Dogma

"Ember nem bírja el ezt a terhet. Én mondom."

(A passió)

"De nézzék csak meg! Hát nem: frankó? Krisztus Haver!"

Formailag a Dogma vallási szatíra, mely több keresztény ikonográfiai alakot is a feje tetejére állít - köztük személyesen Istent. Célkitűzése látszólag az, hogy szépen végigfűnyírózza az elnyűtt vallásos sztereotípiákat - a való életből és a hollywood-i köztudatban is -, miközben azt is szórakoztatja, aki alapból nem gondol a témakörre. Oltári kiindulási alap ez, amire egy sziporkázóan okos, élettel teli és fantáziadús vígjáték építhető föl.

Ezt vártam a Dogmától is. Ehelyett megismerkedtem egy szegényes, nonszensz, bölcselkedő útjáró-mozival, melyben többnyire aszály honol humor terén. Tényleg szinte kiállítást rendez keresztény közhelyekből és doktrínákból + közismert figuráiból. Csak épp az őket összetartó történet volt - mondjuk ki: - egy szemét disznóól.

Pedig Kevin Smith író-rendező a történetet direkt úgy törekedett összeállítani, hogy minden szabálya és szereplője bírálat legyen 1-1 katolikus tanítás felé. A mese főhőse egy átlagos amerikai nő, aki nem is sejti, hogy magának Jézus Krisztusnak a leszármazottja. Megbízásba kapja egy főrangú angyaltól, hogy akadályozza meg a közelgő világvégét. Ami azért következne be, mert Isten épp embertestbe zárva fekszik a kórházban, és mert ha csalhatatlanságának doktrínája megdől, az általa teremtett világ is megszűnik érvényes lenni.

Olyan az egész, mintha egy merész paródiát néznénk, mely nincs is tisztában vele, hogy az. Elejét leszámítva kevés benne a jól elsütött, nem-idétlen és túl-se-hajtott csattanó. Folyton azt éreztem, hogy a groteszk árnyalat, a fekete humor útban van, és elvág engem a természetes nevetőingertől. Így lesz aztán a mű többnyire felváltva unalmas és irritáló, miközben komolykodóan vagdalkózik a műfajnak szánt bírálatokkal.

Ugyanez volt korábban a keresztje Jim Carrey A kábelbarát vagy Eddie Murphy Vampír Brooklyn-ban c. filmjeinek. Nem tudják eldönteni, hogy komédia vagy formabontó dráma akarnak-e lenni. Ezek a movie-k mind a darkos humorral kísérleteznek, de túl lyukas kezűen és visszatetszően. Mitől lenne az tanulságos vagy vicces, hogy az első fél óra után a női főhős körül folyton nagydumás próféták és kitaszítottak - szleng kifejezéssel élve: - lökik a sódert? Vagy az, ahogy a műsoridő alatt csak úgy be-behajigálnak durvasági látványkellékeket:

• szanaszét fröccsenő vért,
• halálra sebzett emberek szanaszét heverő hulláit,
• egy szörny, mely a Golgotán évszázadokon át felgyülemlett emberi szarból született,
• száguldó vonatból kidobott embereket, mégha valójában angyalok is,
• a szétrobbanó testrészeket
• vagy az automata fegyverrel szétlőtt - egyébként röhejesen műkinézetű - angyalszárnyakat?

Közel sincs elég munka a szkript-ben és élet a karakterekben, hogy kellő hőfokra hevítsék fel a humorfaktort.

A semmitmondó nyitójelenet után jött az a 10 perc, ami még egészen jól csinálja a vallásos blablák lejáratását. Szabados, könnyed hitkritika, de tartással. Egy bíboros imidzsfiatalító kampányt indít New Jersey-ben, melynek részeként egy helyi templomot áldott helynek nyilváníttat. Vagyis: menj át a boltív alatt, feloldozást nyersz. Matt Damon és Ben Affleck Lokit és Bartlebyt alakítja: ők 2 kitaszított angyal, akik ezt az új kiskaput akarnak visszasunnyogni a Mennybe. Majd megismerjük a meddő, elvált, abortuszklinikán dolgozó Krisztus-sarjat, Bethany Sloam-ot.
Ebben a 10 percben a dialógusoknak még van viccértéke, a vallásos aranyköpések elegánsak. Nem véletlenül választottam címképnek a bíboros által bemutatott "Krisztus-Haver"-szobrot. Egy jobb filmben ez akár egy emblematikus momentum is lehetett volna.


