Az utolsó mohikán

 

Talán a legismertebb történet a gyarmatosító háborúk Amerikájából. A regény, melyre épült, már több ízben megelevenedett a vásznon, mire Michael Mann-nak lehetősége nyílt elkészíteni a saját feldolgozását - elsősorban a korai '36-os változatot véve alapul. Őszinte igényesség mutatkozik meg abban, ahogy Mann illusztrálta a a XVIII. századi Újvilágot. A korhű atmoszféra a totálképek festői panorámájától a jelmezek utolsó csatjáig nyomatékos figyelmet kaptak az előkészületekkor. Az utolsó mohikán '92-es verziója - fellengzős szóhasználattal élve - gyógyír a retinának. Külsőségeit nem lehet kifogásolni, és ez még a kevésbé érdekes oldala.

Végig lekötött a film minden perce és jelenete, a főszereplők hihetőek voltak. Sólyomszem azaz Nataniel indián neveltetést kapott, mestere a nyomkövetésnek. Heyward az őrnagyi rangig tornázta fel magát a brit milíciánál. Chingachgook és Uncas pedig az egyik szövetséges törzs, a mohikánok utolsó túlélői - Sólyomszem családja. A férfi karakterek közül mindenkinek van valamilyen szakismerete, ami harcosként eredményes támasztékot nyújt a túlélésre. Nemcsak pózolnak a fegyvereikkel.

Ahogy Wes Studi ebben a filmben Magua-t megjeleníti, az a csontvelőig hatol. Kevés emberkarakteren tapasztaltam, hogy ilyen töményen áradna róla a kíméletlenség. Motivációja sem szokatlan: bosszú törzse és családja sérelmeiért, véréért. De ez nem párosul olyan megszokott érzékeltető elemekkel, mint:

• agresszív mozdulatok akkor is, ha nincs is rá közvetlen oka,
• nagyravágyás,
• gonosz tervének bemutatása,
• démoni kacaj,
• egysorosokkal tarkított, faarcú rutinkivégzés

Magua bosszúja a gyilok vegytiszta formája. Semmi teatralitást, külön lelkiállapotot nem hordoz, nem vár jutalmat. Arca, elméje és létezése egyetlen célt tükröz: a halált. Amiről eldönti, hogy meg kell szűnnie, azt írmagjában törekszik kiirtani.

Ugyanezt ő maga is megfogalmazza a haldokló Munroe ezredesnek: miután kivéreztette, két lányát, Corát és Alice-t is elpusztítja. Nem tudhatjuk, hogy vannak-e még további rokonaik, de így is látszik, hogy a család magvát, az egész Munroe-vérvonalat akarja eltörölni. Távolabbi terve, hogy elérje minden fehér bőrű nemzet eltűnését az indiánok lakta világból, amihez kapóra jön, hogy egymással is háborúznak. Ezért is veti el a franciák ajánlatát, hogy Munroe sebesültjeit sértetlenül elküldhesse a William Henry erődből.

Nem volt különösebb gondom a szerelmi szállal sem. Heyword szerelme Cora iránt látszólag szerelmi háromszöget eredményez, pedig Cora már korábban kosarat adott neki. Heyword féltékeny a hatásra, amit Nataniel vált ki Corából. De összességében ettől még pozitív figura marad. Az alkotásnak eszébe sem jut holmi érzelgős telenovella vívódását erőltetni a női főszereplőre, ami aztán két önhitt férfi meglovagolhat. Heyword nem adja fel a becsületét a leghőbb vágya tárgyáért. Sőt: épphogy ő lesz az, aki önzetlenségből tanúbizonyságot tesz.

A már említett idős huron főnök ítéletekor Sólyomszem azt mondatná el Heyworddal: felajánlja saját élete kioltását Coráé helyett. Heyword a kérelmet saját nevében mondja el, hogy a nő boldog legyen. Ez a bizarr csavar pedig még bizarrabb jutalmat von maga után, mikor Sólyomszem az őrnagyot lelövi a távolból.

Hogy mi, a nézők elítéljük-e az effajta "irgalmat", azt teljesen ránk hagyják. Nem lehet hibaként felróni, ugyanakkor nem lehet annyival lehümmögni, hogy "más kor, más észjárás". Személy szerint azt vallom, hogy amíg lélegzel, addig élsz, és  a gyors vég semmivel nem kegyeletesebb a kínhaláltól. De itt nem kegyeletről vagy más fellengzős dologról van szó. Sólyomszem cselekedete a könyörület jele: ez volt a legtöbb, amit tenni tudott egy társért, aki a menekülést tette lehetővé nekik. Ezért fontos a hiperrealista ábrázolásmód: a való élet csapdának érződik, nem lehet a film hibái mögé bújni a tragikum  hatása alól.

Az utolsó negyedóra példásan intenzív. Heyword sorsa előrevetíti, hogy a pozitív figurákból fognak még fejek hullani. És itt bizonyul nagyon fontosnak a korábbi beszélgetés Cora és Nataniel között. Cora kérdése az egész regény alapkeretére tapint: "Miért akarnak az emberek egy ilyen védtelen vidéken élni?"

A válasz: a megélhetés. A szegényemberek a fennhatóság nélküli, félreeső területen építkeztek. Máshol nem boldogulnának, így békére törekszenek a többi helyi közösséggel. Vesztüket egyetlen személyre lehet visszavezetni: Magua-ra. Cora és Alice sorsa tehát már akkor megpecsételődött, amikor erre a "védtelen vidékre" léptek. A tény, hogy vérrokonai Munro-nak, biztos célponttá tette őket egy ismeretlen, ártó erő számára.

Magua képében ez az ártó erő ragadja el őket: először Uncas életét oltja ki, majd Alice jön. Bár kettejük közül egyikük jellemét sem részletezték nagyon, a tragédia minden egyes karakterre nézve teljes és szívszorító. Alice azért ugrik le a szikláról, mert reálisan nincs esélye elkerülni, hogy megöljék. Hogy önként vállalja a halálugrást, az bátrabbá teszi, mint ahogy élt. Chingachgook és Cora között párhuzam, hogy mindketten egy vérrokon megóvása volt a legfontosabb az életükben (Alice és Unkas). Chingachgook mintegy beteljesíti Magua sorsát: azt a bánást kapja, amit ő tanúsított ártatlan lelkek felé. Talán még keveset is bűnhődött.

A jelenetek zenei aláfestése hibátlan. A dallamokba nem rondítanak bele oda nem illő hangszerek vagy mesterkélt, csonka toldalékütemek. Minden rendezett és a zeneszámok egyes szakaszai között észrevétlen az átmenet. Kedvencem az a hangzás, mely Cora és Sólyomszem első privát beszélgetésekor csendül fel, éjszaka. Megborzong tőle az ember, visszafogott, mégis adrenalinfokozó melódia. 

Az utolsó mohikán maradéktalanul jeleníti meg azt a történelmi porondot, amely ábrázolásra került. Izgalmas, sokkoló, elgondolkodtató kalandfilm. Először ez a film tudatosította bennem, mennyit elvetett a mi "civilizációnk" az indiánoktól. A romantikus beütés erős, de egyáltalán nem kendőzi el a konfliktust sem a témájában, sem a cselekményben.