Vissza a jövőbe

Az időutazás legismertebb kritériuma, hogy a múltba visszautazott egyén puszta ottléte változást okoz. Ennek szelídített verziója az, ha az időutazó okozta változás csak órákkal, napokkal később módosítja a jövő érintett aspektusát. A téma pedig látványos, de szórakoztató kell, hogy legyen, mikor a mozipremieren bemutatják.

A vissza jövőbe szerintem érdekes eset. Hivatalosan vígjáték, de hihetően igyekszik megalkotni az időutazás körülményeit, még az olyan abszurd ötletekkel is, mint a plutónium-üzemanyag, és egy gépjármű gyorsulása alkalmas-e lyukat hasítani a téridő szövedékébe. Ha nem a humor lenne a lényeg, ezeket nagyon zokon venném a műtől.


Szóval Emmett Brown, a szórakozott fizikus feltalál egy időgépet, melynek tesztelését Marty McFlynak kell megörökítenie, de a "dokit" megölik, Marty pedig visszautazik 1955. november 5.-ére. Szóval ott rekedt a múltban, nem ismer senkit, a fluxuskondenzátort se találták fel. Hab a tortán, hogy Marty szülei aznap ismerkedtek volna meg, de összekuszálta a helyzetet. Ez válik aztán a fontosabb gondjává, hisz a jövőből törlődni fog minden ehhez köthető dolog - beleértve őt magát. A doki fiatalkori énje pedig segít visszajutnia.

A dokit és Martyt is kedvelhető, vicces figurák, bár nem sokat tudunk meg róluk. Marty családja groteszkül gyászosan küszködik a mindennapokkal, ő pedig minél kevesebb időt próbál velük tölteni. Ez a része a filmnek engem nagyon zavart: nemcsak lassú folyású, de vicces momentumnak szinte teljesen híján van. Szabályosan nyomasztó egy ennyire elrontott családi életet apropó nélkül végigkövetni. A történet alapból nem érzelmekre fókuszál, hanem az eseménysorra, melynek első szakaszát az zárja, hogy a jelen végképp tönkremegy (Doki megölése), és Marty a múltba kerül (mivel az időgépben keresett fedezéket).


A 30 évvel korábbi Hill Valleyben ébredni önmagában igen sokkoló tapasztalat, de vígjátékról lévén szó nem meglepő, hogy a fiú él át traumát a felismeréstől. Marty helyzete kicsit Doroty-ére hasonlít az Ózból: megrémül ugyan az "idegen környezettől", de nem fordul magába, hanem próbál segítséget találni, akárkitől. 
És némi emberismeret is szorult belé, mert tudja, hogy kell másokat felrázni a rezignáltságból. Mikor a 30 évvel fiatalabb Brownt otthonában találja, azzal győzi meg, amiről tudja, hogy a dilije: tudományos halandzsával. (Christopher Lloyd alakítása egyébként végig sziporkázó.) Majdani apját, George-ot egy Darth Vader-imitációval ijeszti rá, hogy ne lanyhuljon érdeklődése Lorraine, Marty anyja iránt.

Komédiánál várható, hogy a készítők nem akarnak több drámát vinni a sztoriba, mint ami okvetlenül muszáj. A Martyért rajongó Lorraine vonzalma elenyészik egy steril csók során, majd meghatódik George váratlan kitörésén. Ez a szikra pedig elégséges orvosolni a meg-nem-születés problémáját.

Marty múltbéli ténykedése kb. úgy funkcionál, mint egy terápia a saját életére:

•  Az ifjú McFly családja szinte pontos pozitív tükörképévé válik annak, ami korábban lett volna
• A szabadabb zenei közfelfogást megalapozza azzal, hogy egy jövőből vett rock-számot ad elő a bál koncertjén, mintegy búcsúzóul az idősíktól. 
• Brown "Doki" esküdözik, hogy nem befolyásolja a jövőt azzal, hogy részleteket tud meg a haláláról. Ám 30 évnyi rágódás a témán nyilván ráviszi, hogy meglesse az igazat. Mégha ehhez egy olyan levelet is kell összekaparásznia, amit előtte büszkén széttépett. 
• A legutolsó ilyen jövőreparáló fricska, amikor Marty egy évekkel későbbi stiklije miatt előre kéri Lorraine elnézőségét "a gyerekének".

Amikor először értem a film végére, fölöttébb zavart, hogy szokványos "happy end"-del zárul a történet. Mintha ez is csak egyszeri mesekaland lett volna. Mondjuk így: a film vicceket próbál halmozni, amikkel egy időutazás történetét töltik fel. És a cliffhanger, melyben a Doki egy sietős jövőútra ráncigálja Martyt és barátnőjét, további izgalmakat ígér a nézőnek. Megbontja ugyan picit a cselekmény lezártságát, de - Brownt idézve - "Úgy gondoltam: kit érdekel?"

Jó kis film, szórakoztató időutazós vígjáték.