Innen már csak lejjebb süllyed a produkció. Közben pedig makacsul hajtogatja kusza, lehetetlen mitológiáját arról, hogy mit jelent a bűnbocsánat, illetve az emberi lét. Aki pedig mindennek a középpontjában áll, tipikusan az a típusú nő, aki hagyja magát sodródni az árral. Elfogadja a Metatron nevű főangyal megbízását, de csak azért, mert nincs jobb dolga. "Tegnap még azt sem tudtam biztosan, hogy létezik Isten. Most meg nyakig vagyok a keresztény mitológiában." 
S mikor megtudja, hogy ő az Utolsó Sarj, ő és a Metatron egy alapjáraton hamis imitációját adja elő Krisztus utolsó megkísértésének, ahol - a filmben szintén fel nem bukkanó - Lucifer látogatta meg a Megváltót:

"Ez túl nehéz...!"  

Bethany egy kicsit olyan, mint Will Hunting, abban az értelemben, hogy céltalan életet él, rendkívüli adottság szunnyad benne, ugyanakkor keserű tapasztaltai miatt fejletlen az önértékelése. És mint Willt, őt is egy csomó más-más segédfigura próbálja - vagy legalábbis azt hiszi, hogy próbálja - segíteni a cselekmény során megtett útján. Nem tudom azt mondani, hogy érdekes főhősnő, de így is a legkevésbé flúgos a csoportból.



Fütyültem a mellékszereplőkre: semmilyenek és antiérdekesek. Legtöbbjük - pl. Azrael, a Sarjat üldöző száműzött démon - irritált is. Nem a vicces karikatúráit láttam vallási szterotípiáknak, csak... újabb, albínó sztereotípiákat. Chris Rock 1-1 okosabb megjegyzése és Salma Hayek sztriptíz-belépője voltak az egyedüli dolgok, amik egyáltalán fel tudok hozni a mentségükre. 
Stílszerű, hogy minden természetfeletti lénytől egyazon jelenetben veszünk búcsút a végén, miután Isten megbüntette Bartlebyt a gyilkos erejű sikolyával. Inkább csak pár szót fordítok rájuk, mert semmivel nincs több személyiségük, mint ami a Wikipédián olvasható róluk: 

1. Chris Rock alakítja Rufus-t, a Bibliából kihagyott 13. apostolt. Ő azon gondolat ékessége, hogy sok bibilia alak talán nem is fehér bőrszínű volt. Tőle tudjuk meg például - bár nem látjuk -, hogy Jézus fekete volt. (Vajon hány pap lenne ma öngyilkos, ha ez tényleg bebizonyosodna?)
2. Alanis Morissette alakítja Isten természetes alakját, aki nem egy idős férfialak, ahogy elképzeljük, hanem egy szökellő, fiatal nő. Újabb pofon a férfiközpontú nyugatkeresztény ultrakonzervativizmusnak (Vajon hány pap lett volna öngyilkos a középkorban, ha ez kiderülne?).  
3. Alan Rickman mint a Metatron. Mivel Isten hangját élő teremtmény nem bírja, ő ugrik be helyette már ősidők óta. Mélabús, panaszkodó alkat.
4. Salma Hayek pedig a Múzsa, az emberek ihletője. Igen: ő, aki ezen a képsorozaton látható. Szexistán fog hangzani, de az ő "karaktere" tényleg csak a szájából, a seggéből és a cicijeiből tevődik össze.

Külön fájlalom, hogy a szereplők még a legfontosabb dolgukat, az eleven vallási fricska funkcióját se töltik be rendesen. Nem lehet felismerni bennük keresztény ikonok ellentéteit, karikatúráit. Ezek csak random emberek, amint téblábolnak és/vagy hülyéskednek, olyan kitartóan, hogy azt nehezen lehet végigszenvedni.


