozdulatokra képes. A film egyedül itt alkalmaz lassított felvételt, és mi tagadás, nevettető összkép egy tejlöveg elől állva hátradőlni.

Tőle is furább kreatúra "Nyelv", aki lényegében csak Kiválasztott saját testrésze, szájjal meg 2 szemgolyóval. A legvégére derül ki, hogy "Az örökös bölcsesség jele" egyben a végső harcifegyver is.  

Mushufasa figurája természetesen Az Oroszlánkirály sorát szajkózza, mintha ugyanaz a létező állatszínész eltévesztette volna a drámát. Teljesen komoly arccal, az aktuális movie történetével kapcsolatban ad tanácsot Kiválasztottnak. Nincs sok értelme, de a hangvétel, amiben mondja, nem irritáló, és ez nagy különbség Betti vagy Tang okoskodásaihoz képest.

A felkészülés Betti és főnökei, a Gonosz Tanács ellen kiszámítható buktatókkal jár: idejekorán akar megküzdeni Bettivel, mestere "meghal", kikísérletez egy titkos módszert, ami lényegében néhány gúla kitépése az ingéből.
A cselekmény nagyvonalakban kibogozható a műpoénok tömkelege mögül, úgyhogy legalább képben vagyunk, mikor mi történik.
- A Kiválasztott menedékre talál, míg Pain/Betti emberei a nyelvük alapján vizsgálják a fiatal férfiakat.
- Kiválasztott teszteli magát, miután látta, milyen sebezhetetlen Betti a Tanács gúláitól (különösen a lába között).
- Túl korai első harca után jön rá Betti, hogy Tangék rejtegetik.
- És miután a Tanács megjelenik, kerül csak bevetésre "Nyelves".

Végezetül listáznám azokat a részeket, amik véleményem szerint Az ököl színrelép legstílusosabb pillanatai:

1. A  párbaj Betti tehenével;
2. Mushufasa megjelenése;
3. Az ütközet a mezőn;
4. A Whoa által említett sequel előzetese. Értelemszerűen ez is csak anekdota volt, hogy a film nagyobbnak, franchise-nak tűnjön. Nem tudok róla, hogy terveztek volna folytatást "A harag nyelve" alcímmel.

Gyengus vígjáték ez. A bohózatban módszeresen ki kell szitálni a tényleg jópofa jeleneteket, és a dialógusok gyakran émelyítően böszmék. Az olyan paródiák, mint a Superhero vagy a Horrorra akadva se voltak sokkal kreatívabbak, de ott legalább volt lendület. Itt egyszerűen vagy  érdektelenül tálalják az egészet, vagy elidétlenkedik.

Godzilla (1998)

Külföldi sztoritalálmányoknak hollywood-i remake-t forgatni nem újdonság. Számos modern akciófilm, sőt számos western (pl. Hét mesterlövész) külföldi ihletből táplálkozva jött létre.

Az eredeti Godzilla japán filmalkotás volt. A köztudatban azután vált igazán ismertté a szörnyfigura, hogy Roland Emmerich rendező elkészítette az amerikai verziót. Emmerich volt a rendező és egyik írója olyan kasszasikereknek, mint a Csillagkapu vagy "A függetlenség napja". A hírneves amerikai kritikusok zöme, köztük Gene Siskel és Roger Ebert mindkét alkotást elmarasztalta.
Ez a Godzillában azt a különös fricskát provokálta ki, hogy két mellékszereplő az ő parodizált alakmásaik: New York polgármestere, Mr. Ebert (!) és bólogató titkára. Gene Siskelt nem sokkal korábban agytumorral műtötték, és a TV-ben ezért lassabb, beleegyezőbb mosolygással fogadta kollegája Ebert kommentárjait, míg egy évvel később meghalt. Őszintén: ekkora pofátlanságért csodálom, hogy nem jelentették fel a rendezőt.

