Supergirl



"Női szuperhősről" normális mozgókép még nem készült, ezt állítom. Ha ez a fogalom felmerül, egy filmrajongónak nem nehéz Elektrára vagy Macskanőre asszociálni. Az 1984-es Supergirl annyiban járt rosszabbul, hogy nem egyszerűen bukott a pénztáraknál, de gyakorlatilag teljesen elfeledték; a figura soha többet nem tűnt fel live-action formában, egészen a Smallville TV-sorozat 7. évadjáig.

Az igazsághoz tartozik, hogy eleve reménytelen helyzetből indult a project. Ekkoriban a zsáner egyetlen nagy-költségvetésű mozisikere az 1. és 2. Superman volt. Forgatásának évében jelent meg a kritikusok (és a színészek) által a földbe döngölt Superman 3. is. Valószínűleg csupán azért készült külön film Supergirl-nek, hogy a Superman-franchise pénzhozamát újabb hasonló szériatermék dagaszthassa. Nincs mit csodálkozni ezen: maguk a képregények is évtizedeken át szinte csak férfi szuperhősök női klónjaként bírtak elképzelni "női szuperhősnőket" (pl. Batgirl).


Eredetileg Christopher Reeve Superman-e lett volna filmben Supergirl, a.k.a. Kara Zor-El mentora, aki morális útmutatást ad neki, miként válhat méltóvá másokat megvédelmezni. Reeve viszont nemet mondott a felkérésre, mivel úgy látta, hogy a stúdió egyre inkább lebutítja az egész szériát. Álláspontját maradéktalanul igazolta a '87-es Superman 4. buktája.

Akárcsak a Howard, a kacsa esetében, Supergirl-nál is kacagni lehet azon, hogy utólag mennyire védték a készítők saját hányaveti hozzáállásukat a filmjükhöz. Különösen a rendező, Jeannot Schwarz. Ahogy a DVD-kiadás extrái közti interjújában mondja: nagyon élvezte a rendezést, és nagyon elégedett saját munkájával.

Schwarz koncepciója szerint:

1. Teljesen másra kellett szabni Supergirlt és világát, mint Supermannél: a lányok vidámabbak, romantikusabb alkatúak, másként döntenek az élet nagy dolgairól. Tetsszen a női nézőknek, a többi mellékes.
2. Mivel ez egy NŐI szuperhős-film, fantasy-nak kell lennie. Abba pedig nem kell holmi szabályokat lefektetni, mert csak lehúznák a filmet a sok magyarázattal.
3. Végül: női szupergonosz kell, akin keresztül aztán több párhuzamot lehet majd vonni a film és közismert tündérmesék között. Kell neki egy forgó varázstükör, néhány szolga, szerelmi bájital meg hasonlók.

Ezek után nem sok értelme van a történetet részletezni, de azért megpróbálom. Itt van rögtön Kara otthona, Argo City: ez a település kriptoni neve. Létezésének magyarázata: a Kripton pusztulásakor egy interdimenzionális térben rekedt, így teljesen épen és lakhatóan megmaradt.

Mivel az írónak mentesíteni kellett művüket a Kriptontól, Argo City kinézetét homlokegyenest másmilyenre formázták, egy csomó formátlan, tekergő, avantgárd szoborral telerakva. Van ez a rendkívüli mágikus tárgy, az Omegahedron, amely nélkül a város sötétségbe borulna, levegőkészlete pedig vészesen fogyni kezdene. És Argóról a Földre közvetlen, űrutazás nélkül ki lehet jutni. Így természetesen Superman jótetteiről is tudnak a Földön. De akkor vajon miért nem adták soha Clark Kent tudtára, hogy léteznek? És akkor hogy nem ismer Kara olyan alapfogalmakat, mint fa vagy erdő?

Peter O'Toole valószínűleg csak az első 2 Superman film nimbusza miatt gondolhatta érdemesnek, hogy szerepet vállaljon ebben. Zaltar, az ő figurája ellopja az Omegahedront valami kísérlethez, de aztán megjelenik Kara. A lány ügyetlenül elveszíti, és valahol a Földön köt ki. Ezért Zaltart a Fantomzónába száműzik, Kara pedig úgy dönt, hogy neki kell visszahozni az Omegahedront. És - révén, hogy ez egy Superman-spin-off - Linda Lee álnéven ugyanabba a leányiskolába iratkozik be diáknak, mint Lois Lane húga, Lucy. Ugyanazon héten, amikor Jimmy Olsen is ugyanabban a kisvárosban tartózkodik. Mondanom sem kell, hogy ezek a szereplők (is) csupán vendégek, élő díszek a cselekményben; nincs fontosságuk, tennivalójuk, de megfogható személyiségük se.