Mélypont a 2 csövező, halandó "próféta": Jay és "a hetero élettársa", Néma Bob. Nekik még külön szerepet sem oszt ki a cselekmény: mást se tesznek, csak kísérgetik Bethanyt, miközben Jay folyton egyvalamiről faggatja. Hogy miről? Súgok kicsit egy idézettel: 
"Most aztán leshetjük, hogy mikor dugunk! (...)".
"SENKI SE DUG MEG SENKIT!! FELFOGTÁTOK?!"
Mit keres ez a páros ebben az amúgy is túlzsúfolt filmben? Az egyetlen tippem az, hogy ürügyet szolgáltatnak a Néma Bobot játszó Kevin Smith-nek, hogy színészkedhessen is a saját alkotásában.

A Dogmára 1 pontot adok. Bíztató kezdés után egy selejtes, idióta horrortúrává züllik. Ha tehát valaki megkísért vele, hogy nézzem végig újra, hátha megtetszik, majd azt válaszolom:
Távozz tőlem, Sátán! 

Robin Hood, a tolvajok fejedelme

Robin Hood több száz éves népmondája Hollywood-ot ciklikusan látogatja. Maga Robin Hood alakja afféle történelmi karácsonyfa. Akárcsak valószínűleg Arthur király alakját, Hood-ot is egyes történelmi személyek adatait, plusz a szájhagyomány költéseit aggatták rá, így lett egyre díszesebb és szerteágazóbb. Ez az oka, hogy a balladák visszatérő elemei és személyei nem voltak még jelen a kezdeti, XIII.-XIV. századi történetekben. (Tudomásom szerint a "legfiatalabb főkarakter" a Robin Hood-mitológiában Tuck barát.)

Kevin Costner játssza őt a mese talán legszélesebb körben elfogadott változatában, ahol a Locksley nemescsalád ifja, a keresztes hadjáratok veteránja. A mondakör összes népszerűbb figurája megtalálható, és a történet kerek utat rajzol Robinnak, miért vált Notthingham íjas hősévé. Kerek utat, ami ugyanakkor merő tejszínhab-költemény, és nem igazán dönti el saját magáról, hogy komoly mű vagy inkább vígjáték szeretne lenni. És ez a különbözet számomra igenis fontos: meghatározza az egész hozzáállásomat arról, hogy milyen élményként rögzül bennem az adott mű.

Mint kitalálható az előbbi szavaimból, nem tett rám mély benyomást a film. Tagadhatatlanul hollywood-i, belesző jóformán minden ismert klisét a lovagkori hős és a hercegnő fogalomköréből, csipetnyi öniróniával fűszerezve. Élvezhető bármely korosztálynak, de azt hiszem, ez a movie leginkább a hagyományos, vidám leányregény miliőjén működik. 

Mivel maga a sztori olyan sima és romos, mint egy hibás matekegyenlet, sokkal érdekesebbnek találtam a színészek kiválasztását. Kezdve a cameót vállaló Sean Conneryvel mint Oroszlánszívű Richárd. Régen Errol Flynn nyomdokaiba lépve maga is megformálta a legendás angol íjászt, így ez amolyan tiszteletlátogatás volt részéről, miközben régi szerepébe új arc került. Olyan ez, mint pl. Christopher Reeve szereplése tudósként a Smallville epizódjában, amint tanácsot ad Clarknak - ehm; az ottani Clarknak. :)

 

Mielőtt rátérnék Costnerre, egy picit még rajtamaradnék ezen a Superman-es hasonlaton. Anno 1977-ben a Warner Brothers még Robert Redfordot akarta, hogy eljátssza Supermant. A 40 éves színész szereplése a siker zálogának tűnt a szemükben. Richard Donner rendező azzal ellenérvelt, hogy akkor az emberek nem Supermant látnák, csak Robert Redfordot, kosztümben pózőrködni. Szupersztár a szupergatyában, ha úgy tetszik.

Pontosan ugyanezért hittem el Costnert a legkevésbé annak, akit megformált. Természetesen egy nagyvolumenű, epikus meséhez Robin Hood több kell, hogy legyen egyszerű erdei haramiánál, vagy kisbirtokosnál. És ez egy erősen idealizált valóság, mint pölö a Zorro álarca: legyen jóképű, vicces, sármos és hetyke. Mégis úgy találtam, hogy Costner inkább a sztárerőt szolgálja, mintsem hogy ő lenne a jó választás a szerepre. Néhol pedig könnyen kiszúrható, hogy nem találja a megfelelő reakciót egy szituációra.

És ez most csak részben Costner hibája, de nem látom, mi mozgatja a nép kitaszítottjait: John Little-t, Will Scarlet-et és a többit. Arra kényszerültek, hogy családostul bujdossanak a sherwood-i rengetegben. Mégha el is hiszem, hogy teljesen elégedettek erdei életükkel, egy ficsúr, mint Robin messze kevés, hogy felrázza őket a status quo-ból. Tetszik ugyan, hogy mikor a folyónál viaskodnak Johnnal, Robin gúnyosan említi a közismert névvariációját: "Kicsi John".  
Mint vezetőből, Costner Hood-jából hiányzik a karizma és a meggyőzőerő. Szónoklatai közhelyesek; olyan dolgokkal érvel ("az erdő mindent megad", "utánatok jönnek itt is", "raboljunk a gazdagoktól, és adjuk a szegényeknek", etc.), amit Johnék sokkal jobban tudnak nála. Évek óta ott élnek, míg Robin csak nemrég vetődött közéjük. Minek hagynák egy ilyen jöttment úrifiúnak, hogy "vezesse őket", főleg, hogy nyílt titok a saját indítéka? Mert ő a címszereplő, neki kell mesterien bánnia az íjjal. Mi sherwoodiak meg a mosolygós barmok, akik maguktól nem látnak tovább az eléldegélésnél - gondolom én.

 

A többi színész közül Morgan Freeman az, akiről fogalmam sincs, miért került a történetbe. Azeem, a muzulmán harcos az írók saját teremtménye, nem szerepelt a balladákban. Hihetőnek tartottam, hogy  mórként szerepel (ellentétben Martin Laurence-szel egy másik movie-ból). Figuráját ellenben semmi nem legitimálja: annyit tesz, hogy kíséri "a hitetlent" mindenhova, és harcol mellette, hálából, amiért a Szentföldön megsegítette.
Vegyük csak ezt végig: az ismert óvilág egyik durván messzi, vadidegen, hideg vidékén bujdosik hónapokig, állandó életveszélyben, ahelyett, hogy hazájában élné a sajtá életét. S mindezt pusztán hálából, amit elég egykedvűen mutat ki. Mi a célja ennek a szereplőnek? Morgan Freemant tavaly Glóbusszal díjazták a Miss Daisy sofőrjéért, úgyhogy nem árthat, ha ő is erősíti a szereplőgárdát! - gondolom én.

Alan Rickmant az első Die Hard legfőbb pozitívumának tartottam. Ott igazi antagonistát jelenítet meg, aki hideg, kalkulatív, ugyanakkor remekül improvizál és tudja, mit miért akar. Itt viszont karaktere, hát hogy is mondjam... egy pukkancs. A sztoriban Notthingham seriffje kihasználja Richárd király távollétét, és harácsol a néptől, sőt nemeseket foszt meg javaiktól, és tartja meg magának. Robin bosszúját is azzal váltja ki, hogy:

• apját felkötteti,
• szolgáját megvakíttatja,
• hírnevét bemocskolja,
• birtokát elfoglalja,
• vagyonát elkobozza.

Ehhez képest Rickman nagyon túljátssza a szerepét. Nem egy önkényes, kegyetlen hadurat véltem a játékában felfedezni, hanem egy teljesen intoleráns piperkőcöt, aki harapós kutyaként morog, dúl-fúl és félagresszíven akarnokoskodik. Robin of Locksley még él?  Emeld a vérdíjat 25.000-re! A nép szereti őt? Akasztgassunk! A hercegnő nem szeret engem? Tegyünk úgy a pappal, hogy igent mondott az oltárnál! Népharag? Megölni mindet!

Mégha azt is vesszük, hogy Angliában kaotikus állapotok uralkodnak, és ő felügyeli a környéken a törvényt és adókat, nem tehetné meg, hogy egyébként csak lógatja a lábát egy várban, és hőbörög, ha valami nem jön össze. Seriffünknek se tekintélye, se intelligenciája, se realitásérzéke. A helyi papságot megnyeri magának arannyal, ám hogy mások miért támogatnák, az számomra rejtély. Saját rokonát is pókerarccal keresztüldöfi egy karddal, mikor kudarcot vall Robinnal szemben. Eltörpengek, vajon milyen gyakran csinálja ezt. Egy ilyen békétlenkedő seriff szerintem János királynak is szúrná a szemét, nemcsak Richárd királynak - gondolom én.

Ó, és igazán bírom a boszorkány Mortiannát, akit Azeem a cselekmény tetőpontjakor átdöf egy pallossal. A látvány, ahogy a bősz boszorka egy lándzsával rohamoz és rikácsol, hangos nevetésre késztetett. :D

Meséről révén szó, nem hiányozhat a bajbajutott hölgyemény se. Lady Marion talpraesett és emberbarát hercegnő, aki gyerekkora óta ismeri a főhőst, és annak éretlen komiszsága dacára beleszeret. Azt hiszem, lényegesen gyérebbnek látom a dolog romantikus oldalát, mint a legtöbbünk. A hangzatos nevű Mary Elizabeth Mastrantonio tűrhető színészválasztás, nem arról van szó. De az egész szerelem annyira súlytalan és tettetett - sőt a végére már nyálas -, ami erősen közelít a Fantaghiro romantikafaktora felé. Ugye nem azt akarja mondani a rendező, hogy Robin a legjobb hapsi, akivel Marian egy fél élet alatt találkozott?

Michael McShane pedig az egyetlen, akit a szkript kimondottan vicces karakternek ír elő, és mint olyan működik is. Akárcsak a Richi Rich-ben.

Ártalmatlan, feledhető, néhol egészen drámai pillanatokat okozó mesefilm a '91-verzió. De hasonló gondom van vele, mint tucatnyi más mozival: nem tudja eldönteni magáról, hogy komoly vagy humorcentrikus akar-e lenni. Nincs egyensúlyban humor és dráma, a karakterek gyakorta féleszűekként viselkednek, a történet pedig annyira olcsó, hogy nincs 1 igazán emlékezetes/megragadó pillanata. Legtöbb vicces momentuma szándékon kívüli, az érzelmek pedig sosem fejlődnek túl egy tündérmese-könyv lapjain.

Die Hard

Akciómozik között az egyik legnépszerűbb darab a Die Hard. Bruce Willis és Alan Rickman nevét ez a mű véste be igazán a köztudatba, és a Halálos fegyverrel együtt löketet adott a 90-es évek zsarus-üldözős filmjeinek. Bennem első megnézéskor még némi hiányérzetet hagyott, utána viszont már tudtam, miként tekintsek rá, és úgy már kimondottan tetszett. Továbbra sem tartom remekműnek, de egyértelműen többre tartom egy tipikus Stallone- vagy Schwarzenegger-akciómozitól. 

John McClane bizonyos fokig olyan, mint Rambo: egyszemélyes hadseregként a végkimerülésig öli a rosszfiúkat, akik többségükben külföldiek. A film a Halálos fegyver utáni éven jött ki, és azonnal mérföldkőnek nevezték: brutális, vérben gazdag, ugyanakkor a történet lépésenként jut A-ból B-pontba. Nemcsak annyiból áll, mint A pusztító vagy egy Kommandó, hogy lelövünk mindenkit egy célért, amit nincs elég eszünk puska nélkül kezelni. És bár a terroristatéma ma már agyonsulykolt klisé, itt még viszonylag keveset használt sztorielemnek számított.

Függetlenül attól, hogy mennyi a vér meg a robbanás, a filmben egy taktikai háború zajlik két férfi között, akiket mások segítenek. McClane, a kicsit tahó cowboy, és Hans, az intellektuális terroristavezér ragyogó ellentétpár: egyik tervezni, másik improvizálni tud jobban, de mindkettőben megvan stratégiai érzéke. Az edzettség, a reflexek és az időnyerés (pl. robbantással) mind legalább oly fontosak a győzelemhez, minthogy elegendő muníciójuk legyen.

