Ben-Hur (2016)

Bármit is akart Timur Bekmambetov ezzel a remake-kel, kudarcot vallott. Ha egyszerűen egy nyersebb, az '59-estől független átiratot akart készíteni Lew Wallace regényéből, akkor ebből a "nyersebb" rész stimmel. A 2016-os Ben Húrnak dobogón a helye "a nyár legsótlanabb produkcióinak" versenyében. Nemhogy a nagy előd eposzi nagyságát meg sem közelíti, még mezei tévéfilmként is gondjai volnának: halovány, inspirálatlan, nem vonzza a figyelmet, és legtöbbször ügyetlenül drámázik.


Az új verzió rövidebb, gyorsabb, és csak a történet lényegi pontjait érinti: Judah, a zsidó nemes viszontlátja fogadott öccsét, Messalát, akit pár év alatt tisztté lépett elő a légióban. Mikor Pilatus helytartó átvonul Jeruzsálemen, egy Judah által megszánt lázadó rálő, leleplezve, hogy Judah fedezni próbálta az övéit, elkerülendő a vérontást. Messala kénytelen példát statuálni: Judah-t gályára, ártatlan anyját és húgát pedig halálra ítéli. 5 évnyi rabság után hajója elsüllyed, Judah pedig esélyt kap a bosszúra egy arab kereskedő kegye folytán.

Mielőtt még ízekre szedem az új Ben-Hurt, hadd söpörjem félre azt, amit szerintem a legjobban csinált. A római erőszakkultusz, a gyűlölet légköre szinte tapintható a film második negyedében. A római megszállás rengeteg fájdalmat hozott Júdeára; mint minden friss provinciában, itt is tömegeket gyilkoltak le vagy hurcoltak el rabszolgának. Egyre terjed a szegénység, Pilatus mégis cirkuszt építtet a császárnak, amihez a temetők sírköveit is begyűjtik. Kivégzés jár a legkisebb tiltakozásért. "A rómaiak nem vetnek börtönbe senkit. Kivégzik őket."

Ez a vérre és halálra épülő, az irgalmat tudatosan tipró uralom és a belőle fakadó kilátástalanság az, amit a műsoridő közepe felé még erősen érezni lehetett. A rettegés és gyűlölet egymást erősítő pörölye az, ami miatt ez a verzió előrelépés pl. a 2010-es roncshoz képest. Aztán ez az érzet kipárolog, és a Ben-Hur átmegy kalandfilmbe. A film külseje és tartalma végig olyan kimosott és szembeszökően fejletlen, hogy nem tud megtapadni semmin a figyelmünk, az érdeklődésünk. Mintha az új rész lusta lett volna hozzá, hogy meggyőzően adja elő magát nekem, a nézőnek.

Bekmanbetov érezhetően ki akart gyomlálni minden időhúzást és romantikus történetfordulatot, amit még a "Heston-film" rajongói is gyakran nehezményeztek. Ám amit meghagy, az csonka vagy szürke vagy mindkettő. Jack Huston esetleg az árnyéka lehet Charlton Hestonnak, egy-két meggyőző jelenetét kivéve nem boldogul a főszereppel. Bekmanbetov alighanem természetesnek fogta föl, hogy amit ő meghagy a sztoriból és a szereplőkből, az magától működni fog, csak mert közismert.
Kevésnek találtam, amit Rómából, a római államhatalomból láttam. Ennek az államnak a méretei, a struktúrája, gazdagsága, vagy - neadjisten - a vonzereje láthatatlan maradt előttem. Értem, hogy az Impérium maga a földi pokol a benne élőknek, de nem kivehető, hogy mit képes kínálni. Ja, hogy van cirkusz... Ezért nem hihető egy percig se, mikor Messala osztja az észt a fejlődésről meg stabilitásról, amit szerinte terjeszt a római uralom.

100 millió dolláros büdzsé mellett kizártnak tartom, hogy nem lehetett az utcai tömegek lakóit kivétel nélkül korhű külsővel felruházni. Persze, a római öltözékek szépek meg minden, de pl. az elején Judah és Esther XXI. századi nadrágban lovagolnak, a lakosok kinézete meg nem egyszer túl ápolt ahhoz képest, hogy sima közemberek. Egy Ben-Hur-adaptációtól ennél többet vártam volna.

Isten fia egész alakosan, szövegesen is tiszteletét teszi az új kiadásban, ami önmagában nem zavart. De Rodrigo Santoro Jézusa sima prédikátor; arcra még csak-csak jó választás, de nincs jelenléte vagy érdemi szerepe. Párszor beszól, majd akik hallgatják, szétrebbennek, mint a galambok. Kínálkozott itt egy remek alkalom, hogy ellentétbe állítsák az erőszak használatának jogosságát annak elutasításával. "Amíg gyűlölet van bennetek, rabszolgák maradtok."
Ez a dilemma valósággal rá van címkézve a címszereplő lelkére: egyik oldalon a békehirdető Jézus, a másikon a szabadságot vér árán is akaró zelóták, középen pedig Judah, aki régen előbbiben, majd rabévei után az utóbbiban hisz. De ezt a témát a rendező nem tudja okosan vagy gondolatébresztő módon tálalni, s így minden erről való szövegelés merő szalvétabölcselet marad.



