A zátony

A The Shallows a nagy fehér cápa nagy visszatérése, teljesen függetlenül a Jaws-szériától. Jaume Collet-Serra, az Ismeretlen férfi és a Non-stop rendezője az alábbi receptet követi: kombinálja a 127 óra szűk helyre való bezártságát a Számkivetett környezetével,  A cápa legendás bestiájával, és olyan ember-főszereplővel, aki első ránézésre bármelyik tinihorror "buta szőkéje" lehetne. Tette mindezt faék-sima történettel, mely éppcsak elég nagy hozzá, hogy kitöltsön egy másfél órás produkciót. Mert kitölti, ugye...? 

Nancy Adams texasi orvostanhallgató felkeres egy titkos mexikói partszakaszt, ahol édesanyja is nyaralt, mikor várandós lett vele. Ám a környéken megtámadja Nancyt egy nagy fehér cápa, súlyosan megsérül, és egy kis szikladarabon reked. Ha nem jut ki, mire jön a dagály, vagy megfullad, vagy haleledel lesz belőle.

Blake Lively alakításáról egy rossz szót nem szólok: fájóan alulírt szerepéből kihozza, amit lehetett. Hiába ő az abszolút főszereplő, akkor is az ő érdeme, hogy Nancy karakterét nem egy szánnivaló naiv szöszit bámulunk, akire az írók ráírták Macgyver leleményességét. Kedves, életvidám, humánus lélek, az állatok életét ugyanúgy megbecsüli, mint az emberekét. A hihetőség határain belül van az, ahogy egy-egy felmerülő problémát kezelni igyekszik, erőfeszítései valószerűek. Érdekelni tudja a nézőt, hogy vajon Nancy-nek sikerül-e végül elkínlódnia a partra, a civilizációba, vagy elbukik, és utoléri az úszó végzete.

A terep nyújtotta veszélyfajtákat ügyesen bogarássza elő A zátony. Ezek tényleg csak az alaphelyzet tartozékai, nem szimbolizálják a főhős semmilyen emlékét, tulajdonságát vagy veszteségét. Egyszerűen csapások, amik körös-körül ostromolják Nancyt. A 20 év körüli nő folyamatosan szenvedi meg az alapszitu minden rémálmát:

• Lakatlan környéken rekedt; mégha észre is veszik se biztos, hogy segítséget kap. 
• Pokoli kínokat él át, ahogy az orvoshallgató 2 éles bizsuval összeölti saját sebét.
• Sebe rohamosan üszkösödik: a halál mellett a csonkítás réme is kísérti.
• Nem aludhat rendesen nemcsak a cápa, de a körülötte élősködő férgek és rovarok miatt sem.
• Folyton karnyújtásnyira vannak a túlélés ígéretei: a part, a törött szörfdeszka, a bója, vagy az ott megtalált jelzőpisztoly.

A rothadó bálnatetem az elején okos és hatásos ötlet volt. Szívmardosó látvány, emellett állomáshely a lány menekülőútjában, végül pedig figyelmeztető előjel. Hiába nem olyan elővigyázatlan (most már), mint az a 2 szörfös srác, akkor is a szerencsétlen cet sorsára jut, ha feladja, ha elfogy az ereje - akár testileg, akár lelkileg.

A feszültségkeltés tehát összejött Collet-Serrának. Maga a cápa éppoly félelmetes egy dög, ahogy 1979-as fajtársa. Ámde jelenléte akkor is ugyanúgy a csontjainkban érezhetjük, mikor épp a mélyben leselkedik áldozatára. És nem ő az egyetlen, csak a legfenyegetőbb veszedelem a többi élén, mint amilyenek:

1. a közelgő dagály, 
2. az üszkösödés, 
3. az éjjeli hideg,
4. a dehidratáció, 
5. az éhhalál, 
6. a környékbeli mérgező korallok. 

Sikerül a terep minden még hihető veszélyforrását csatasorba állítani a címszereplő ellen. Terítéken az alaphelyzet összes következménye, állandó a döntési kényszer és a nyomás, és érdekfeszítő látni, ahogy a lány szembesül velük.