Borzasztó együgyűen követik nyomon Godzilla el- és előtűnéseit a műsoridő alatt. A japán esetet egy NRC-tudós, Niko Tatopoulos vizsgálja ki, aki előzőleg Csernobilban vizsgálta a radioaktivitás hatásait az élővilágra. Tatopoulos lenne a történet adúásza, aki a problémákat frontvonalból diagnosztizálja. Meg sem közelíti ezt a képet: természete csontszáraz, levezetései pedig légből kapottak.
És itt van ez az ötlete, hogy rengeteg hallal csalogassák nyílt terepre a hüllőt, akiről aztán látjuk, hogy tanul a korábbi tapasztalataiból. Mindezek tükrében az lett volna különös, ha a haderő nem válik meg Nick-től, ahogy az később történt.


Első ámokfutása során a megaállat keresztülcammog Manhattan területén, amik a produkció legélvezetesebb percei.
De hogy lehet az, hogy utána hirtelen csakúgy eltűnik a ködben?
Hogyan lehetséges a csatornahálózaton keresztül felszívódnia úgy, hogy ne tudják meghatározni a helyzetét, műszeresen vagy anélkül?
Egy felhőkarcolónak, amin a lény keresztülment, és hiányzik a teljes geometriai belseje, az hogyhogy nem omlik össze azonnal?!
És Nick azt állítja, hogy az állat tudatosan teszi ezt, mert a new york-i sziget "jó hely, hogy ott elrejtőzzön". Egy többmilliós lakosú területen akar és tud megbújni?

A film szakszerűnek akar látszani, ahogy a katonák kísérik Niko-t, körbejárják a japán roncsot, lábnyomokra bukkannak és megvitatják az akcióikat - de ezekből semmit nem lehet komolyan venni. Mellesleg: azokról a lábnyomokról speciel nem vagyok meggyőződve, hogy valóban gyíknyomok, és nem mondjuk egy baromfié.




A későbbi Transformers filmek egyik dramaturgiai baklövése az volt, hogy az idegen óriást úgy próbálták semlegesíteni, hogy katonai armadával gondolkodás nélkül lövöldözik, illetve megpróbálkoznak egy külsősnek az elgondolásával.
Ami még átfedés: mikor majd a vadászhelikopterek üldözik az óriást, az elit vadászpilóták célba se találnak, egészen a legvégéig. Rakétáik konkrétan több épületet semmisítenek meg, mint "Gojira". Nem hihetem, hogy az amerikai légierő ilyen sorozatos balfácánkodást enged meg az embereinek, ráadásul válsághelyzetben.



Niko és exbarátnője, Audrey Timmonds végig esős időben kénytelenek a lény nyomában loholni, ami erősen hajaz a Jurassic Park-béli tájra. Akárcsak a nagyhüllő fészke. Niko felfedezi, hogy az állat hímnős, és egy francia ügynöknek, Philippe Roche-nak segít lokalizálni a fészket. Ez az elgondolás eleve sántít. Évtizedek teltek el az eltussolt nukleáris baleset óta. Függetlenül attól, hogy egy vagy tucatnyi kifejlett hüllő létezik-e: találomra nem lehet megválasztani olyan időpontot, amikor hiánytalanul egy létesítményben található meg minden egyed, kivéve a manhattan-i ámokfutót. Ez olyan lenne, mint 20 legyet szétcsapni 1 ütéssel.



Jean Reno az egyik legismertebb francia akciószínész, és az anyagilag sikeres mű nyilván jót tett karrierjének. Csak azt kívánom, bárcsak okosabb filmhez adta volna a nevét.
A Tatopoulos névről pedig érdemes tudni, hogy a rendező egyik munkatársát is így hívták: Patrick Tatopoulos. Vázlatrajzai Godzilla újragondolt külsejéről annyira megihlették Emmerich-et, hogy az ő nevét adta a főszereplőnek. Azok után, hogy a cselekmény mekkora marhaságokkal lett megtömve, ezen a sokadik utaláson már tényleg nem érdemes fennakadni.



Lyukacsos, ormótlan kukoricaetető, ahol egy impozáns meseszörny fogócskázik a dilettáns homo sapiens-szel.

Viasztestek

Átlagpolgár elszörnyed a gondolatra, hogy egy élő embert a szeme láttára viaszba öntsenek, amtől legfeljebb fél percen belül biztosan megfullad. Különösen akkor, ha előzőleg ismertük, láttuk a személyiségét, érdekelt minket a sorsa, az érzései: mindaz, ami az élő mivoltát jelentette. Ennek örök érvényű megsemmisülése az, ami igazán fájóvá teszi egy emberi lény halálát.

A Viasztestek legalább harmadik olyan thrillermű, ahol a halál oka: televiaszosítás. Egyszerű filmtémának hangzik, pedig nem az. Ahogy a becserkészett, külvilágtól elvágott fiatalokat asszimilálják a bábok népébe, az valódi horror. Mégha időben felismerik a veszélyt, kocsival is nehéz elmenekülni onnét, nemhogy gyalog.

Azonban a filmnek van egy súlyos gyengesége, amit az alkotógárda szándékosan követett el. Az áldozatjelöltek mind gyanútlan, elkényelmesedett észjárású tinédzserek. Száraz, egyéniség nélküli srácok és csajok, aki csak dumcsiznak, huszadrangú problémákon rágódnak és örömködnek. Nagyon sok film operált 2005. előtt ilyen emberekkel, és ez már unalmas. Miért félnek a készítők felnőtt, kiforrott embereket áldozatokká tenni, amikor eleve korhatáros filmről van szó?

Azonkívül ez a hiba elleplez egy másikat, ami még gyengébb lábakon áll a cselekményben. A film volumene  az elhagyatott Ambrose-ra szorítkozik. Oké: szóval ha egy kisváros/falu testvérpárja úgy dönt, hogy legalább 1000 másik embert beöntet, akkor megteheti? A többi lakos nem leplezi le őket... egész, amíg nincs "többi lakos"? Nem: néhány család talán megcsömörlik a gyilkosságoktól, és elköltözik. De a többi nyilván tovább kutat a gyilkosok után.

Vagy a hely már ki tudja, mióta kihalt, és több különböző helyről lettek összegyűjtve a bábuk, "megőrzésre"? Ez lehetett Jaume Collet-Serra rendező elképzelése, és nem elképzelhetetlen - úgy 100-150 főig. Egy-egy eset szemtanúi is megfelelnek viaszbáb-matériának. De a végén a seriff magyarázata, hogy ez a porfészek a térképen sincs, annak nincs értelme. Ez nem figyelemhiány, hanem léhaság. A zárással együtt azt sugallja, hogy az ügyet a lusta rendfenntartók megint el fogják tussolni. Ha az áldozatok hozzátartozói, ismerősei közül csak néhánynak a fülébe jutna mindez, akkor országos botrány törne ki.

Miután a fiatalok kocsiját szabotálták, egy helybéli vezeti őket a csapdatelepülésre. Kényszerű helyzet, de gyökértelen, ha a készítők nem tudnak szimpátiát építeni a karaktereik köré. 

Carly-t leszámítva ez egyiküknél se sikerül. A lányt elkapják, viasszal vonják be ajkait, de megmentik. A szkript ennyivel vértezi fel arra, hogy:

• felfedezze a gyilkos testvérek múltját,
• ráleljen társaik maradványaira Nick-kel,
• tönkretegyék az egész viaszházat,
• és úgy meneküljenek meg, hogy akár futó sérülés, akár támadás, akár a végén a forró viasz maradandó sebesülést okozna nekik.  

Collet-Serra úgy nyilatkozott, hogy a film a testvéri kapcsolatra mind erőbázisra főkuszál. Nick és Carly ugyanúgy elhidegült vértestvérek, mint a gyilkos Sinclair-fivérek, Bo és Vincent. Carly lesz az, aki elég intelligens átlátni, hogy nem egyszerűen életveszélyben vannak. Véget kell vetniük mindannak, ami a Trudy Viaszmúzeumban addig titokban zajlott. A többiek halálán sem csupán szörnyülködtek. A legvégén a kamerafelvételt látva mintegy magukba zárják az emléküket.

Nyomokban mindez felfedezhető, de nem kapott elég hangsúlyt, hogy igazán megragadja a figyelmet. A jellemrajzokat néhány alapvonással elintézték, akárcsak a helyzet, amiből szabadulni próbálnak. A rádióadás, miszerint van egy harmadik Sinclair-fivér, pocsék sejtetés egy esetleges folytatásnak. 

