Garfield



Garfield egyike azoknak az amerikai rajzfilm-ikonoknak, akik puszta egyéniségükkel tudták elnyerni az emberek tetszését, nem mert rendkívüli dolgokat tettek, vagy mert egy nagyobb eseménylánc részei voltak. Ő egyszerűen egy rajzolt macska, aki az 1970-es évek vége óta léha, szarkasztikus humorral nevetteti az embert az újságok képregény-hasábjain. Azóta persze már szinte minden elképzelhető formában reklámozták (például képregény-füzet, rajzfilm, játékok, videojáték, musical, sőt boltok és éttermek névadójaként); az önálló Garfield -mozi csak idő és büfé büdzsé kérdése volt.

Szó mi szó, nem sok minden tartozik Garfield életéhez. A forrásanyag lényegében rövid, egyszerű poénok tömkelege, amit tudjuk-ki, gazdája Jon és egy csomó, elvétve felbukkanó más állatalak prezentáltak. Jó filmet készíteni ebből csak velős szóvirágokkal és rengeteg bohózattal lehet. Erre piszkosul nehéz ráérezni, de itt nem látszik, hogy az írók annyira próbálták volna.

Az első dolog, ami nagyon szemet szúr, hogy Garfield teljesen számítógépesen létrehozott. Ő a film sztárja, ezért az arcának is elvileg kifejezőbbnek kell lennie, meg kell legyen a jellegzetes fejforma és nagy, tojás alakú szemei. A többi állat között is van beszélő kutya, macska, egér miegymás, de azokhoz csak minimális CGI-t adtak, hogy elhiggyük a beszédüket. Legtöbbször csak a szájuk és a szemmozgásuk van picit megsegítve, mikor reagálniuk kell egy mondatra - mint a Doktor Dolittle-ben. Garfield egy totál mesterséges programbetét, aki nem illik közéjük.

Ráadásul alig-alig vág olyan ábrázatokat, mint a képregényben szokott. Nem érdekel, mit vártak a filmtől a készítői: a mi Kis Vukunktól ez csak annyiban szebb, hogy nem darabos.

Nem hiszem el, hogy kontár szájmenés formájában tud csak érvényesülni a rezignált humor, ami Garfield egyéniségének sajátja. Főleg egy olyan hangszínésszel a szerepben, mint Bill Murray. Jóformán szakadatlanul szájal, s amit mond, ritkán nevettető. Leginkább favicceket gyárt arról, hogy milyen bonyolult egy beképzelt gyalogszőrös lusta élete. 2 igazán ütős egysorosa van:

"Ilyen lelki sebre nincs más gyógyír, csak az ember legjobb barátja: a TV." valamint

"Megkönnyebbülten látom, hogy agyilag nem vagyunk egy súlycsoportban."

A másik dolog: amit tesz és amilyen körítéssel teszi. Látszik, hogy a rendező és a producerek nem értették a karakter lényegét. Garfield hajlamos volt bajba kerülni, igen, de többnyire azért, mert peches volt. A problémák találták meg őt, saját magának ritkábban okozta őket. Itt Jon "házi kedvence" egy izgága senkiházi, akinek minden másodpercben figyelem kell. És nemcsak miután John hazahozza Odie-t, az új kutyáját, bár nyilván onnan indulnak be a filmbéli "események".

•  Egy rapzenére riszálja magát a TV előtt.
• A kutyák versenyén az összes résztvevő kutyára felhívja a figyelmét potyára.
• Louis, a fehér egér régi ismerőse, ez világos. Úgy kell tegyen, mintha elfogná. De minek kell bekapnia, ha nem éhes, és Louis nem is gusztusos neki? Vagy Jon olyan tyúkeszű, hogy nem hiszi el Garfield sikerét, ha nem látja az egér farkát kilógni a szájából?
• Hazaérve egy mozdulatával lerombolja a nappalit. Ez egy ritka átlátszó bohózat; ordít róla, hogy direkt lett feltornyozva, akár a Superman 3. nyitása, a Home Alone csapdái, vagy mint az a régi "Mouse Trap"-társasjáték-reklám.

