Richard Donner és Mel Gibson nemcsak a Halálos fegyver-filmek során voltak munkatársak. Ha nem is azonos szinten, de hasonlóan igényesre lett szabva a Maverick, a újkori westernek egyik legismertebb darabja.
Legtöbbünk úgy tekint a szerencseiparra, mint a cinkelt érméje: vagy más nyer, vagy te vesztesz, a harmadik verzió csoda. Személy szerint sosem gondoltam a pókerra stratégiai játékként. Aki bátran licitál, és mázlija adódik a lapokkal, az nyer, és nagyjából ennyi.
A Maverick egyik fő erőssége, hogy a játék szinte minden variációját végigkíséri egy verseny keretében, szimpla csalástól az új osztó kérésén át a csodafaktorig. Ahogy látjuk a tetőpontot, a döntő pókerfordulót, olyan mintha valóban a képességek és a tudás mérvadóak lennének, és a legkarakteresebb egyének jutottak be. Kártyázás, picit viadalszerű stílusban ábrázolva.
Bret Maverick szimpatikus széltoló, aki azonban bármilyen lazán viselkedik, sosem csalárd vagy tétova. Csiszolt gavallér modora jóindulatú gazemberséggel párosul, ami abban mutatkozik meg, hogy mindig józanul mérlegel.
Hogy mennyire nincs hajlama az erőszakra, azt bizonyítja felfogása a csalásról. Nem vetemedik rá, s ha más teszi vele, futni hagyja. Ez a nagyvonalú beképzeltség irritáló volna, ha nem látnánk Maverick biztos kezűségét, a kártyaasztalnál, revolverrel vagy csak azon, ahogy feltalálja magát vészhelyzetben. A Vadnyugaton csak azt lehet átverni, aki hagyja, és ha például meglopják/bezárják, elég visszalopni/kiszabadulni, és a fáradalmak igazolják, hogy érdemes pénzére/szabadságára. Ez az észjárás fontos lesz megérteni, miért van együtt a bájos Annabelle-lel, aki többször csúnyán felülteti.
A színészi játékok mind teljes értékűek, a vadnyugat amerikai lakosai életszerű, és csak másodsorban hangulatvidító figurák. Kedvencem közülük Bret indián cimborája, aki egy orosz kényúrnak egyfolytában a skalpoló indiánok show-műsorát kénytelen előadni.
A XIX. századi western jellemző emberalakjai, mint a seriff, a pimasz játékos és a ravasz széphölgy, ezek mind-mind jelen vannak. Nem nevezném western-paródiának, mert nem a kifigurázás célzata a fontos. Végig megmarad a kronológiai hűség, nincsenek modernkori tárgyak vagy poénpetárdák. A rendező pedig kifejezetten jól osztotta ki, hogy kinek milyen szerep jusson, miközben a történet nem esett szét vagy vált lanyhává.
A megszokott hármas tagolás ezesetben: viszonytagságok, póker, csavarok. Az első harmad a komikum bohózatára fókuszál, tiszta és tág tájképekkel. A 25.000 $-os nevezési díjat összeszedni önmagában is necces feladat - különösen Maverick viszontagságai közepette. Mégsincs olyan érzésünk, mintha a maga a rendezvény túl kevés műsoridőt kapna.
Az utolsó menet mintegy összesűríti, hogy mennyi izgalmat tartogathat akármilyen pókerparti. A parancsnoknál a névadó kombináció, Angel - Maverick negatív ellentétpárja - viszont egyszínű sort rak ki. Kézenfekvő hogy utoljára marad a 3., 2., 1. legerősebb lapegyüttes, mint ahogy egy hegy tetején a csúcsig jutunk.
A megszokott mázlit a csodától az a vékony mezsgye választja el, amit Maverick a legvégén visz végbe. Bret később Cooper seriffnek - akiről majd kiderül, hogy az apja - azt állítja, hogy az utolsó lapot "megbűvölte". Ismétcsak nagyon kézenfekvő ez a "varázslat", tekintve, hogy egy új pakli tetejéről származott a pikk ász, amit fellebbentett. De itt még nem a csavar a lényeg, hanem a feszültség, amit Bret képes generálni. És nemcsak a nézőknél.
Amikor először értem a film végére, erőltetettnek éreztem a végkifejlet csavargatását. Először úgy tűnik, hogy Cooper veri át a társaságot, aztán kiderül, hogy ő és a parancsnok leegyezkedtek a félmilliós jutalomra. Ezt aztán megtromfolják vele, hogy Angel is benne volt, és Coopert is elárulja a cinkosa.
És mindezek tetejébe: kiderül, hogy Bret és apja az egészet a parancsnok leleplezésére használták. Az indok erre az ifjabb Maverick-től hangzik: "Semmi sem felemelőbb, mint az, ha az ember becsaphat egy csalót." Belemagyarázásnak érződhet mindezt tényleg végigjátszani, amikor már amúgy is Bret nyert. De a film észjárása sosem lépi az abszurditás határát: könnyed alakok generálják a humort/izgalmat, de az éles helyzetek tétje végig érezhető.