Azon halálesetek közül, melyeket megtörténni is látunk, hármat érdemes megjegyezni:

1. Paris Hilton "karakterének", Paige-nek egy cső hasítja át a koponyáját. Ez önmagában kegyetlen látvány, de egyáltalán nincs tálalva, úgyszólván sehogy. Paige-től a legemberibb dolog, amit láthattunk, hogy egy sátorban sztriptíztáncot lejt egy fekete fiúnak.
2. A torzabbik Sinclair a tüzet fogott viaszházzal együtt válik a lángok martalékává. A múltjának részletei egyszerre kerültek elő: a viasz álarc eredete, valamint a tény, hogy a testvére egészen idáig csak eszközként használta őt. Carly erről meg is próbálja győzni őt, ami a tinihorrornak ad némi drámai színezetet az utolsó harmad alatt.
3. Az egyik tinit (Wade) egy kínzószékbe csatolják, majd elevenen bespricceljék viasszal. Ez valószínűleg Vincent általános technikája volt az emberek bábosítására. A teljes folyamatot az élethű bábuig nem ábrázolják ugyan egyetlen áldozaton, de így is érződik a procedúra embertelensége:



A Viasztestekre átlagos tinihorrorként kell hozzáállni, hogy pozitívumai felerősödhessenek. Kis ívű, nem túl eredeti, és a menekülés kezdetéig vontatottan halad. A stáb egy egész várost épített fel, a sminkesek pedig elsőrangú munkát végeztek, egyebek között a viasz különböző állapotainak ábrázolásában. Igazán kár, hogy a legtöbb szereplő élve se sokkal több, mint egy mozgó, beszélő viaszbábú.  

Vissza a jövőbe

Az időutazás legismertebb kritériuma, hogy a múltba visszautazott egyén puszta ottléte változást okoz. Ennek szelídített verziója az, ha az időutazó okozta változás csak órákkal, napokkal később módosítja a jövő érintett aspektusát. A téma pedig látványos, de szórakoztató kell, hogy legyen, mikor a mozipremieren bemutatják.

A vissza jövőbe szerintem érdekes eset. Hivatalosan vígjáték, de hihetően igyekszik megalkotni az időutazás körülményeit, még az olyan abszurd ötletekkel is, mint a plutónium-üzemanyag, és egy gépjármű gyorsulása alkalmas-e lyukat hasítani a téridő szövedékébe. Ha nem a humor lenne a lényeg, ezeket nagyon zokon venném a műtől.


Szóval Emmett Brown, a szórakozott fizikus feltalál egy időgépet, melynek tesztelését Marty McFlynak kell megörökítenie, de a "dokit" megölik, Marty pedig visszautazik 1955. november 5.-ére. Szóval ott rekedt a múltban, nem ismer senkit, a fluxuskondenzátort se találták fel. Hab a tortán, hogy Marty szülei aznap ismerkedtek volna meg, de összekuszálta a helyzetet. Ez válik aztán a fontosabb gondjává, hisz a jövőből törlődni fog minden ehhez köthető dolog - beleértve őt magát. A doki fiatalkori énje pedig segít visszajutnia.

A dokit és Martyt is kedvelhető, vicces figurák, bár nem sokat tudunk meg róluk. Marty családja groteszkül gyászosan küszködik a mindennapokkal, ő pedig minél kevesebb időt próbál velük tölteni. Ez a része a filmnek engem nagyon zavart: nemcsak lassú folyású, de vicces momentumnak szinte teljesen híján van. Szabályosan nyomasztó egy ennyire elrontott családi életet apropó nélkül végigkövetni. A történet alapból nem érzelmekre fókuszál, hanem az eseménysorra, melynek első szakaszát az zárja, hogy a jelen végképp tönkremegy (Doki megölése), és Marty a múltba kerül (mivel az időgépben keresett fedezéket).


A 30 évvel korábbi Hill Valleyben ébredni önmagában igen sokkoló tapasztalat, de vígjátékról lévén szó nem meglepő, hogy a fiú él át traumát a felismeréstől. Marty helyzete kicsit Doroty-ére hasonlít az Ózból: megrémül ugyan az "idegen környezettől", de nem fordul magába, hanem próbál segítséget találni, akárkitől. 
És némi emberismeret is szorult belé, mert tudja, hogy kell másokat felrázni a rezignáltságból. Mikor a 30 évvel fiatalabb Brownt otthonában találja, azzal győzi meg, amiről tudja, hogy a dilije: tudományos halandzsával. (Christopher Lloyd alakítása egyébként végig sziporkázó.) Majdani apját, George-ot egy Darth Vader-imitációval ijeszti rá, hogy ne lanyhuljon érdeklődése Lorraine, Marty anyja iránt.