Kicsit túl nyilvánvaló utalás, hogy - mivel a "sirály" angolul "seagull" - új sirálybarátjának a Steven nevet adja. Tetszik maga a szójáték, csak nem értem, mi célt szolgál. Élek a gyanúperrel, hogy Collet-Serra tényleg Spielberg első nagy klasszikusát akarhatta újrarendezni modernebb kiadásban, a kordivatnak megfelelően túlélős-horrorfilmként.
És bár aranyos, hogy a sirály sosem hagyja magára Nancyt, ő meg hálából helyreigazítja a sérült szárnyát, az állat maga funkciótlan. A Számkivetett c. filmben "Wilson" az ottani partfogoly pszichéjének a tükörképe volt, szükséglet az emberi kapcsolat pótlására. Itt a főhős apró társa csak megfigyelő, a dramaturgiának nem része. Ami még nem is lenne akkora baj, de Nancy-nek nyílik lehetősége emberekkel kapcsolatba lépni, azok viszont vagy nem értik őt, vagy egyszerűen idióták.


Egy nagy képzeletbeli hentesbárd vágja el A zátonyt attól, hogy végülis egy jó filmmé álljon össze: túl sovány! Nem, nem a színésznő: a film tartalma! Pedig a feszültség ott van, a karakter életre kel, az alapszitut tetéző veszélyek sokkolóképesek. Nem sok átlagember tudna vadállat-harapta sebbel a combján túlélni 24 órát egy dühös cápa felségterületén. 

Collet-Serra és Anthony Jaswinsky forgatókönyvíró olyan banánhéjon csúszik el, amit szerintem a filmsulikban 1 vizsgatanár sem hagyna szó nélkül. Úgy kezelik a felvezetést és végkifejletet, mintha azok pusztán a bonyodalom extráit, nyúlványait képeznék. Ennek a filmnek nincs is eleje és vége, csak belseje! A faék-sima történet a tárgyalásban még csak-csak tudna működni, de parttalan marad a szirupos bevezető és a csapzott befejezés miatt.

Az első 20 perc primitív locsogás Nancy és hol melyik töltelékfigura között, panorámaként pedig megcsodálhatunk egy festőien felvett szörfreklámot, változatos közelikkel Blake Lively szexi idomairól. Ez így nem felvezető, hanem csali, hogy horogra akadjon a férfiközönség.
Nancy-nek egy normális szóváltása nincs az emberekkel, akikkel beszél:

1. az őt idefuvarozó helyi sráccal, Carlos-szal,
2. a két szörfössel, akiket megismert a parton,
3. vagy húgával és apjával. 

A részeg csavargónak köszönhetjük a film legröhejesebb percét. Előbb meg akar lépni Nancy táskájával - vagyis a pénzével, telefonjával és irataival -, majd hirtelen úgy dönt, hogy bemegy a vízbe... a szörfdeszka miatt! Komikum határát súrolja az, ahogy Nancy próbál szólni neki, a pali meg önfeledten pancsizik, míg ketté nem harapják. Iszonyatos a gondolat, hogy valaki még élve láthatja a törzsétől kiszakított lábait, de a jelenetből ki van párolva a sokkhatás. 

Ahogy várni lehet, a táj fenséges: az öböl szárazföldi határa, a vízfelszín, a mélység és a hullámok felvételei. Rá is játszik erre a rendező, mert ezek az idilli képsorok  túl sokáig tartanak, hamar igencsak reklámklip-szerűvé válnak. Értettem, hogy Nancy ügyes szörfös, és hogy a Collet-Serra az idilli hangulatot alapozza meg, hogy aztán sarkon forduljon az akcióba. De úgy érzem, simán ki lehet vágni negyedórát az elejéből, még kb. 10 percet a közbülső részről, és újraírni legalább azon jelenetek szövegeit, amelyeken a családjához beszél. 

A zátony a "Mi lett volna, ha...?"-filmélményeim sorát gazdagította. Hangulatot és izgalmakat teremt ugyan, de drámai fronton ki van véreztetve. Nincs normális történet, hiába érzünk szimpátiát a jó fej doktorpalánta csaj iránt. Tényleg nem sok agytornát igényelt volna kerek egésszé formázni ezt a művet, de a készítőknek egyszerűen nem volt meg erre az igényük.