Die Hard

Akciómozik között az egyik legnépszerűbb darab a Die Hard. Bruce Willis és Alan Rickman nevét ez a mű véste be igazán a köztudatba, és a Halálos fegyverrel együtt löketet adott a 90-es évek zsarus-üldözős filmjeinek. Bennem első megnézéskor még némi hiányérzetet hagyott, utána viszont már tudtam, miként tekintsek rá, és úgy már kimondottan tetszett. Továbbra sem tartom remekműnek, de egyértelműen többre tartom egy tipikus Stallone- vagy Schwarzenegger-akciómozitól. 

John McClane bizonyos fokig olyan, mint Rambo: egyszemélyes hadseregként a végkimerülésig öli a rosszfiúkat, akik többségükben külföldiek. A film a Halálos fegyver utáni éven jött ki, és azonnal mérföldkőnek nevezték: brutális, vérben gazdag, ugyanakkor a történet lépésenként jut A-ból B-pontba. Nemcsak annyiból áll, mint A pusztító vagy egy Kommandó, hogy lelövünk mindenkit egy célért, amit nincs elég eszünk puska nélkül kezelni. És bár a terroristatéma ma már agyonsulykolt klisé, itt még viszonylag keveset használt sztorielemnek számított.

Függetlenül attól, hogy mennyi a vér meg a robbanás, a filmben egy taktikai háború zajlik két férfi között, akiket mások segítenek. McClane, a kicsit tahó cowboy, és Hans, az intellektuális terroristavezér ragyogó ellentétpár: egyik tervezni, másik improvizálni tud jobban, de mindkettőben megvan stratégiai érzéke. Az edzettség, a reflexek és az időnyerés (pl. robbantással) mind legalább oly fontosak a győzelemhez, minthogy elegendő muníciójuk legyen.

Tetszett McClane laza-csávó stílusa, és ahogy minden józan tervezgetést keresztülhúz. Mikor Hans és emberei túszul ejtik a Nakatomi-toronyházban a vendégeket, csak mázli, hogy épp nem volt köztük. Nem fedi fel a nevét, hisz neje a túszok közt van. Felismeri, hogy a túszejtők ál-terroristák, és valami más a céljuk, de nem tud a bent tárolt százmilliókról. Talán az utolsó körnél előbb is kitalálhatta volna, hogy az egész a pénzről szól, de mert először járt itt, ez elnéztem neki. 

Leginkább a hatóságok viselkedése az, ami nekem belerondít a film nyújtotta élménybe. A los-angeles-i rendőrség annyira síkeszű, fantáziaszegény testület itt, aminek láttán az ember a fejét fogja. Ugyanez áll az FBI-re: a két kiküldött ügynök éppen akkora veszélyt jelent a túszokra, mint foglyul ejtőik. Gyanítom, hogy a történet ezzel csak jobban ki akarja emelni McClane-t, de engem akkor is zavar az inkompetenciájuk:

• John - aki maga is rendőr - riasztja a központot a túszejtésről. A vonal túloldalán a rendőrnő folyton ugyanazt az értelmetlen mondatot szajkózza, mintha nem tudná felfogni, miről beszél.
• Hosszú percekig nézzük, ahogy a kiküldött Powell őrmester naivan hitegeti magát, hogy téves riasztás történhetett. Persze miután egy hulla zuhan a kocsijára, és ész nélkül lőnek rá, már észbe kap.
• Felettese pedig pontosan az, aminek John nevezi a rádióban: "hülye" "idióta", akin "röhöghetne az egész világ". Teljesen félreértelmezi a helyzetet, és arrogáns.

Értem, hogy Hans a kiszámíthatóságukra építi tervét, és indokolja is, hogy McClane egymaga próbáljon elbánni a 30 fős bűnbandával. A való életben is előfordulnak hasonló tévedések és félreértések, a testületek közti összehangoltság hiányára is akad példa. Talán én feltételezek sokat az amerikai rendőrökről...

A mellékszereplők jobbára az alaphelyzet tartozékai. John-nak a felesége Holly adja a motivációt, Powell karaktere pedig a segéderőt, a veszélyzónán kívülről. Argyle, az izgága, zenebolond fekete sofőr meg nyilván egy kis extra poént hivatott adni az amúgy is humorban gazdag filmhez.
Akit azonban abszolút siralmasnak találok, az Ellis. Holly tenyérbemászó kollégája olyan könnyelműen fecseg és bárgyún vihorászik foglyul ejtőikkel, ami már rettentően irritáló. Értem, hogy John magánszáma aggasztja, hisz a túszdráma szabályos lefolyásától reméli, hogy életben hagyják, mint a többiek, és meg is fizeti ostobasága árát. De nekem akkor is egy idegesítő bohóc volt a történetben. 

A cselekmény többnyire tempósan halad, a film hangulata nagyon erős, az akció tagadhatatlanul ütős. Az épület el van vágva a külvilágtól, nincs mi alapján tájékozódni a benti állapotokról. Érdekes, milyen helyzetek adódhatnak, ha egy egész toronyházat kiképzett gyilkosok foglalnak el. A sebesült John szorongatott helyzetei igazi adrenalin-fokozók, ahol a figyelme egy pillanatig sem lankadhat. Feszülten figyeltem, ahogy egy liftaknában majdnem összetöri magát, üvegszilánkokba kénytelen lépni, hogy ne kapjon golyót, vagy ahogy egy szellőző rácsai mögül kell céloznia, nehogy észrevegyék. 
Okos ötlet, mikor először találkoznak szemtől szemben, Hans és John is meg tudja vezetni a másikat, de itt még kitérnek egymás elől. A 2. alkalom pedig már a mindent eldöntő menet lesz, ahol Hans végül elbukik.

Tudom, mennyire népszerű ez a produkció, és én sem fogom (annyira) lehúzni. Két ellentétes karakter szembenállása, kőkemény hangulat, a komoly és humoros percek egyensúlya adják a Die Hard erősségét. Sajnos érezni, hogy mesterségesen nyomja le a többi ember észjárását, hogy ezzel is kiemelje Gruberét és McClane-ét. De még ezzel együtt is ajánlom: érdekes alaphelyzetben játszódó, szórakoztató matiné.