Komédiánál várható, hogy a készítők nem akarnak több drámát vinni a sztoriba, mint ami okvetlenül muszáj. A Martyért rajongó Lorraine vonzalma elenyészik egy steril csók során, majd meghatódik George váratlan kitörésén. Ez a szikra pedig elégséges orvosolni a meg-nem-születés problémáját.

Marty múltbéli ténykedése kb. úgy funkcionál, mint egy terápia a saját életére:

•  Az ifjú McFly családja szinte pontos pozitív tükörképévé válik annak, ami korábban lett volna
• A szabadabb zenei közfelfogást megalapozza azzal, hogy egy jövőből vett rock-számot ad elő a bál koncertjén, mintegy búcsúzóul az idősíktól. 
• Brown "Doki" esküdözik, hogy nem befolyásolja a jövőt azzal, hogy részleteket tud meg a haláláról. Ám 30 évnyi rágódás a témán nyilván ráviszi, hogy meglesse az igazat. Mégha ehhez egy olyan levelet is kell összekaparásznia, amit előtte büszkén széttépett. 
• A legutolsó ilyen jövőreparáló fricska, amikor Marty egy évekkel későbbi stiklije miatt előre kéri Lorraine elnézőségét "a gyerekének".

Amikor először értem a film végére, fölöttébb zavart, hogy szokványos "happy end"-del zárul a történet. Mintha ez is csak egyszeri mesekaland lett volna. Mondjuk így: a film vicceket próbál halmozni, amikkel egy időutazás történetét töltik fel. És a cliffhanger, melyben a Doki egy sietős jövőútra ráncigálja Martyt és barátnőjét, további izgalmakat ígér a nézőnek. Megbontja ugyan picit a cselekmény lezártságát, de - Brownt idézve - "Úgy gondoltam: kit érdekel?"

Jó kis film, szórakoztató időutazós vígjáték.

A múmia

Régészeti kalandfilmek legtöbbször Egyiptomban szoktak játszódni. Nemcsak mert a világ legnépszerűbb lelőhelyeinek egyike, hanem mert az ókori kultúrák közül ez a leghíresebb, közvetlenül Róma és Hellas mellett. A könnyedebb, néha bolondozó hangvétel ellensúlyozná a horrorisztikus sztorit egy egyiptomi főember feltámadásáról, és olyanra szelídíti, amelyet karfába kapaszkodva végigizgulhatunk, mint egy hullámvasúton. Legtöbb kritikus ezt jegyzi az egyik legjobb misztikus kalandfilmnek. Így szó szerint mondva ez valóban így van.

Az első 6 perc expozíció. Látjuk Imhotepet, aki Anck-Su-Namun szerelméért elárulta a fáraót. Usiri (Ozirisz) a túlvilág istene volt, főpapjaként Imhotep a holtak rituáléinak szakértője. A félbeszakadt feltámadás és a büntetésből bebugyolált Imhotep nagyjából le is tisztázza a szemünknek, milyen látványtrükkökre számíthatunk, és hogy azok mindig szigorúan az egyiptomi hitvilág figuráira fognak utalni.

A következő öt perc ugyanabban a Hamunaptrában játszódik, ahol a prológus lezárult. A holtak városa messze nem háborítatlan: a film főhőse, Rick O'Connell alig menekült meg itt egy vesztes csatából, és bár nem lőtték le, nem halt éhen a sivatagban, és 3 évre rá megúszta az akasztást, mégis ellenérzéssel tér majd vissza a Holtak Városához. Hiába racionális és haszonleső: a minimális adok-kapok becsületelvet azért szem előtt tartja.

A könnyed humor főleg Evelynhez köthető. A fiatal könyvtárosnő afféle szabados fruska, rengeteg ismerettel. Ez viszont egyáltalán nem érhető tetten a viselkedésében: egy könyvtári részleget dominó módjára sikerül romba döntenie. Gyorsan nyilvánvalóvá válik, hogy képessége régi szövegek olvasására, plusz a megmentendő szép hölgy szerepe mindaz, amire szánták őt. Mentségére legyen mondva, hogy naiv mivolta mellett némi jellemérésen átesik, de ez tényleg csak ahhoz elég, hogy a néző nem utálja meg.