Tetszett McClane laza-csávó stílusa, és ahogy minden józan tervezgetést keresztülhúz. Mikor Hans és emberei túszul ejtik a Nakatomi-toronyházban a vendégeket, csak mázli, hogy épp nem volt köztük. Nem fedi fel a nevét, hisz neje a túszok közt van. Felismeri, hogy a túszejtők ál-terroristák, és valami más a céljuk, de nem tud a bent tárolt százmilliókról. Talán az utolsó körnél előbb is kitalálhatta volna, hogy az egész a pénzről szól, de mert először járt itt, ez elnéztem neki. 

Leginkább a hatóságok viselkedése az, ami nekem belerondít a film nyújtotta élménybe. A los-angeles-i rendőrség annyira síkeszű, fantáziaszegény testület itt, aminek láttán az ember a fejét fogja. Ugyanez áll az FBI-re: a két kiküldött ügynök éppen akkora veszélyt jelent a túszokra, mint foglyul ejtőik. Gyanítom, hogy a történet ezzel csak jobban ki akarja emelni McClane-t, de engem akkor is zavar az inkompetenciájuk:

• John - aki maga is rendőr - riasztja a központot a túszejtésről. A vonal túloldalán a rendőrnő folyton ugyanazt az értelmetlen mondatot szajkózza, mintha nem tudná felfogni, miről beszél.
• Hosszú percekig nézzük, ahogy a kiküldött Powell őrmester naivan hitegeti magát, hogy téves riasztás történhetett. Persze miután egy hulla zuhan a kocsijára, és ész nélkül lőnek rá, már észbe kap.
• Felettese pedig pontosan az, aminek John nevezi a rádióban: "hülye" "idióta", akin "röhöghetne az egész világ". Teljesen félreértelmezi a helyzetet, és arrogáns.

Értem, hogy Hans a kiszámíthatóságukra építi tervét, és indokolja is, hogy McClane egymaga próbáljon elbánni a 30 fős bűnbandával. A való életben is előfordulnak hasonló tévedések és félreértések, a testületek közti összehangoltság hiányára is akad példa. Talán én feltételezek sokat az amerikai rendőrökről...

A mellékszereplők jobbára az alaphelyzet tartozékai. John-nak a felesége Holly adja a motivációt, Powell karaktere pedig a segéderőt, a veszélyzónán kívülről. Argyle, az izgága, zenebolond fekete sofőr meg nyilván egy kis extra poént hivatott adni az amúgy is humorban gazdag filmhez.
Akit azonban abszolút siralmasnak találok, az Ellis. Holly tenyérbemászó kollégája olyan könnyelműen fecseg és bárgyún vihorászik foglyul ejtőikkel, ami már rettentően irritáló. Értem, hogy John magánszáma aggasztja, hisz a túszdráma szabályos lefolyásától reméli, hogy életben hagyják, mint a többiek, és meg is fizeti ostobasága árát. De nekem akkor is egy idegesítő bohóc volt a történetben. 

A cselekmény többnyire tempósan halad, a film hangulata nagyon erős, az akció tagadhatatlanul ütős. Az épület el van vágva a külvilágtól, nincs mi alapján tájékozódni a benti állapotokról. Érdekes, milyen helyzetek adódhatnak, ha egy egész toronyházat kiképzett gyilkosok foglalnak el. A sebesült John szorongatott helyzetei igazi adrenalin-fokozók, ahol a figyelme egy pillanatig sem lankadhat. Feszülten figyeltem, ahogy egy liftaknában majdnem összetöri magát, üvegszilánkokba kénytelen lépni, hogy ne kapjon golyót, vagy ahogy egy szellőző rácsai mögül kell céloznia, nehogy észrevegyék. 
Okos ötlet, mikor először találkoznak szemtől szemben, Hans és John is meg tudja vezetni a másikat, de itt még kitérnek egymás elől. A 2. alkalom pedig már a mindent eldöntő menet lesz, ahol Hans végül elbukik.

Tudom, mennyire népszerű ez a produkció, és én sem fogom (annyira) lehúzni. Két ellentétes karakter szembenállása, kőkemény hangulat, a komoly és humoros percek egyensúlya adják a Die Hard erősségét. Sajnos érezni, hogy mesterségesen nyomja le a többi ember észjárását, hogy ezzel is kiemelje Gruberét és McClane-ét. De még ezzel együtt is ajánlom: érdekes alaphelyzetben játszódó, szórakoztató matiné.