Új lakótársa ellenben igen jól hozza rajzolt eredetijét, különösen CGI-szegény ábrázolása mellett. Milo óta nem láttam ilyen ügyes kutyaszínészt vígjátékban szerepelni. Ahogy siklik, lelkesedést mutat, 2 lábon táncol: nagyon ügyesen idomították.

Odie játékos öleb, aki önzetlenül kimenti lakótársát egy dobermann elől, holott az mindkét dögöt egyfolytában csesztette. A képregényben is Odie mindig Jonnak próbált kedveskedni - ahogy Garfield mondaná, "nyalizni". Egyébként szinte mindig a macska körül csüngött, aki lemondóan hülyének nézte. Ehhez hasonló viszonyulás jellemzi őket itt is, ami Garfield jeleneteit is elviselhetőbbé javítja.

A casting viszont rejtély számomra, hogyan történt. Breckin Meyer alapból nem emlékeztet a rajzolt Jon-ra, ahogy Jennifer Love Hewitt se igazán a rajzolt Liz-re. Breckin és Hewitt szerepei ráadásul alulírtak: Jon cseppet se önálló vagy érdekes srác, nagyon sokat gügyög Odie kapcsán, és teljesen tompán reagál bármire. A gimi óta nem tudja megmondani a fiatal állatorvosnak, Liznek, hogy tetszik neki, pedig az érzés elvileg kölcsönös. Nem értem, hogy a lány mégis mit kedvel egy ilyen retardált barmon, akinek 1 kötelező pofont és csókot spájzoltak be a végén az írók, hogy lássuk a kevésbé pipogya oldalát is. 
És nem elég, hogy a főszereplő - mondjuk így: - pihent agyú, az emberszereplők között sincs egy normális se. Jon-t már leírtam; Lizen is érződik, hogy a képregénybeli mását vidámra, mosolygósra vették, hogy derültebb hangvételt kaphat az egész sztori. Értékelném ezt, ha intelligensebbre szabták volna. De semmi nem derül ki róla, leszámítva, hogy szelíd és szereti az állatokat.

Nemcsak a főszereplő és gazdája, de a "gonosztevő", Happy Chapman is híján van bármi személyiségnek vagy okosságnak. Motivációja kabaréba illő: elégedetlen saját műsorával, miközben a rá gyanúsan hasonlító bátyja TV-bemondó. Ám egy 2 lábon táncoló kutyában akkora lehetőséget lát meg, hogy elrabolja és egész New York krémje előtt akar vele show-műsort csinálni. Más kunsztokra is betanítja? Odie-t az abszolút csodakutyává akarja tenni, aki nemcsak táncol, hanem (figyelem!): szaltózik is! Ezzel a számmal tuti, hogy a nézettségi lista élére kerülnek majd... mindegy. 

A macska "főhős" felsülései csak elvétve kötik le a nézői figyelmet, és a vicces szótól is odébb maradnak:

1. Egy patkányhad kis híján felfalja, csak Louis kimenti. Mellesleg: örök rejtély marad számomra, hogy bukkant fel épp ott és akkor.
2. Egy szellőzőben majdnem megöli két gyengeelméjű biztonsági őr
3. És a film arany-baklövése: egy nyitott irányítószobában majdnem tömegkarambolt okoz! Ezt a végén persze rákenik Chapmanre, de minek kellett ennyiszer tévednie, ha egy gombnyomásba került megakadályoznia kb. 1000 ember halálát? Csak arra tudok gondolni, hogy egy CG-állat történetében elvárásnak számít a fantáziátlan emberek szerepeltetése.

Érdektelen, lapos, a címszereplőt semmilyen módon nem reprezentáló reklámtermék ez a film. Szereplői semmiben nem hasonlítanak képregény-eredetijeikhez képest, alig történik velük valami, és az a kevés sem érdekes.