Párhuzamot vélek felfedezni Evelyn bátyja, Jonathan és Beni alakja között. Mindkettő üzérkedő, pénzszerető ember, aki vészhelyzetben fel tudja találni magát. De amíg Jonathan az irhamentés módozatai közül kizárja a barátárulást, addig Beni csalárd, kétszínűen humorizáló alak. És miután a bukott főpap szolgájául szegődik, egyértelműen negatív szereplőnek számít, aki úgy bukik el, mint ahogy 3 éve magára hagyta Rick-et.

És hasonlóképp pusztul el, mint ura. 

A film első felében 3 csoport verseng a város alatti sírkamra titkáért:

1. Evelynék, akiknél egy kulcsnak mondott szerkezet van;
2. a Beni kalauzolta amerikai kincsvadászok;
3. és egy sivatagi rablóbanda, akikről később kiderül: a várost őrző titkos társaság tagjai. A tény, hogy Evelyn munkaadója is tagja

Imhotep nemcsak a legkarizmatikusabb szereplő, de teljesen átlátja helyzetét a mai korban - óegyiptomi szemmel. Evelynt "hálából" kedvese új gazdatestének jelöli ki. Benit nem öli meg, hanem felhasználja szolgaként. Tetszik, hogy Evelynen felismeri: lojális a barátaihoz, és ezzel veszi rá, hogy vele jöjjön. És bár elsőre komikusnak hat, hogy kámforrá válik egy macska láttán: az állat a hitviláguk fontos szereplője. A Csillagkapuhoz itt is csak a legközismertebb mitológiai "rizsát" kell tudnunk, hogy értsük a természetfeletti erők viszonyrendszerét.
Élőhalott harcosai ellen egyedül a dinamit bizonyul hatásosnak, és ez hihető is, amennyiben azok a mágikus ige után már nem Imhoteptől nyerik az erejüket. Akkor ugyanis újra összeállnának, talán még hús-vér mivoltukat is visszanyernék.

Ami eléggé megtöri az atmoszférát, hogy a cselekmény nemcsak - nyilvánvalóan - mentegeti a szereplőket a szélsőséges veszélyhelyzetekből, de állandó viccelődést enged nekik, és nyomós indok nélkül köti össze a lány és a világ megmentését. Imhotep azt mondja: Anck-Su-Namun feltámasztásával "legyőzhetetlenné válik". Ha ezt szó szerint értjük, akkor nincs meg a hiányzó láncszem. A nő iránti érzelmei talán táplálják Imhotep erejét?
Hogy lehet az, hogy Jonathan el tudja olvasni a Holtak Könyvének borítóján a katonákat semlegesítő varázsigét?

Ahogy Hollywood-ban szokás, a napfogyatkozás, égi tűzvihar, Imhotep körbeskandálása, homok- és szkarabeuszviharok mind-mind felfoghatóak egyszeri kalandként. A világ szemmel láthatóan nem szerez tudomást a több városra kiterjedő holokausztról, ahol nyilvánosan porladtak el emberek. Tudom, hogy ez csak a 20-as évek közepe, és egy ilyen esetet inkább állítanak be tömeghisztériának, minthogy a kíváncsi világ elé tárják az amúgy is hihetetlen tényeket.
De a zárás pillanatai ettől még olyanok, mintha egy leányregényt néznénk. A gonoszok és romlottak elhullottak, a bátor főhős megcsókolja a szép hölgyet a naplemente panorámája előtt, és valamivel hetykébb barátjuk velük örül. Ez a hármas elvonulás a Leszámolás Kis-Tokióban végkifejletét juttatta eszembe. Ott is mintha nem léteznének rendfenntartók és nyilvánosság, csak a három pozitív figura és a dühös főellenség.

Szórakoztató kis utazás a rejtélyek világába, az effektek pedig nagyszabásúak és  érdekesek. De az alaphangvétele eléggé buta, és nagyon elbagatellizálja az események súlyát, következményeit és utóéletét.