Tetszetős és hangulatos westernkomédia.
Legtöbbünk úgy tekint a szerencseiparra, mint a cinkelt érméje: vagy más nyer, vagy te vesztesz, a harmadik verzió csoda. Személy szerint sosem gondoltam a pókerra stratégiai játékként. Aki bátran licitál, és mázlija adódik a lapokkal, az nyer, és nagyjából ennyi.
A Maverick egyik fő erőssége, hogy a játék szinte minden variációját végigkíséri egy verseny keretében, szimpla csalástól az új osztó kérésén át a csodafaktorig. Ahogy látjuk a tetőpontot, a döntő pókerfordulót, olyan mintha valóban a képességek és a tudás mérvadóak lennének, és a legkarakteresebb egyének jutottak be. Kártyázás, picit viadalszerű stílusban ábrázolva.
Bret Maverick szimpatikus széltoló, aki azonban bármilyen lazán viselkedik, sosem csalárd vagy tétova. Csiszolt gavallér modora jóindulatú gazemberséggel párosul, ami abban mutatkozik meg, hogy mindig józanul mérlegel.
Hogy mennyire nincs hajlama az erőszakra, azt bizonyítja felfogása a csalásról. Nem vetemedik rá, s ha más teszi vele, futni hagyja. Ez a nagyvonalú beképzeltség irritáló volna, ha nem látnánk Maverick biztos kezűségét, a kártyaasztalnál, revolverrel vagy csak azon, ahogy feltalálja magát vészhelyzetben. A Vadnyugaton csak azt lehet átverni, aki hagyja, és ha például meglopják/bezárják, elég visszalopni/kiszabadulni, és a fáradalmak igazolják, hogy érdemes pénzére/szabadságára. Ez az észjárás fontos lesz megérteni, miért van együtt a bájos Annabelle-lel, aki többször csúnyán felülteti.
A színészi játékok mind teljes értékűek, a vadnyugat amerikai lakosai életszerű, és csak másodsorban hangulatvidító figurák. Kedvencem közülük Bret indián cimborája, aki egy orosz kényúrnak egyfolytában a skalpoló indiánok show-műsorát kénytelen előadni.
A XIX. századi western jellemző emberalakjai, mint a seriff, a pimasz játékos és a ravasz széphölgy, ezek mind-mind jelen vannak. Nem nevezném western-paródiának, mert nem a kifigurázás célzata a fontos. Végig megmarad a kronológiai hűség, nincsenek modernkori tárgyak vagy poénpetárdák. A rendező pedig kifejezetten jól osztotta ki, hogy kinek milyen szerep jusson, miközben a történet nem esett szét vagy vált lanyhává.
A megszokott hármas tagolás ezesetben: viszonytagságok, póker, csavarok. Az első harmad a komikum bohózatára fókuszál, tiszta és tág tájképekkel. A 25.000 $-os nevezési díjat összeszedni önmagában is necces feladat - különösen Maverick viszontagságai közepette. Mégsincs olyan érzésünk, mintha a maga a rendezvény túl kevés műsoridőt kapna.
Az utolsó menet mintegy összesűríti, hogy mennyi izgalmat tartogathat akármilyen pókerparti. A parancsnoknál a névadó kombináció, Angel - Maverick negatív ellentétpárja - viszont egyszínű sort rak ki. Kézenfekvő hogy utoljára marad a 3., 2., 1. legerősebb lapegyüttes, mint ahogy egy hegy tetején a csúcsig jutunk.
A megszokott mázlit a csodától az a vékony mezsgye választja el, amit Maverick a legvégén visz végbe. Bret később Cooper seriffnek - akiről majd kiderül, hogy az apja - azt állítja, hogy az utolsó lapot "megbűvölte". Ismétcsak nagyon kézenfekvő ez a "varázslat", tekintve, hogy egy új pakli tetejéről származott a pikk ász, amit fellebbentett. De itt még nem a csavar a lényeg, hanem a feszültség, amit Bret képes generálni. És nemcsak a nézőknél.
Amikor először értem a film végére, erőltetettnek éreztem a végkifejlet csavargatását. Először úgy tűnik, hogy Cooper veri át a társaságot, aztán kiderül, hogy ő és a parancsnok leegyezkedtek a félmilliós jutalomra. Ezt aztán megtromfolják vele, hogy Angel is benne volt, és Coopert is elárulja a cinkosa.
És mindezek tetejébe: kiderül, hogy Bret és apja az egészet a parancsnok leleplezésére használták. Az indok erre az ifjabb Maverick-től hangzik: "Semmi sem felemelőbb, mint az, ha az ember becsaphat egy csalót." Belemagyarázásnak érződhet mindezt tényleg végigjátszani, amikor már amúgy is Bret nyert. De a film észjárása sosem lépi az abszurditás határát: könnyed alakok generálják a humort/izgalmat, de az éles helyzetek tétje végig érezhető.
Tetszetős és hangulatos westernkomédia.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése