Charlie angyalai (2000)

A prológusban hangzik el a kikacsintásnak szánt mondat: "Á, már megint egy régi sorozatból készítettek filmet." Ide tartoznak olyan sorozatként született sikerötletek, mint: a T. J. Hooker vagy a The Saint.

Évtizedekkel ezelőtt készült szériák megfilmesítésénél a stíluson és a sztori eredetiségén múlik nagyon sok. Nem biztos, hogy a sorozat jellegzetes vonásai működnek-e a ma világában; hogy azt jelképeznék-e ma, mint fénykorukban. A korszellem és a technikai-politikai változások jelentős újraimidzselést követelhetnek meg, ami magában hordozza a lebutítás veszélyét.

A Charlie angyalai pedig pontosan ez az eset. A maga idejében forradalminak számított, hogy a nők nem üresfejű kirakati babákként tetszelegtek a képernyők előtt, hanem energikus nyomozókat alakítottak, megtartva persze a kötelező dívaimidzsüket. A XX. századdal hál'Istennek a nők hátrányos megkülönböztetése is elmúlt a köztudatból, úgyhogy még extravagánsabb háttereket, harci repertoárt és kütyüket kaphat a három hősnő. Akik Natalie, Dylan és Alex néven futnak Sabrina, Jill és Kelly helyett.

A film története szerint egy szoftvercég fiatal feltalálója eljátssza, hogy elrabolják, női cinkostársa pedig felbérli "az angyalokat", hogy nyomozzák ki az ügyet. Csavarként az szolgálna, hogy a Knox nevű feltaláló közel kerül a leglázadóbb angyalhoz, Dylanhez, aztán becsapja, és meg akar lépni.

Állandó látványvirtuskodás jellemzi a teljes filmet. Az emberek - ideértve az angyalokat is - egyáltalán nem emberekként viselkednek, hanem vagy hülyék, vagy gépek vagy mindkettő! Nyomozói tehetsége a csapat egyik tagjának sincsen. Egyébként Knox és cinkosa, Vivian Wood viselkedése önmagában gyanús lehetne a lányoknak. És nem úgy, hogy kicsit, hanem ordítóan gyanús.

A vizuális effektusok az egyedüli pozitívumai a filmnek, és még azok se töretlenül. A túlzott extravagancia olyan elhibázott panorámakellékeket hoz létre, mint:

• egy kitömött afrikai férfi arcát utánzó arcmaszk, amit Dylen vesz le az elején;
• láthatatlanná tevőnek mondott fehér testhez álló streccsruha;
• bajusszal és rövid hajjal álcázzák magukat férfinek, holott vonásaikon látszik, hogy nők;
• a biztonsági berendezések közül a fejet tartó kar (a retina letapogatásakor), és a legbelső szoba szikrázó kék fényei;
• a harci mozdulatok lassításai, valamint a gyakran totál fölös robbanások;
• a párnázott szumójelmezek Bill Murray és Tim Curry karakterein; 
• kémiai lombikok tömkelegén keresztülfolyó vegyületből felszínre emelkedik a frissen előállított kéz.

Az alkotók elkövették ugyanazt a hibát, amibe az eredeti sorozat készítői is idővel beleestek. Nevezetesen, hogy a főszerepeket játszó színésznőket kirakati babaként pózoltatják, suta, link poénokkal megfűszerezve. Lucy Liu kapta a legtöbb szexuális utalást, például mikor az irodaházban egy egész vállalati részleg férfiállományát csábítja, idomítja és maga után vontatja szűk ruhában, pálcával.
Semmit nem tesz hozzá a küzdősportok ismerete az angyalok egyéniségéhez, hogy mi van a fejükben és a lelkükben. A készítők egyszerűen hajigálják a 3 lány képességeit 1-1 montázs elejéig, hogy ez "téglát tör a homlokával", a másik sofőrként két keréken tanult vezetni, emez börtönőrként kötött ki, amaz lovagolt és űrhajóra szállt. Valószínűleg az Everest és a két sark is megvolt nekik.




Charlie kilétét a film "nagylelkűen" nem fedi fel, csak a múltjáról kapunk egy apró információtöredéket. Elég tudnunk róla, hogy multimilliomos, a lányok ügynökségének tulaja, ő Bosley és a lányok örökké láthatatlan főnöke. Ő a sorozatban örökké egy mikrofonból állt, itt is ez a helyzet. Közvetlenül az eseményekbe egyszer kapcsolódik be, amikor is Knox, a film főgonoszának szánt jancsibohóc felhívja őt.
Charlie kapcsolata Bosleyval és a trióval pusztán szakmai, ez evidens: ő adja ki a megbízásokat, a lányok pedig a pénzt és az adrenalinfokozó helyzeteket. Önként vállalták hogy titkolniuk kell "kettős életüket" az egész világ előtt. De annyira nem érződik rajtuk, hogy ez nyomot hagyna rajtuk, ami már elidegenítő. A film nem tisztázza, mennyi ideje élik a titkosügynök életformát, de zavaró, hogy nincsenek érzelmeik, max. indulataik meg helyes pofijuk. Dylen átverése pedig inkább megérdemelt tanulságként jött le, semmint a nő szívének megsebzéseként.



Unalmas, szabványra gyártott tömegáru készült tehát a régi TV-sorozat nevével. Nem szórakoztató, végképp nem vicces, mindent eltúloznak benne, és semmi nem tudja megfogni a néző érdeklődését. A látványtár talán fele, Bill Murray és az állandó pörgés együtt tornázzák fel a filmet egy minimális élvezhetőségi szintre. Ötletszegény James Bond-utánzat az egész.