Amikor tudomást szereztem erről a filmről, és megtekintettem, azonnal szemet szúrt, mennyire nem veszi magát komolyan benne senki és semmi. Kezdve a címszereplővel. Nem Helen Slaterrel van gondom: ez volt élete első moziszereplése, mégis Saturn-jelöléssel jutalmazták. Amit tudott, azt kihozta a szerepéből, és Supergirlként képes időnként bájat vagy éberséget kivetítetni az arcával.

De a karakter, akit játszik, egy konzekvens észjárásra képtelen idióta, akiben a felelősség csírája sincs meg. Kezdve azzal, hogy az Omegahedronnal úgy játszadozik az elején, mint holmi építőkockával. Ez már nem magyarázható naivitással, főleg egy felnőtt, legalább 16-17 évesnek számító csitrinél. Aztán mikor a Földre kerül, és valahogy rákerül a Supergirl kosztüm, önfeledten repdes, szökell, piruettezik a vidéken. Miközben az argóiaknak haldokolnak, éppen őmiatta! Napokon keresztül el telve örömével, a Föld szépségével, az egyszerű élettel. Értelmi sznvonalát mi sem tükrözi jobban, mint hogy az őt leginkább lenyűgöző földi találmány... a melltartó.

A bonyodalom elvileg abból fakad, hogy Selina, egy lerobbant, "sanyarú sorsáról" áriázó boszorkány birtokába jut az Omegahedron. Így a vörös hajú "úrnő" valódi varázserőre tesz szert, és uralni akarja a világot. Bájitallal elcsábít egy Ethan nevű topis fickót, aki mellesleg szintén Linda iskolájában dolgozik. Lelövöm a poént: Linda és Ethan egymásba szeretnek (huzamosabb dialógus nélkül), de a lánynak el kell majd búcsúzni tőle, mikor Selinától visszaveszi az Omegahedront.  

Ezt az objektumot olyasmiként kell elképzelni, mint a Sailor Moon c. animében az Ezüstkristály: egy mindenható szuperereklye, amivel szinte bármi lehetséges, amit csak kigondolsz (Mellesleg: ott is egy önhitt vörös boszorkány a főgonosz, aki a szőke tinihős megbabonázott "hercegét" ott tartja, dísznek). Valahogy az Omegahedron képessé teszi Selinát arra, hogy:

•  a számára teljesen ismeretlen Fantom Zónába küldje Supergirlt,
• előtte megfossza minden erejétől és halhatatlanságától,
• vagy egy építési járművet életre keltsen, visszahozni az "elkallódott" Ethant.

Igen: a film annyira logikaellenes, hogy még a szereplők tudása, ismeretei sem érdeklik.

Jeannot Schwarz elképzelése szerint a szuper képességek, a látványosságok voltak a leglényegesebbek - már azonkívül, hogy a film tetsszen a nőknek. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy elvétve sincs egy eredeti helyszín vagy díszletelem. A Fantomzóna belseje például, ahol Kara viszontlátja majd Zaltart, sötét, nyirkos, fekete olajvízben gazdag sziklavilág. És mégis valahol illúzióromboló, hogy a fizika törvényei pontosan ugyanazok, mint a mi világunkban.
A többi csillagászati jelenség még idáig sem jut el: van itt vörös pudding-szerű űrtornádó, amibe aztán belekerül egy kékes pudding-szerű űrtornádó. Megismétlem: ez a rendező szerint fantasy, tehát nem kell bele semmi logika vagy magyarázkodás.


Az is furcsa, hogy miközben a filmet betegesen próbálják függetleníteni a donneri, sőt a lesteri Supermantől is, több az indirekt utalás azokra. Kara a Földre egy vidéki tó aljáról feltörve kerül ki. Zod a Superman 2.-ben egy vidéki tavon járkált. Supermanről elhangzik, hogy "békeküldetésre" kellett mennie, ezért nincs most a Földön (Superman visszatér). Karára magától kerül rá varázsütés-szerűen a szuperruha. Donner Superman-énél ez még kevésbé volt zavaró, itt viszont enyhén szólva banális. Nem beszélve arról, hogy Selina ugyanazt az egomán poénesőt gyártja nekünk, mint Gene Hackman Lex Luthorja, annak esze nélkül.

 

Bármilyen kínkeserves moziélménynek számít ez a "retro-junk", kívülről szemlélve tanulságos eset. Olyan, mintha a négy Reeve-film legostobább pillanatait kivonták volna, hogy egyetlen, 2 órás masszába tömörítsék. Árulkodik egy zsáner korabeli megítéléséről. És csakhogy tisztán lássunk: attól, ha egy fantasy nem ad tudományos magyarázatot a csodás elemeire, rendelkeznie kell saját törvényszerűségeivel. Enélkül a Gyűrűk Ura sem lett volna olyan sikeres, mint amilyen.
És örömmel nyugtázom, hogy a Smallville végre komolyan vehető, szimpatikus figurává tudta szabni Karát, Kal-El első unokatestvérét.


A Supergirl-re egy egyest adok.