2 óra hosszat gyönyörködhetünk benne, ahogy kontárul megírt szerepeket C-kategóriás színészek adnak elő Nekünk. Ayelet Zurer és Sofia Black D'Elia nem zavartak annyira: hozzák azt a keveset, ami eszükbe jut Naomi és Tirzah szerepébe.
Esther-ből, a szolgálóból lett feleség viszont hamar az idegeimre ment. Nazanin Boniadi szépnek szép, de olyan félmosolyokat villant, amik láttán visszasírtam Padmét a Star Wars-ból! Legrosszabb reakciója, mikor Judah utoléri a szekeret, amin Esthert épp római férjjelöltjéhez szállítják, ő meg elnézően lemosolyogja. Még akkor se tud indulatot színlelni, mikor a visszatért Judah-n azt érzi, hogy eluralkodott rajta a bosszúvágy. "Már tényleg nincs semmid." Az pedig megmosolyogtató, hogy képes felkeresni Messalát azzal, hogy ne küzdjenek meg, és nyugodtan el is sétálhat onnan. Csoda ezek után, ha inkább civakodásnak tűnik ez az egész testvérharc, mintsem vendettának?


Judah és Messala hidegen hagytak. Viszályukban néhol picit előbukkant a feszültség, de ez sosem tud drámaivá mélyülni. Messala egy emós kölyök, Judah pedig egy szakadt, naiv, felelőtlen aranyifjú. Versengési hajlamuk teljesen leköti ifjú agyát, amíg nem találkozik egy napon a lázadó zelótákkal. Odafigyelés nélkül rejteget egy zelóta fiatalembert, akin segített, hogy aztán miatta mindent és mindenkit elveszítsen. Vagyis Judah és Messala egyformán felelősek a Ben-Hurok meghurcolásáért. Nem tudom, ez volt-e a rendező elgondolása, de én egyszerűen nem látok valóságérzéket Judah szavaiban és tetteiben.



Még valami!
Borzasztó, hogy ezt kell írnom, de Messala-t majdnem kiröhögtem, mikor a fogatverseny után, már csonka lábbal fogadja Judah-t. Az a hisztiző kifakadás akaratlanul is viccesen fest, pontosan olyan módon, mint a Robotzsaru-remake-ben a széttartó testrészeit néző Alex Murphy.

Két mellékszereplő van még, akikről külön szólnék. Pilou Asbæk-et szintén nem tudtam komolyan venni Pilatus-ként, inkább hasonlít egy középkori királyra, mint római helytartóra. Javára szóljon, hogy kellően utálatos mocsokláda, és 1 fokkal kevésbé irritált, mint pl. a 2014-es Pompeii főgonosza. Neki annyi a funkciója, hogy szavaival bizonygassa: a római hierarchia tudatosan építkezik a gyűlölködésre. Jézus szerinte veszélyesebb a tanaival, mint bármelyik zelóta. Akadt egy szövegsora, ami kifejezetten tetszett, mikor a fogatverseny után a felbolydult tömegre mutat: "Látod? Most már ők is rómaiak."

Maró gúnyt érzek abban, hogy Ilderim sejk szerepét Morgan Freeman ölti magára. Ahogy az arab kufár a filmben, úgy a színész is nyilván csak a nagy pénznyereség miatt vállalta a részvételt. Karakterére mikor mit húznak rá: hol közömbös megmentő, hol narrátor, hol nyájas kereskedő, hol mentorfigura. Egyedüli érdekes szövegei azok, mikor Judah-val a lovak hajtásáról beszélnek, + még mikor rászól, hogy álljon le a bosszúdumával: "5 évet éltél gályarabként miután 20-at hercegként, és máris azt hiszed, tudod, mi a szenvedés?" Az meg igen kényelmes történetkurtítás, hogy Judah leprássá lett családját ő hozza ki a börtönből, épp a Jézus halálakor kitörő gyógyeső után.

Csekélyke vigasz nyújt a látványvilág. Az operatőri munka ugyan elismerendő, a tengeri ütközet beállítása egészen fojtogató a leláncolt rabok szemszögéből nézve. A fogatverseny az '59-es változathoz képest gyorsabb és közvetlenebb, de valahogy... porosabb is. Messala és Judah szinte beleolvad a névtelen versenyzők közé, legjobban szín-fekete vagy szín-fehér paripáik alapján elkülönítők a kavarodásban. Ezek az Elrabolva-folytatások szintjén megcsinált akciójelenetek, néhány pontján felvonjuk a szemöldökünket, és annyi.

Befejezése az, ami már annál inkább velem maradt az új Ben-Hurból. Nemcsak az év, de merem állítani, hogy az elmúlt évek egyik legcsöpögősebb zárása, ahogy Judah átöleli a kést szorongató Messalát, majd Morgan Freeman narrálja, ahogy együtt lovagol az egész Ben-Hur-klán - köztük a sérült Messala! Sajnálom: ez így nem megható, hanem óvodába valóan nevetséges. Ezek után az sem lepett volna meg, ha a néhai Leslie Nielsen lovagol közéjük a tájban.  

Házi feladat beadvány a 2016-os remake: sehol egy erős történetszál vagy karakter, a kultikus előd varázsának híre-hamva sincs. Nem én írom ezt elsőként a Világhálón, de Timur Bekmambetov tényleg úgy meséli el ezt az eposzt, ahogy az ideges diák felel az órán. Elhadarja az adatokat, bakugrás egyes részek fölött, majd mikor a tanár belekérdez, zavarodottan próbál költeni valami összefüggést, de egy nagy zagyvaság kerekedik belőle.

A 2016-os Ben-Húr 2/5-öt kap tőlem. Nem hulladék, csak épp a "lenyűgöző" szónak a szöges ellentéte.